Generális zsinat

A magyarországi és erdélyi református egyházkerületek legfontosabb egyházkormányzati intézménye azok létrejötte óta. Szemben a parciális zsinattal, amely egy-egy református egyházmegye gyűlése, a generális zsinat az egyházkerület évente egyszer, néha kétszer ülésező tanácskozása. Mindig a superintendens/püspök hívja össze, ő is elnököl az alkalmon. Írásban szétküldött körlevélben történik a zsinat összehívása, ennek minden egyházmegyébe el kellett jutnia. A meghívólevélben meg kellett jelölni a zsinati ülés tárgysorozatát. A generális zsinat feladata a lelkészek ordinálása, azaz gyülekezetbe való kirendelése, melyet nyilvános disputa, azaz lelkészi vizsga előz meg, a vizsga tételei is a meghívólevél részét képezik. A fennmaradt meghívólevelek tanúsága szerint a püspök körülbelül egy hónappal a zsinat kezdete előtt küldte szét az egyházmegyék számára a convocatoriákat, a szinódus ideje, helye mellett az ordinálandók disputatiójának témáját is megjelölve, a téziseket, kérdéseket összeállítva és a 17. század közepétől a meghívólevéllel együtt elküldve. Püspök nem létében a zsinatot, a jelek szerint, egyeztetést követően több esperes hívta össze. A generális zsinat helyszínének tekintetében az Erdélyi Fejedelemség idején, amikor a Tiszántúl is a fejedelemséghez tartozott, igyekeztek váltakozva tartani a fejedelemségi és királysági területeken, amely kitűnően jelzi a tiszántúli egyházkerület „kétlakiságát”. A zsinat feladata még a szószékről hirdetett tanítások vizsgálata, miszerint azok megfelelnek-e az elfogadott hitvallásoknak. Néha fegyelmi ügyekkel is foglalkozott (házassági válások, lelkészek magatartása, életvitele). A hivataluktól megfosztott lelkészek palásttól való megfosztása is a generális zsinaton történt.

Úgy tűnik, a generális zsinat intézménye a Tiszántúlon és Erdélyben működött a koraújkorban, szemben az egyházkerület intézményét a 18. század elejéig be nem vezető Tiszáninnenen, vagy a sokáig hódoltsági területen lévő Dunamellékkel, és az ellenreformációt leginkább elszenvedő Dunántúllal. A Tiszántúli Egyházkerületben rend- vagy szokás szerint évi egy zsinatra került sor, eltérően az erdélyi püspökségtől, ahol 1623-ig évi kettőt, egy télit (január, február folyamán) és egy nyárit (június vagy júliusban) tartottak. A hagyomány szerint, legalábbis a már 17. század első felében hivatkozott hagyomány szerint, ennek ideje Szentháromság vasárnapja utáni első úrnapja volt, azaz Pünkösd utáni második vasárnap. Ez azonban a gyakorlatban nem mindig érvényesült, Szentháromság vasárnapon, ez utáni hétfőn, illetve a második, harmadik, sőt negyedik vasárnapján is kezdődtek zsinatok. Rendkívüli körülmények között ettől teljesen eltértek, így például 1619 és 1621 között novemberben tartották a szinódusokat. II. Rákóczi György fejedelem tragikus következményekkel járó lengyelországi hadjárata után (1658) a hadak járása, a teljesen megszűnt közrend körülményei között (az elszaporodott gonosztevők mindennapossá vált támadásai, rablásai) újra napirendre került a zsinat időpontja, a lehetséges veszélyeket mérlegelve döntött úgy Thornai P. István tiszántúli püspök, hogy zsinatot akkor tartanak, amikor a körülmények megengedik. 1686-ban aztán a zsinat határozta el a szokás megváltoztatását, az első vasárnap helyett a harmadikat jelölve meg.

A minden lelkész és iskolamester számára kötelező általános zsinatok mellett szükség esetén püspökválasztó zsinatot, illetve egy-egy fontosabb, súlyosabb ügy megvitatására, rendezésére (pl. a presbiteriánusok ellen). Néha úgynevezett semigeneralist (vagy concursus seniorum-ot) hívtak össze, amelyeken egy szűkebb grémium vett részt. 1715-től 1743-ig, a királyi tiltás értelmében nem kerülhetett sor zsinatra. Ebben az időszakban az esperesek consessusokon, confluxusokon gyűltek össze az olyan ügyek megbeszélésére és intézésére, amelyek rendes körülmények között a Zsinat hatáskörébe tartoztak, így 1732-ben a Carolina Resolutio előírásainak megbeszélésére, az ezek kapcsán teendő folyamodványok intézésére, a püspök lakóhelyének (elvi) meghatározására stb. Ami a zsinat lefolyását illeti, a pontos menetét 1629-ben rögzítették. Eszerint mindenekelőtt a püspök szószékben elmondott hálaadó imájára, az ország és az egyház békéjéért való könyörgésére került sor. Ezt követően a zsinaton tárgyalásra kerülő ügyeket ismertették ez egybegyűltekkel, majd az ordinálandók névsorát olvasták fel, amely után nyilvános vizsgára bocsátották őket. A vizsgáztatásra a zsinat munkálataival párhuzamosan, különvonulva került sor, majd ennek végeztével meghallgatták az egyház véleményét, ítéletét róluk, egy rövid, tanító intés után pedig hármasával, négyesével esküt tettek. Ezután a Veni Sancte Spiritus éneklésével a Szentlelket segítségül hívva, a megerősített esperesek kezüket az ordinálandók fejére helyezték, majd a frissen kibocsátottak megkapták formatájukat (bizonyítványukat). Az ügyek végeztével a zsinatot a niceai szimbólummal/azaz az apostoli hitvallással berekesztették. Amennyire a források alapján rekonstruálható, az erdélyi azonos módon folyt le.

Szakirodalom

Bucsay Mihály: A protestantizmus története Magyarországon. Budapest, 1985.
Buzogány Dezső, Dáné Veronka, Kolumbán Vilmos József, Ősz Sándor Előd, Sipos Gábor: Erdélyi református zsinatok iratai I-II. Kolozsvár, 2016.
Dáné Veronka, Szabadi István: A Tiszántúli Református Egyházkerület Zsinati iratai I. 1578-1735. Debrecen, 2022.
Köblös József: Exmisszió, ordináció, konszekráció. A lelkészi hivatal elnyerésének lépései a Dunántúli Református Egyházkerületben a XVII–XVIII. században. Tanulmány. Acta Papensia XVI. 63–156; XVII. 15–91.

Szerző Szabadi István