Erdélyi Református Főkonzisztórium

Az erdélyi reformátusok legfőbb világi-egyházi vezető testülete, a Főkonzisztórium, magyarosabban Egyházfőtanács, akárcsak az erdélyi római katolikus egyházmegyében a Státus, sajátos, más magyar egyháztestekben föl nem lelhető egyházkormányzati intézmény, kialakulása a fejedelmi korszak utolsó évtizedeire tehető. A fejedelmi tanács református főurai 1690 után folytatták egyházvezető tevékenységüket a főgondnok-uralkodó testületi jogutódaként. Végleges szervezetet 1709-ben, illetőleg 1713-ban kapott. Eszerint vezetői a főkormányszéki tanácsosi rangban lévő hitsorsosok meg a püspök mint főgondnokok (számuk 3–5 között ingadozott), tagjai 21 világi és 21 egyházi választott assessor. Hatásköre a dogmatikumokon kívül minden egyházi és kollégiumi ügyre kiterjedt, érdekképviseleti szervként működött Erdély más egyházaival, illetőleg a katolicizmust erőteljesen támogató Habsburg-kormányzattal szemben.

Egyházkormányzati tevékenysége 1770-ig

A Főkonzisztórium 1713-ban megállapított szervezete nem szabályozta a létszámfenntartást, az elhunyt főgondnokok helyébe magától értetődően léptek a guberniumi tanácsosi tisztségbe jutott fiatalabb főrendek, a lelkipásztori rend képviselői pedig alkalomszerűen kapcsolódtak be a munkába. Teljes üléseket az országgyűlések idején tartottak, a guberniumi gyűlések alkalmával pedig a tanácsos főgondnokok és egy-két tekintélyes lelkész (állandó főtanács) tárgyalta meg a napirenden lévő ügyeket. Rendszerint vasárnap, az istentisztelet után tartották a gyűléseket. Székhelye Szebenben volt, az üléseket egyik vagy másik főkurátor bérelt szállásán tartották, majd 1759-ben külön székházat béreltek. 1713-ban az Egyházfőtanács véglegesítette az egyházmegyei és kollégiumi gondnoki kart, általában a helyi birtokos főrendek vállalták a tisztségeket. Munkájukat a szintén ekkor meghatározott gondnoki utasítások szabályozták. E felügyelő gondnoki kar létszámának szükség szerinti pótlásáról a Főkonzisztórium folyamatosan gondoskodott. Az évente egyszer egy hétig ülésező lelkészi zsinattal küldöttek útján érintkezett a Főkonzisztórium, mindegyik ülésre megbízottakat küldött, akik átadták a napirendi javaslatokat, majd a tárgyalások végén részletes jelentésben foglalták össze a határozatokat. Az Egyházfőtanács és a synodus viszonyát alá-fölé rendelés jellemezte az előbbi javára, de kapcsolatukban jelen volt a közös célért együttműködő testületek kölcsönös tisztelete is. Csakhamar kiderült, hogy az egyházvédelem terén az új egyházkormányzati szerv hatékonyabban működik, mint a püspöki adminisztráció. 1713-ban ugyanis a királyi kincstár jogigazolásra szólította fel a református egyházat is az adományul kapott birtokok, dézsmajövedelmek (ún. cameraticumok) tárgyában, és az előző években zsinati kezdeményezésre megindult iratgyűjtést az Egyházfőtanács ellenőrizte, és kialakította az egyház jogbiztosító iratainak központi gyűjteményét. Erre támaszkodva 1717-ben sikerült Bécsben kieszközölni a cameraticumok folyósítását, majd 1748-ban újra jóváhagyatták. Ugyancsak a Főkonzisztórium intézte az állami hivataloknak a bevett vallások szerinti szétosztására vonatkozó, a református főurakat érintő felterjesztéseket. Részt kívántak venni a világi főrendek a püspökválasztásban is, ennek módját a zsinat és a Főtanács közti évtizedes viták után sikerült kimunkálni oly módon, hogy a püspök elhunytával a főjegyző vette át a tisztséget (successió), az új főjegyzőt pedig a Főkonzisztórium három jelöltje közül választhatta meg a zsinat. 1728-ban vette át először a volt főjegyző, Bonyhai Simon György a püspöki tisztséget. Folyamatosan foglalkozott a főgondnoki kar a kollégiumok anyagi és szellemi ügyeivel, a nagyenyedi Bethlen főiskolában 1716-ban simította el a tanárok és a kurátorok közti ellentéteket, 1740-ben pedig kiküldött bizottság tette rendbe a gazdálkodást. Gyulafehérvárról 1716-ban ki kellett költöznie az évtizedekkel korábban ott menedékre talált sárospataki főiskolának, a Főkonzisztórium szervezte meg a tanintézet Marosvásárhelyre költözését 1718-ban. Tanfegyelmi ügyekben a zsinat folytatta le a vizsgálatot, büntetést is kiszabott a vádlott lelkészekre, az ügyeket azonban a Főkonzisztórium is felülvizsgálta, esetenként újabb nyomozást rendelve el. 1734–1747 között Nádudvari Sámuel enyedi lelkipásztor, Huszti András kolozsvári jogtanár és Makfalvi József fogarasi lelkész univerzalista teológiai megnyilatkozásainak bírálata során tapasztalható a synodus és a Főtanács szoros együttműködése. A 18. század első felében Wesselényi István (1709–1734), Szentkereszti András (1714–1736), Naláczi József (1735–1748) és Lázár János (1748–1772) főgondnoki tevékenységét tekinthetjük kiemelkedőnek.

Egyházkormányzati tevékenysége 1770–1820 között

1770-ben királyi rendelet tiltotta meg a református guberniumi tanácsosoknak az egyházi főgondoki cím használatát, arra hivatkozva, hogy az uralkodó tanácsadóiként nem képviselhetik egyik vagy másik egyház partikuláris érdekeit. Ebbéli tevékenységük nem szűnt meg, csak a tisztség megnevezésétől kellett tartózkodniuk a következő fél évszázadban. Így a főkonzisztóriumi leiratokat az ülésvezető főkormányszéki tanácsos mint „praeses” írta alá. II. József uralkodása idején a Főkonzisztóriumot a Gubernium református alosztályának tekintette a kormányzat, havonként bekérette a latin nyelven vezetett jegyzőkönyveket. A zsinat és az Egyházfőtanács viszonyában nem történt változás, amikor 1782-ben uralkodói rendelet előzetes engedélyhez kötötte a zsinattartást, a főcuratorok sikeresen közbenjártak az engedély megszerzésében. Írásbeli eszmecserék és a főtanácsi kiküldöttek hozzászólalásai nyomán sikerült megújítani a lelkészavatást megelőző zsinati vizsga tartalmát és lefolyását. Tanügyi kérdésekben a Főkonzisztórium által megbízott szakemberek vettek részt az országos bizottságokban, a jozefinista korszakban pedig sikerült megvédeni a kollégiumok oktatási autonómiáját. A külföldi egyetemjáráshoz szükséges engedély megszerzésében a Főtanács is közreműködött, ellenőrizte a jelöltek kollégiumi vizsgáit, szabályozta a nyugati egyetemeken létező ösztöndíjak elnyerését. Különféle adományokból, hagyatékokból tekintélyes tőkepénz gyűlt össze a Főkonzisztórium kezelésében (1770 körül 40 000 forint), Málnási László, a Főtanács papja intézte a kölcsönök kihelyezését, a kamatfizetések nyilvántartását. E jövedelmekből oldották meg a rászoruló papok segélyezését, a főtanácsi hivatal fenntartását és a bécsi ágens fizetését. 1783–1786 között Szebenben a Bánffy Farkas főgondnok adományozta telekre uralkodói engedéllyel fölépítették a református templomot, amely a konzisztoriális urak és udvartartásuk istentiszteleti helyéül szolgált. 1790-ben a Gubernium székhelyét Kolozsvárra tették át, ezzel párhuzamosan az Egyházfőtanács is a kincses városba költözött. 1808-ban egy belvárosi ház egész földszintjét bérelte az iroda, a pénztár és a levéltár elhelyezésére. A felvilágosodás korának lanyhuló egyházi érdeklődésének tulajdonítható, hogy az amúgy is meghatározatlan létszámú állandó főtanács ülésein a 19. század elején gyakran csak az ülésvezető elnök meg két-három világi ülnök vett részt.

Korszerűsítési kísérletek 1819-1836

1792-ben, illetőleg 1809-ben vetődött fel a Főkonzisztórium szervezetének rendbetétele a lelkipásztori kar képviselőinek intézményes bevonásával, de a tervek nem valósultak meg. Az 1810-es években tevékenykedtek a Főkormányszék első nem arisztokrata származású tanácsosai, Kenderesi Mihály és Katona Zsigmond, akik az Egyházfőtanács elnöki tisztségét is betöltötték. 1819 áprilisában népes gyűlés küldött ki bizottságot a reformtervek elkészítésére, ezek megtárgyalása azonban egyelőre elmaradt. A következő években a népes gyűléseken a püspök és a főjegyző mellett a professzori és a lelkészi kar is képviseltette magát. Az 1827. október 4–6-án tartott népes gyűlés, amelyen a liberális ellenzékiek vezető személyiségei, Wesselényi Miklós és Kendeffi Ádám is részt vettek, a zsinat javaslatát elfogadva a korábbi reformtervek alapján megalkotta „A Reformatum Fő Consistorium rendszabását illető Norma” című szabályzatot, amely megállapította az Egyházfőtanács tagjainak körét: világi részről a református főkormányszéki tanácsosok, az egyházmegyék és a kollégiumok főcuratorai és gondnokai, a törvényhatóságok kálvinista főtisztjei és a patrónusok, lelkészi részről pedig a püspök és a főjegyző, az esperesek és traktuális jegyzők meg a kollégiumok professzorai. Mivel Katona Zsigmond ekkor már az egyedüli református tanácsos maradt a Főkormányszéknél, a gyűlés segédül választott melléje három „generalis fő inspector curatort” Rhédei Ádám, Bethlen Imre és Kemény Miklós személyében, a mindenkori püspök az 1709 óta folyamatos hagyomány szerint szintén országos főgondnoknak számított. A három arisztokrata főgondnok ekkor nem viselt főtisztséget, ez a tény meg választásuk teljesen szabad volta az Egyházfőtanács önállósodásának jele. Döntés született arról is, hogy ezután évente kétszer népes főkonzisztóriumi gyűlést fognak tartani a húsvét utáni első, illetőleg az augusztus 20-a utáni első vasárnappal kezdődően, a fontos ügyeket, pl. egyházmegyei és kollégiumi gondnokok meg kollégiumi professzorok választását ezeken fogják intézni. E reformintézkedésekre válaszul a bécsi udvar 1828–1829-ben három református tanácsost nevezett ki a Guberniumba Naláczi József, Inczédi László és Sebess Antal személyében, így remélve a főkormányszéki ellenőrzés biztosítását az Egyházfőtanácsban. 1833 áprilisában tartották azt a népes főkonzisztóriumi ülést, amely pontosította a Főtanácsba küldendő patrónusok mindeddig meghatározatlan számát. Eszerint a népesebb egyházmegyék 7, a közepesek 5 és a kisebbek 4 patrónust választhattak, a nagyobb lélekszámú eklézsiák pedig egy-egy patrónust jelölhettek ki. Ugyanilyen módon szabályozták az egyházmegyék esperesei és főjegyzői mellé választandó lelkészi követek számát is. Ez az előkészítetlen reformintézkedés nem nyerte el a lelkészi kar tetszését, több patrónus is tiltakozott a választás ellen. Ennek ellenére augusztus 25–28-án a megválasztott tagokkal tartották meg a népes gyűlést 96 világi részvételével, az ülés vezetésével pedig nem a rangidős guberniumi tanácsost, Sebess Antalt, hanem a megválasztott főgondnokot, Rhédei Ádámot bízták meg. A reformintézkedéseket a bécsi kormányzat betiltotta, 1836-ben elrendelte az 1833 előtti főkonzisztóriumi szervezet visszaállítását. A főgondnokok választása ügyében azonban nem engedett az Egyházfőtanács, kompromisszumos megoldással a már kinevezett tanácsosokat választotta a státuscuratori tisztségbe.

Hagyományőrzés és megújhodás 1836–1871

Az 1837-ben és 1842-ben tartott országgyűléseken a Főkonzisztórium előterjesztette a református egyház sérelmi feliratát, de érdemi döntés nem született. 1848 szeptember elejére a felelős magyar kormány vallás- és közoktatási minisztere a reformátusok közös értekezletét hívta össze, ezen az erdélyiek érdekeit a főkonzisztórium küldöttei (Teleki József főgondnok, Salamon József tanár) képviselték. 1849 júliusában tartották a szabadságharc korának utolsó ülését, az abszolutizmus idején 1850. március 24-én gyűlésezhetett először 12 ülnök, kormányzósági engedéllyel júniusban összegyűlhetett a zsinat majd a Főtanács teljes ülése. A helyreállított egyházkormányzat nagy erőfeszítéssel indította újra a kollégiumi oktatást, a teológiai képzést Kolozsvárra koncentrálta. 1861–1864 között a zsinat fokozatosan életbe léptette a képviseleti rendszert az egyházközségekben és az egyházmegyékben. E mozgalmak hatására az 1867 utáni alkotmányos keretek között a Főkonzisztórium is képviseleti alapon szerveződött át 1871-ben. A népes ülés egyesült a zsinattal, és egyházkerületi közgyűlés néven lett a legfőbb törvényhozó és választó testület. Évente egyszer gyűlt egybe, az ügyek időközbeni intézésére létesült az Állandó Igazgatótanács, mindkettőben egyenlő számban vettek részt világi és lelkészi választott tagok.

Irodalom

KOVÁCS Kálmán Árpád: Az erdélyi valláspolitika rendszere az 1760–70-es években, Budapest, METEM, 2018.

LUKÁCS Olga: A püspöki successio és a patrónusi jog kérdése az erdélyi református egyházban a 18–19. században, in KISS Réka – LÁNYI Gábor (szerk.): Hagyomány, Identitás, Történelem, 2019, Budapest, KGRE, 2020, (Reformáció Öröksége 3/1), 365–373.

POKOLY József: Az erdélyi református egyház története, Budapest, 1905. 3. k., 5. k.

SALAMON József: De statu ecclesiae evangelico-reformatae in Transsilvania commentatio theologico-historica. Claudiopoli et Lipsiae, 1840.

SIPOS Gábor: Az erdélyi református Főkonzisztórium kialakulása 1668–1713–(1736), Kolozsvár, EME, 2000.

SIPOS Gábor: Adatok az erdélyi református egyház főgondnokainak névsorához 1690–1881. in: KOLUMBÁN Vilmos József (szerk.), Egyház iskola, művelődés. Egyháztörténeti tanulmányok, Kolozsvár, KPTI, 2020. (Erdélyi Református Egyháztörténeti Füzetek 27) 131–143.

SIPOS Gábor: Az Erdélyi Református Főkonzisztórium átalakítási kísérletei az 1820-as – 1830-as években. in: KISS Réka – LÁNYI Gábor (szerk.), Hagyomány, Identitás, Történelem 2021. Budapest, KGRE, 2022, (Reformáció Öröksége 8) 105–112.

Szerző
Sipos Gábor