RefWiki

Sinai Miklós (Hajdúbagos, 1730 - Debrecen, 1808), a Debreceni Református Kollégium széleskörű, európai műveltségű professzora, a Nagykönyvtár igazgatója és a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke.

Származása, hazai tanulmányai

Sinai Miklósról Kazinczy Ferenc, aki személyesen és közelebbről ismerte, írta le, hogy Sinai előtt „nem volt tudva saját születésének napja", mert az anyakönyvileg feljegyezve nem volt, de ismerjük a debreceni református halotti anyakönyv bejegyzését, miszerint 1808-ban, életének 78. évében halt meg. Gimnáziumi és teológiai tanulmányait 1746-1755 között Debrecenben végezte, tanárai közül meg kell említeni Piskárkosi Szilágyi Sámuelt, Paksi Szathmáry Istvánt és Hatvani Istvánt. Egyik említett tanára sem volt történész, de Sinait a saját egyháztörténészi pályájára minden bizonnyal az a korabeli, tiszántúli református emlékezet és az ahhoz tartozó narratíva vezette, mely a református erdélyi fejedelmek (Bocskai, Bethlen és a két Rákóczi György, Apafi) uralkodásához, mint „aranykorhoz”, az Erdélyhez tartozó Partium emlékezetéhez köthető.

Külföldi tanulmányai

Debreceni tanulmányai közben, szokás szerint, három évnyi vidéki tanítóság következett, azaz rektóriára került három évre. Az itt szerzett jövedelme segítségével peregrinácóra indult, vagyis külföldi protestáns egyetemek diákja lett. De mindenek előtt 1755 őszén a bécsi császári könyvtárban dolgozott. 1756 közepétől a következő év őszéig Oxfordban, a Bibliotheca Bodleyana (Bodleian Library) könyvtárban kutat, magyar vonatkozású anyagokat gyűjt, másol. 1757 végén s még a következő év tavaszán is Groningenben (a mai Hollandia) folytatja tanulmányait. Feljegyzései maradtak reánk, látható, hogy magyar vonatkozású egyháztörténeti adatokat kutatott és jegyzetelt, még a reformációt megelőző időkről is, a teológiai kérdésekkel csak ritkán foglalkozott. Feljegyzéseiből látszik, hogy huszonévese is tökéletesen birtokában volt az ógörög, a latin, a francia és angol nyelv ismeretének.

Lelkészi, tanári, püspöki pályája

Hazatérte után egy évig Kunmadarason szolgált lelkészként, innen hívták meg a Debreceni Református Kollégiumba a klasszika-filológia (az ógörög és a latin nyelv és kultúra) valamint az egyháztörténet professzorának, tanárának 1760-1791 között. 1791-ben püspökké választották. Egyházpolitikai okokból püspökségétől hamar meg kellett válnia, professzori állásától is megfosztották, majd csak 1803-ban hagyta jóvá a Helytartótanács a nyugdíjazását. Személyének és tevékenységének megítélését a mai napig alapvetően az határozza meg, hogy alulmaradt a Budai Ézsaiást támogató, majd a református püspök Sinai után Budait püspökké tévő tiszántúli világi urakkal szemben, akiknek sikere Borzsák István szerint is „a felvilágosodás eszméit a maguk érdekeinek védelmére felhasználó világi urak” győzelme volt. A világi és Sinai által képviselt egyházi vonal nem riadt vissza semmilyen eszköztől a küzdelem során. Így lehetséges az, hogy mind a mai napig legképzettebb kollégáinknak is az jut az eszébe először Sinairól: igaz-e, hogy a Historia Universalis tanítása során 18 év alatt jutott el a középkorig? Ellenfelei az európai tudományos közvélemény előtt is igyekeztek Sinait lehetetlenné tenni. Sinai negatív megítélésében döntő szerepe volt August Ludwig Schlözernek (1735-1809). Schlözer (1735-1809) még szentpétervári tartózkodása során foglakozott a magyar őstörténet és a finnugor nyelvrokonság kérdéseivel, majd 1772-ben (már göttingeni tanár korában) levélben mondott köszönetet Hell Miksának Sajnovics Demonstratio…-jának megküldéséért. Élete végéig megtartotta érdeklődését a magyar történelem és a magyarországi tudományos élet iránt. A debreceni diákok közül tanítványa volt a későbbi elit: a püspök Benedek Mihály 1774-76-ban, a (hallei Ch. Wolff és az utrechti Wersseling tanítvány) főbíró Domokos Lajos két fia (Dénes és Imre) 1773-76 között, Péchy Imre későbbi főgondnok, Budai Ferenc, Diószegi Sámuel. A magyarországi történetíró elitből Schwartner Márton, Berzeviczy Gergely, Cornides Dániel, Schedius Lajos, Engel János Keresztély, majd Budai Ézsaiás 1792-től Benedek Mihály ajánlólevelével, mint Sinai kiszemelt utódja a katedrán/tanszéken. A legtöbbeknek Sinairól írt híres kritikája jut eszébe (ha nem is tudja, hogy Schlözertől származik), amely a Staatsanzeigen-ben jelent meg 1783-ban („In Debreczin liest Prof Sinay seit 18 jahren über die sog. Universal-Geschichte, und noch soll er in dem medio aewo wo herum irren). Ezt rótták fel neki többek között bűnül, mikor katedrájáról elmozdították. Éppen ezen a ponton hívja fel Borzsák tudománytörténeti kutatásaink egyik sürgető adósságát, Sinai klasszikus-filológusi munkásságának feldolgozását, amellyel mind a mai napig adósa maradt az utókor a magát száműzöttnek érző debreceni professzornak.

Egyháztörténészi munkássága

Sinai mint egyháztörténész is kiemelkedő tevékenységet folytatott, hatalmas forrásanyagot gyűjtött egybe. Hagyatékát részben a Tiszántúli Református Egyházkerületi Levéltár őrzi külön gyűjteményként (28, részben fóliáns alakú kötet és két doboz), kisebb részét a Református Kollégium Nagykönyvtárának Kézirattára, egyes darabjait pedig az Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattára. A hagyaték legértékesebb része azonban szétszóródott, ahogy erre legutóbb Kelecsényi Gábor is felhívta a figyelmet. A köztudatban élő negatív Sinai-képet még ma is Révész Imre Sinai Miklós és kora című, komoly tényanyagot felvonultató, de koncepciózus munkája határozza meg. Révész summás, a korszakra is jellemző ítéletei közül egyet emelek ki: „amennyire ortodox volt a dogmatizmusa, épp annyira reakciós volt a politikai szemlélete, már fiatalságában”. Pedig nehéz addig ítéletet mondani valakiről, amíg kéziratos hagyatékát még nem dolgozta fel senki, márpedig Sinai esetében, bármily meglepő, ezzel a helyzettel állunk szemben. Maga Révész írja egy apró betűs jegyzetben: „Véleményem szerint … a Sinai-kéziratanyag … tüzetesen átvizsgálandó. Nemcsak azért, mert ebből lehetne a részletekbe menően megrajzolni Sinai tudósi, főképpen tanári arcképét és még számos jellegzetes egyénítő vonással kitölteni azt a vázlatot, amelyet én róla ebben a tekintetben adni próbáltam. Hanem még inkább azért, mert okmányokról és egyéb kéziratos kútfőkről vett tengernyi másolatai közül valószínűleg kerülhetnek elő olyanok is, amelyeknek eredetijei mind e napig kiadatlanok”. Sinai Miklósról egy diákja ezt jegyezte fel: Tudjuk azt is, hogy mikor T. Professor Uram, a’ nagy Auditoriumban a’ Reformatio Historiáját profiteálta, dugva tele volt azon Auditorium, és szép beszélgetését sokszor könyvhullatások között hallgattuk”. Sinai egyháztörténészként a maga korában, még Bod Péter mellett is, egyedülálló teljesítményt mutatott fel, és hagyott hátra, köszönhető ez elsősorban saját, páratlan értékű forrásgyűjteményének. Több egyháztörténeti munkája kéziratban maradt reánk, egyetlen jelent meg nyomtatásban: a 16. századról szóló magyar protestáns egyháztörténete. Ugyanilyen lényeges a magyar református egyház alkotmányának és kormányzatának történetéről írott munkája, a "Vindiciae principiorum dogmatico-practicorum regiminis ecclesiarum et scholarum Hungariae…”, mely csupán egy kéziratos példányban maradt reánk. Ebben részletesen kitér a protoreformációra, a valdensekre, a huszitákra, de egyikőjüknek sem tulajdonít nagy jelentőséget, olyan „homunciones”-nek tartja őket, akik dilettáns módon, felkészületlenül léptek fel, ráadásul „multis autem praejudiciis vulgi adfixi”. A református ortodoxiával ellentétben, mely jellemezte a debreceni teológiai oktatást, Luther érdemeit messzemenően elismeri. Sinai reformációképét vizsgálva kiderül, hogy a kortársak véleményével ellentétben (mely vélemény a huszadik századi, vonatkozó irodalomban is tovább élt), történelemszemlélete megfelelt kora európai színvonalának, köszönhetően az általa összegyűjtött és felhasznált hatalmas forrásanyagnak.

A Nagykönyvtár élén

Hogy Sinai tudósként mennyire nem volt konzervatív és ortodox, ahogy azzal vádolták, igazolja a Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtárának igazgatójaként végzett tevékenysége is. Gáborjáni Szabó Botond, a Református Kollégium Nagykönyvtára történetének leírásakor így emlékezik Sinaira: „Európai tájékozódását jelzi, hogy tudatosan gyűjtötte a tudományos haladásról informáló periodikákat, akadémiák sorozatait, bibliográfiákat, könyvkiadók és híres könyvtárak katalógusait. Igy kerültek Debrecenbe a Bibliotheca Britannica 1733-1743 között megjelent kötetei, a Nova Biblotheca Gallica, a Bibliotheque Raisonnée des Ouvrages des Savans d’l Europe 24 kötete. a Miscellanea Groningana vagy Berolensina, Du Clerc Bibliotheque Universelle-ének 26 kötete, a göttingeni Novi Commentarii 8 kötete. Tévhiedelem a konzervatívnak ortodoxnak kikiáltott Sinaival kapcsolatban az is, hogy Rousseau, Voltaire, Holbach művei nem szerepelnek a Sinai-korabeli katalógusokban: katalógusai alapján egyértelmű beszerezte ezeket is, sőt Newton, Musschenbroek, Gravesande, Gassendi, Wolff, Leibniz, Linné, Thomas Hobbes, John Locke, Pascal, Raynal, Montesquieu legújabb műveit. Sőt, nemcsak a kollégiumnak, de magánkönyvtárába is megszerezte a Nagy Francia Enciklopédiát, az előbb felsorolt szerzők munkái mellé. Sinai menesztése után éppen Domokos Lajos szerint évekig confusio jellemezte a könyvtár helyzetét, egészen Budai Ézsaiás 1796-os kinevezéséig.” Munkássága elképzelhetetlen anélkül a Kollégium könyvtára által teremtett tudományos háttér nélkül, amely könyvtár éppen az ő több évtizedes igazgatása (1760-90) alatt élte egyébként is egyedülálló történetének virágkorát. Sinai Miklós harmincévnyi debreceni professzorsága (1760–1790) a klasszika-filológia szempontjából a legtermékenyebb időszaknak tűnik a Debreceni Református Kollégium történetében, ilyen irányú tevékenysége országosan is kiemelkedő. Professzorként előadásain nemcsak grammatice, hanem aesthetice is igyekezett magyarázni az auktorokat, meghaladva azt a korabeli gyakorlatot, mely a latin nyelvet és az auktorokat csupán az oktatás eszközének tekintette, nem pedig a kutatás tárgyának.

Irodalom

Borzsák István: Budai Ézsaiás és klasszika-filológiánk kezdetei. Bp., Akadémiai, 1955, 159.

G. Szabó Botond-Fekete Csaba: A Kollégium Nagykönyvtára. In: A Debreceni Református Kollégium története. Szerk. Barcza József. Debrecen, 1988. 393-464.

Kelecsényi Gábor: Múltunk jeles könyvgyűjtői. Budapest, 1988.

Révész Imre: Sinai Miklós és kora: Adalékok a XVIII. századvég magyar társadalomtörténetéhez, Bp., Akadémiai, 1959.

Révész Imre: Sinay Miklós magyar történetbúvár emlékezete I–II, Századok, 1868, 217–226, 296–309.

Sinai Miklós: Cogitationes in M. Minucii Felicis Octavium – Elmélkedések M. Minucius Felix Octaviusához, I–II, ford. Németh Béla Elek, Debrecen, Tiszántúli Református Egyházkerület Levéltára, 2008.

Szabadi István: Sinai Miklós klasszika-filológusi működése. In: Humanista történetírás és neolatin irodalom a 15-18. századi Magyarországon. Szerk.: Békés Enikő-Kasza Péter-Lengyel Réka. Budapest, 2015. 267-271.

Tóth Béla: A debreceni kollégium tankönyvei a 18. században. Studia Litteraria 20 (1982), 59-80.

Tóth Béla: A Kollégium története a XVIII. században. In: A Debreceni Református Kollégium története. Szerk. Barcza József. Debrecen, 1988. 66-150.

Varga László: A debreceni ref. kollégium tanárainak klasszika-filológiai munkássága. 1738–1849–ig. Debrecen 1930.

Szerző

Szabadi István