Diakonissza anyaházak Magyarországon

A Filadelfia Diakonissza Intézet 1903. évi megalapítását követően több református anyaház alakult Magyarországon: a Lorántffy Zsuzsanna Egyesület Diakonissza Intézete, a Tiszántúli Református Egyházkerület Diakonissza Intézete, majd az Erdélyi Református Egyházkerület Diakonissza Intézete.

Ezek mellett Békefi Benő református lelkész javaslatára létrejött a nyíregyházi Diakonissza Testvérház, amely nem volt diakonissza anyaház.[1] A Református Gyülekezeti Evangélizációk Baráti Társasága 1940-ben hozta létre a testvérházat, a nyíregyházi református gyülekezet presbitériumának engedélyével. A Testvérház diakonisszái Nyíregyházán az erkölcsileg bukott lányok részére létrehozott otthonban, a Magdalenumban gondozták, nevelték, tanították az ott élő lányokat. 1950-ben Békefi átszervezte a Magdalenumot, ahova testileg és szellemileg sérültek kerültek. A diakonisszák működésének 1951. november végi felszámolása a nyíregyházi testvérház diakonisszáira is vonatkozott.[2]

A Lorántffy Zsuzsanna Egyesület Diakonissza Intézete

A legnagyobb múltú és tekintélyű református nőegyesület (a korszakban „nőegylet“) 1891-ben alakult meg Pesten. Alapítása a pesti Skót Misszió keretében történt, a Misszió Hold utcai (Mondgasse) iskolájában induló magyar gyülekezet hölgytagjai hozták létre. Egyesületüket 1894-ben nevezték el a segítőkészségéről és vallásosságáról híres fejedelemasszonyról. A szegény rétegekkel foglalkozó egyesület létrehozásáért házastársaikkal együtt Szabó Aladár, a „magyar belmisszió atyja“ és Szilassy Aladárné tették a legtöbbet.[3]

Szabó Aladár már az alapítástól tervezte egy diakonissza intézet létrehozását az egyesület keretein belül, de nem járt sikerrel. Az intézet felállítására a századfordulót követően került sor, amikor a pesti német leányegyház tulajdonában lévő Bethesda Kórház további működtetésére vonatkozóan vita bontakozott ki. Ennek következtében a kórház lelkésze, Biberauer Richárd először lemondott állásáról majd visszatért a Bethesdába. Visszatérése alkalmával három diakonissza távozott a kórházból, akiket a Lorántffy egyesület felkarolt. A Lorántffy 1904-ben vásárolta meg a budapesti Tisztviselőtelepen a Család utca 8–10. szám alatti telket, ahol még ebben az évben felépült a cselédképzővel együtt a diakonisszaképző otthonuk. A diakonissza intézet vezetésével Klimó Mártát, a Bethesdából távozó testvérek egyikét bízták meg. A Lorántffy-diakonisszák különböző munkaterületeken dolgoztak: gyülekezetekben, betegápolásban, pedagógusként óvodákban és iskolákban.[4]

Az első világháború idején, 1914 szeptemberétől 1918 novemberéig a Család utcai evangélizáló teremben az egyesület Vöröskereszt Kisegítő Hadikórházat működtetett. A Lorántffy kórházi munkáját elismerve, a Népjóléti Minisztérium egy megszűnt egyesület kórházi helyiségeit utalta ki számukra a Városliget szélén lévő Ilka utcában, ahol 1920 nyarán megnyílt a Lorántffy-diakonisszák kórháza. A második világháborút követően, pénzügyi nehézségek miatt a Lorántffy egyházi alapítványként működött tovább a Budapesti Református Egyházmegye keretében.[5] A diakonisszák működésének 1951. november végi felszámolása a Lorántffy-diakonisszákra is vonatkozott.

A Tiszántúli Református Egyházkerület Diakonissza Intézete

A tiszántúli reformátusoknál kapott először nyilvános figyelmet a diakonissza munka, amikor 1877-ben Csiky Lajos későbbi debreceni teológiai tanár Diakonissza-ügy című írását publikálta. A tiszántúli diakonissza intézet felállítása azonban igencsak elhúzódott. 1912-ben a tiszántúli egyházkerületi közgyűlés diakonisszaképző intézeti bizottságot létesített.[6] A Tiszántúli Református Egyházkerület Diakonissza Intézete 1914. július 1-jén nyílt meg, Makay Lajos losonci református lelkipásztor vezetésével. Az intézet Debrecenben, egy ápolónői tanfolyammal az ispotályi szegényházban kezdte meg működését, majd néhány hónap múlva hadikórház céljaira kellett átengednie helyiségeit. Az intézet indulását egy rövid időn át egy tapasztalt Filadelfia-diakonissza, Pécsi Berta segítette.[7] A diakonissza intézet közel negyed századon át, 1938-ig az ispotályban működött.[8]

A tiszántúli egyházkerület időben felismerte egy saját diakonissza kórház szükségességét. A kórházat először 1917. október 31-re, a reformáció ünnepére tervezték felépíteni, de a kórházépítési terv sem ekkor, sem később nem valósulhatott meg. A diakonisszák egy olyan épületben laktak, amely csak szükséglakásnak volt alkalmas. Makay diakonissza intézeti lelkész utódja, Nagy István ezért 1928-ban felvetette egy diakonissza otthon felépítését. A saját kórház hiányát a nyíregyházi Erzsébet Közkórházzal kötött szerződéssel pótolták.[9]

A diakonissza intézet ügyében az egyházkerület közömbös maradt és egy meghatározó fordulat akkor következett be, amikor Csikesz Sándort, a gyakorlati teológia professzorát beválasztották az egyházkerület diakonissza- és árvaügyi bizottságába. Csikesz személyében a tiszántúli diakonissza intézet fontos támogatót nyert, akinek hathatós segítségével 1936-ra megkapták a diakonissza otthon számára szükséges telket, majd az építkezés is megkezdődött. 1938. október 4-én, Debrecen-Nagyerdőn avatta fel a diakonisszaházat az új tiszántúli püspök, Révész Imre.[10]

A háború hamarosan kitört és 1944 szeptemberében a város hadszítérré vált. A tiszántúli diakonisszák szétszóródtak az országban, majd 1946 januárjában visszaköltözhettek a debreceni diakonissza otthonba. 1950 decemberében tartották az utolsó debreceni diakonisszaszentelést, majd 1951. november végén a tiszántúli diakonissza intézet működését is felszámolták.[11]

Az Erdélyi Református Egyházkerület Diakonissza Intézete

A Filadelfia Diakonissza Intézet első diakonisszái közül aránytalanul sokan érkeztek Erdélyből. A diakonisszamunkát Erdélyben Kecskeméthy István teológiai tanár és Kenessey Béla püspök támogatták. Kenessey tervei között szerepelt, hogy az erdélyi református nőnevelő intézet egyik tagozatát az első világháború után diakonissza intézetté fejlessze. Minderről megbeszéléseket is folytatott a Filadelfia vezetőivel.[12] Kenessey Béla 1918-ban történt halálát követően püspök utódja, Nagy Károly 1921-ben tett kísérletet egy diakonissza intézet felállítására, de ekkor még nem állt rendelkezésre megfelelő épület az intézet számára. Végül 1928. június 1-jén tudták megnyitni Marosvásárhelyen az Erdélyi Református Egyházkerület Diakonissza Intézetét. A diakonisszák pedig a város Szanatóriumában kaptak gyakorlati- és munkalehetőséget. Az intézet az egyházkerület új püspöke, Makkai Sándor és Kovács Benedek, az intézet lelkipásztora felügyeletével és irányításával működött.[13]

Az erdélyi református diakonissza intézetbe olyan református hajadonok, vagy gyermektelen özvegyek jelentkezhettek, akik 18. életévüket betöltötték, de 40 évesnél még nem voltak idősebbek, testileg és szellemileg épek-egészségesek voltak, kifogástalan életet éltek és megfelelő előképzettséggel rendelkeztek. A diakonisszák képzésének volt egy lelki, illetve egy gyakorlati része, az intézet teljes ellátást, ruhát és zsebpénzt biztosított számukra. Az erdélyi református diakonissza intézetbe mind az Erdélyi, mind a Királyhágómelléki Református Egyházkerületből fogadtak jelentkezőket.[14]

Romániában az 1920-as évek második felében a kórházak túlzsúfoltakká váltak, nagy hiány volt a betegellátás terén. Makkai Sándor püspök már az 1926 nyarán történt megválasztásakor megfogalmazta, hogy a Romániában kisebbségi helyzetben élő magyar reformátusoknak – Trianon után – nagy szüksége lenne egy saját kórházra. 1932 elején találtak Kolozsvárott egy megfelelő épületet, a Kálvin utcában a református kórház számára. Az épületet a tulajdonos szászvárosi református kollégiumtól bérelték és alakították át kórház céljaira. A diakonisszákat a kórház mellett felépült diakonissza otthonba költöztették át Marosvásárhelyről. A kórház ünnepélyes megnyitására 1933. május 22-én került sor.[15] A diakonissza intézetet és a református kórházat 1935-től az 1948-ban történt államosításig Borbáth Dániel református lelkipásztor vezette.[16]

Felhasznált irodalom

  • BODOKY Richárd: Anyaházi diakónia az egyházban, Budapest, Sylvester Nyomda, 1942.
  • CSANÁDY Andrásné BODOKY Ágnes: A diakonissza életforma története Magyarországon és Nyugat-Európában, in: Erdős Kristóf–Kiss Réka (szerk.): Filadelfia-diakonisszák két diktatúra szorításában. A Filadelfia Diakonisszaintézeti Alapítvány 1938–1951 közötti története dokumentumok tükrében, Budapest, L’Harmattan–Református Szeretetszolgálat, 2024, 17–37.
  • ERDŐS Kristóf–KISS Réka (szerk.): Filadelfia-diakonisszák két diktatúra szorításában. A Filadelfia Diakonisszaintézeti Alapítvány 1938–1951 közötti története dokumentumok tükrében, Budapest, L’Harmattan–Református Szeretetszolgálat, 2024.
  • GÉRA Eleonóra Erzsébet: A Lorántffy Zsuzsanna Egylet és intézményei, in: Kósa László (szerk.): Reformátusok Budapesten 2. Tanulmányok a magyar főváros reformátusságáról, Budapest, Argumentum–ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék, Az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék kiadványai 4., 2006, 1015–1048.
  • NAGY István: Diakónika, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kar, 2012.
  • PETŐ Lajosné (szerk.): A Debreceni Diakonissza Intézet, Debrecen, Diakonisszákért Alapítvány, 2001.
  • TŐKÉS Ferenc: Az Erdélyi Református Diakonissza Intézet és a Református Kórház, Református Szemle 96 (2003/5), 517–522.

Szerző

Erdős Kristóf

  1. ↑ A Zsinati Tanács hosszú éveken át megtagadta a nyíregyházi Diakonissza Testvérháztól a diakonissza anyaház címet. Miután Bereczky Albert püspök lett, ezen a helyzeten Békefi Benő hatására változtatott: a nyíregyházi testvérház is anyaház lett. Vö. Bodoky Richárd válogatott feljegyzései, 1950. június, közli ERDŐS Kristóf–KISS Réka (szerk.): Filadelfia-diakonisszák két diktatúra szorításában. A Filadelfia Diakonisszaintézeti Alapítvány 1938–1951 közötti története dokumentumok tükrében, Budapest, L’Harmattan–Református Szeretetszolgálat, 2024, 263–265.
  2. ↑ NAGY István: Diakónika, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kar, 2021, 54.
  3. ↑ GÉRA Eleonóra Erzsébet: A Lorántffy Zsuzsanna Egylet és intézményei, in: Kósa László (szerk.): Reformátusok Budapesten 2. Tanulmányok a magyar főváros reformátusságáról, Budapest, Argumentum–ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék, Az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék kiadványai 4., 2006, 1015–1048, 1015.
  4. ↑ BODOKY Richárd: Anyaházi diakónia az egyházban, Budapest, Sylvester Nyomda, 1942, 262–264; Géra: A Lorántffy Zsuzsanna Egylet, 1019–1020.
  5. ↑ Géra: A Lorántffy Zsuzsanna Egylet, 1024–1030, 1043–1047.
  6. ↑ Bodoky: Anyaházi diakónia, 270.
  7. ↑ Bodoky: Anyaházi diakónia, 271–272.
  8. ↑ CSANÁDY Andrásné BODOKY Ágnes: A diakonissza életforma története Magyarországon és Nyugat-Európában, in: Erdős Kristóf–Kiss Réka (szerk.): Filadelfia-diakonisszák két diktatúra szorításában. A Filadelfia Diakonisszaintézeti Alapítvány 1938–1951 közötti története dokumentumok tükrében, Budapest, L’Harmattan–Református Szeretetszolgálat, 2024, 17–37, 26; PETŐ Lajosné (szerk.): A Debreceni Diakonissza Intézet, Debrecen, Diakonisszákért Alapítvány, 2001, 33–105.
  9. ↑ Bodoky: Anyaházi diakónia, 272 – 277.
  10. ↑ Bodoky: Anyaházi diakónia, 276–280.
  11. ↑ Csanády Andrásné Bodoky Ágnes: A diakonissza életforma története, 26–27.
  12. ↑ Bodoky: Anyaházi diakónia, 281–283.
  13. ↑ TŐKÉS Ferenc: Az Erdélyi Református Diakonissza Intézet és a Református Kórház, Református Szemle 96 (2003/5), 517–522, 517.
  14. ↑ Tőkés: Az Erdélyi Református Diakonissza Intézet, 517–518.
  15. ↑ Idézi Tőkés: Az Erdélyi Református Diakonissza Intézet, 519–521.
  16. ↑ Csanády Andrásné Bodoky Ágnes: A diakonissza életforma története, 27–28.
A lap eredeti címe: „https://refwiki.kre.hu/index.php?title=Diakonissza_anyaházak_Magyarországon&oldid=1154”