RefWiki

Bevezető - dilemmatikus kérdések

Azzal kapcsolatosan, hogy a korszak református egyházkormányzata, gyülekezeti lelkipásztorai, vagy akár egyszerű egyháztagjai a Holocaust idején teljesebben megfelelhettek volna a maguk elé ideálként állítható jézusi elvárásnak, az üldözöttek feltétel nélküli befogadásának (Mt 25,35–36), vitatott és nem is megválaszolható kérdés.

Egyrészről a korszakkal kapcsolatos forrásaink is nagyon hiányosak, ami egyrészről magától értődő az üldözöttek megsegítésének illegális voltából, hiszen ki vezetne is arról könnyen az üldözők birtokába jutható feljegyzést, listát, naplót, hogy hol, mikor és hány embert rejtegetett? Az embermentők maguk is sokszor csak sodródtak az eseményekkel, akut helyzetek sorát kellett spontán és rögtön kezelniük saját talpraesettségükre vagy másokba vetett feltétlen bizalmukra alapozva – nem volt idő források készítésére, tevékenységük részleteit csak később, visszaemlékezések formájában tudták dokumentálni.

Másrészről a Holocaust emlékezetét már a legkorábbi időben tudatos emlékezetpolitika határozta meg, amelyek már a források megszületésére rányomták torzító bélyegüket. A háború után kiépülő kommunista berendezkedés magától értődően domborította ki azok zsidómentő tevékenységét, akik hozzájuk hatalmi érdekekből – akár az egyházi szférán belül is – közelebb álltak, míg akik nem, azokét elhallgatta. Illetve ezen utóbbiak maguk is jobbnak látták a hallgatást választani, hiszen zsidómentő tevékenységüket esetleg a nyugati szervezetekkel, akár a nyugati titkosszolgálatokkal is kapcsolatba hozhatóan végezték, amely gyanússá tehette őket a szovjet-barát hatalom kiépítőinek szemében.

Ennek ellenére is református egyének – gyülekezeti tagok, presbiterek, lelkészek – és közösségek, maguk a hivatalos református egyház „fokozatos szervei” – gyülekezetek, egyházmegyék, legfelsőbb egyházkormányzati szervek – sok-sok tényadatokkal igazolható példáját adták a faji alapon üldözöttekért való, önérdeküket, akár életüket is kockára tevő kiállásának.

Hivatalos egyházi lépések

Korlátozott mozgástér – óvatos lépések – vegyes motivációk

A református egyház egyházkormányzatának zsidómentéssel kapcsolatos mozgásterének, befolyásolási, ráhatási lehetőségeink folyamatos szűkülése látható a világháborúba való belépés és a háborús összeomlás közötti időszakban. Ennek egyik fő oka volt, hogy a református egyház politikai érdekérvényesítését főleg személyi összefonódások révén gyakorolta, amely bizalmi személyek – magát a református kormányzót is beleértve – a német megszállás, de főképpen a nyilas hatalomátvétel után fokozatosan kiszorultak a döntési pozíciókból, vagy egyenesen az ellenállás részeivé lettek, sőt akár illegalitásba kényszerültek. Közben a református egyház végig igyekezett megőrizni bevett közjogi státuszát, aminek megfelelően legitim hatalomként tekintettek a német megszállás utáni bábkormányokra, de a puccs által hatalomba került nyilas vezetőségre is. A református egyházkormányzat józan helyzetfelismerése volt, hogy az egyháztársadalom rendkívül vegyes politikai színezete miatt akár még a nyilas államhatalommal sem fordíthatja szembe a református egyházat, hanem vele a kapcsolatot fenntartva próbált elérni eredményeket.

Ebből a legitim térben való megmaradásból fakadt az, hogy a keresztény egyházak és a református egyház is elsősorban a már kikeresztelkedett, egyháztagjaikká lett zsidó származásúak érdekében emelték, mert emelhették fel jogosan szavukat; mégha később a saját tagjaik megsegítésére életre hívott szervezeteik – legszemléletesebben a Jó Pásztor – az általános és válogatás nélküli embermentés eszközeivé emelkedtek.

Az egyházkormányzati szereplők belső motivációi kapcsán is csak eldönthetetlen kérdésekkel találkozunk. Míg többeknél, egyértelmű a lelkiismereti, hitbeli meggyőződésen alapuló, belülről táplálkozó motiváció, másoknál ezt kiegészíti, színezi, vagy akár helyét teljes mértékben el is foglalja a felismerés, hogy 1944-ben már egyértelműen látszott, hogy a németek elvesztik a világháborút, így zsidók és baloldali politikai üldözöttek mentése segítheti majd közéleti túlélésüket a háború utáni időszakban. Ezen alapvetések tükrében érdemes nézni az alábbi egyházkormányzati törekvéseket.

Református egyházi tiltakozások, mentesítési kísérletek

A német megszállás után kinevezett németbarát Sztójay-kormány 1944. március 29-i kormányülésén fogadta el a zsidóellenes intézkedések első hullámát, köztük a megkülönböztető sárga csillag viselésének kötelezettségét. A rákövetkező napokban, 1944. április 3-án Ravasz László püspök felkereste Jaross Andor belügyminisztert, akinek a zsidóellenes intézkedések elleni tiltakozást adott át és a zsidó származású református presbiterek számára mentesítést kért a sárga csillag viselése alól, valamint kérte az áttért zsidók számára a Zsidó Tanácstól elkülönült, saját érdekvédelmi szervezet, a „Keresztyén Zsidó Tanács” megalakítását is.

A református Egyetemes Konvent, az evangélikusok – de nyilvánvalóan a többségi magyar katolikus egyház – újabb megkeresései nyomán a kormány végül mentesítette a lelkipásztorokat, diakónusokat és diakonisszákat zsidóellenes intézkedések terhe alól, ami által mintegy 20.000 ember mentesült a sárga csillag viselésétől és annak következményeitől. 1944 áprilisában Ravasz többször személyesen kereste fel a kormányzót (12-én és 28-án), érzése szerint már olyan benyomást is keltve benne, hogy „túlléptem az illetékességemnek a határvonalát” , azért hogy emlékeztesse a zsidókkal szembeni intézkedésekkel kapcsolatos felelősségére, illetve szót emeljen a vidéki deportációs előkészületekkel szemben.

1944. május 9-én Ravasz püspök Mester Miklós, Bp.-Szabadság téri presbiterrel, a Vallás- és Közoktatási Minisztérium államtitkárával kereste fel Sztójay miniszterelnököt és a zsidókkal szembeni erőszakos bánásmód enyhítését kérték. Másnap, a kormány valamennyi egyháznak írt válaszában nyomatékosította, hogy a keresztény egyházi szempontoknak a törvényhozásban semmi szerepük nem lehet, mivel „a zsidó fogalmat felekezetre való tekintet nélkül, faji alapon kell meghatározni”.

Az egyházi álláspontot lekicsinylő nyilatkozat után a református Konvent elnöksége 1944. május 17-i levelében már határozottabb hangvétellel tiltakozott a zsidók gettókba zárása ellen. Ekkora már a református egyházkormányzatnak Soos Géza, a Soli Deo Gloria Református Diákszövetség vezetője révén birtokába kerülhetett a haláltáborok kegyetlen valóságát és a zsidóság teljes megsemmisítését bizonyító „Auschwitzi jegyzőkönyv”. Erre utalhat, hogy két napra rá, a Konvent újabb, az eddigieknél sokkal határozottabb tiltakozást küldött a Sztójaynak: „Jeleket látunk, amelyek arra mutatnak, mintha az elkülönítés mellett az ország határán kívülre való deportálás is előkészületben állana. Fel kell hívnunk nagyméltóságod figyelmét azokra a szomorú eseményekre, amelyek más országok zsidóságának hasonló deportálását végső befejezéshez juttatták s nagyon kérjük Nagyméltóságodat, hogy az ilyen események elkerülésére mindent megtenni s a magyar királyi kormányról és ezzel az egész magyar nemzetről az azokért járó felelősséget elhárítani méltóztassék.”

A Budapesti Református Egyházmegye 1944. június 16-i közgyűlésén Bereczky azt javasolta, hogy a Szabó Imre esperes által megfogalmazott és a közgyűlés által elfogadott deportálások elleni tiltakozást terjesszék fel a kormányhoz. Az indítvány az egyházmegyei gondnok, Tasnádi Nagy András machinációja révén végül nem került megszavazásra; Bereczky és a németbarát Tasnádi, aki „civilben” a képviselőház elnöke volt, még nyilvánosan össze is szólalkozott emiatt a közgyűlésen.

Másnap Ravasz László püspök megbízásából – Mester Miklós közbenjárásával – Bereczky Albert és Szabó Imre budapesti esperes felkereste Jaross Andor belügyminisztert, hogy a református egyházban szolgáló zsidó származású presbiterek részére mentességet biztosíthassanak a zsidótörvények következményei alól. Jaross szóbeli ígéretet tett a mentesítő rendelet kiadására, amely viszont – Mester szerint Baky László és Endre László „gáncsoskodása” miatt – végül nem jelent meg. Ennek ellenére a szóbeli ígéreten felbátorodva az egyházkerületek maguk adtak mentesítő dokumentumokat a presbitereknek és házastársaiknak. Bereczky szerint a „tájékozatlan hatóságok” sok helyen elfogadták ezeket a dokumentumokat ami által „sok zsidószármazású presbiter megmenekült.”

A közös nyilvános egyházi tiltakozás terve

Miután a református egyházkormányzat nyugtalanító híreket kapott arról, hogy a kassai gettóból már folyik a zsidók külföldre szállítása, Ravasz László a magyarországi protestáns egyházak vezetőinek közös tiltakozását szervezte meg. Ennek eredménye egy Ravasz által megfogalmazott memorandum volt, amelyet mind a kilenc református és evangélikus püspök aláírt és 1944. június 21-én jutatott el Sztójayhoz. A memorandum ultimátummal próbálta Sztójayt a deportálások leállítására ösztönözni, mégpedig hogy ellenkező esetben a protestáns egyházak gyülekezeti tagjaik tudomására hozzák a deportálások kegyetlenségét és az ez ellen megvalósuló egyházi tiltakozás figyelmen kívül hagyását. A megkeresésnek az ultimátum ellenére sem volt kézzelfogható eredménye, ezért Ravasz 1944. június 26-án írt levelében püspöktársait arra szerette volna rávenni, hogy a református és evangélikus szószékekről a következő deklaráció hangozzon el: „…kérve kértük a magyar királyi Kormányt, vessen véget a kegyetlenkedéseknek (…) Fájdalommal kell megállapítanunk, hogy könyörgésünk eredményét nem látjuk. Mint a két evangéliumi egyház püspökei, mindezekről kötelességünknek tartottuk híveinket, egyházunk minden tagját és Krisztus anyaszentegyházának egyetemes közösségét tájékoztatni.”

A nyilatkozat elvi alapjait egyik püspök és a némelyük által gyorsan összehívott egyházi testületek sem vitatták, de hangvételének súlyosságáról, illetve arról, hogy nemcsak a zsidókkal szembeni bánásmód ellen, hanem a totális háború egyéb kegyetlenségei, például a terrorbombázások ellen is fel kell emelnie a szavát további egyeztetés vált szükségessé, amelynek érdekében Ravasz 1944. július 3-ra Leányfalura hívta a protestáns püspököket vagy delegáltjaikat. A július 3-i találkozón végül Ravasz mellett, Enyedy Andor református, Kapi Béla, Raffay Sándor, Kuthy Dezső evangélikus püspökök, Balogh Jenő főgondnok és Bereczky Albert vettek részt. Mindeközben a katolikus egyház is elkészítette a maga tiltakozó pásztorlevelét, amelynek postai kézbesítését Antal István miniszter (ebben az időben egyaránt vezette az igazságügyi és a kultuszminisztériumi tárcát is) leállíttatta és július 6-án – az aznapi a deportálást leállító kormányzói döntés ismeretében – felkereste Serédi Jusztinián hercegprímást. A kormány és a katolikus egyház közötti kétnapos (július 7. és 8.) intenzív tárgyalások következtében Sztójay írásba is foglalta Serédi számára, hogy a budapesti zsidóság deportálását leállították, illetve, hogy a kereszténnyé lett zsidók a deportálás esetleges felújításakor is az országban maradnak, valamint, hogy a keresztény felekezetek lelkészeinek hozzátartozói mentességet kapnak a sárga csillag viselése és az ahhoz fűzött következmények terhei alól. Július 6-án Antal István miniszter Mester Miklós útján Ravasztól is sürgős találkozót kért. Ugyanakkor az, hogy a találkozóra végül csak öt napra rá, július 11-én került sor mutatja, hogy mind a püspök, mind pedig a miniszer számára egyértelművé vált, hogy Horthynak a deportálást felfüggesztő július 6-i döntése következtében a protestáns nyilatkozat okafogyottá vált.

A találkozón Antal azzal érvelt, hogyha az egyház szembekerül a kormánnyal, akkor a kormány vagy kénytelen lesz erőszakosan fellépni az egyházzal szemben, vagy lemondásra kényszerül, amely esetben a nyilasok kezébe kerül a kormányzás és „a még itthon lévő zsidók közül egyetlen egyet sem lehet megmenteni.” Antal kiemelte, hogy ugyanazokat az ígéreteket amelyeket a hercegprímásnak megtett a protestánsoknak is megerősíti és az ellen sem emelt kifogást, hogy a templomokban ne hangozhasson el egy olyan közlemény, „amely nem tartalmaz többet, csupán annak a közlését, hogy a zsidókérdésben az egyház vezetősége mindent megtett, amit megtehetett és ez irányú fáradozásait tovább is folytatja.”

A találkozó másnapján, ezen utóbbi, miniszteri megjegyzés alapján került megfogalmazásra és az egyházközségeknek való kiküldésre az Egyetemes Konvent Elnökségének aláírásával az alábbi rövid körlevél:

„Nagytiszteletű Lelkipásztor Úr! Felkérjük, hogy a legközelebbi (július 16-án) a délelőtti istentisztelet végeztével szíveskedjek felolvasni a következő üzenetet: a magyarországi református egyház és a magyarországi evangélikus egyház püspökei tájékoztatni kívánják a gyülekezeteket arról, hogy mindkét evangéliumi egyház vezetősége a zsidókérdés kapcsán, a különösen a megkeresztelkedett zsidók érdekében, ismételten eljárt az illetékes kormánytényezőknél és ez irányú fáradozásait tovább is folytatja.”

Bereczky szerint – és itt feltehetően nemcsak a tiltakozó nyilatkozat bővített, július 3-a utáni formájának kiadatlanságára, hanem a kegyetlenkedésekkel szembeni katolikus–protestáns összkeresztény fellépésre gondol – „a püspök úrnak [Ravasz] mérhetetlen fájdalmat okozott, hogy akcióját elgáncsolták.” A tiltakozásnak ez a legyengített formája valóban kudarcélmény volt sokak számára, azonban Bereczky, ahogyan azt 1945. április 10-i felszólalásában a dunamelléki egyházkerület tanácsülésén, illetve 1945-ös kiadványában is hangsúlyozta, sikert látott benne abból a szempontból, hogy szerinte az egyházi tiltakozásoknak már a szervezése is nyomást gyakorolt a kormányzatra és szerepe volt abban, hogy 1944 júliusa és szeptembere között szüneteltetve voltak a deportálások.

Az 1944. október 15-i sikertelen kiugrási kísérlet a háborúból és azt ezt követő nyilas hatalomátvétel még inkább korlátozta az egyház hivatalos mozgásterét a zsidómentésben. A kormányzó ráhatási lehetőségei – amelyre addig az egyház még hagyatkozhatott – leszűkültek, az egyház ellenállásban és zsidómentésben együttműködő hivatalos kapcsolatainak jó része illegalitásba kényszerült (pl. Mester Miklós, Soos Géza), miközben az üldözés intenzitása, az alkalmazott erőszak soha korábban nem látott méreteket öltött. A hivatalos református egyházkormányzatnak már csak „pusztába kiáltott szó” jellegű tiltakozásokra maradt lehetősége, ahogyan erről Ravasz december 1-én Szálasinak írt levele tanúskodik: „Ez a bánásmód megcsúfolja Istennek azt az örök törvényét, amely az ellenséggel is emberséges bánásmódra kötelez és nemzetünk fejére idézi az igazságos Isten haragját, sötét foltot ejt a magyar nemzet hírnevére… Magyarországi Református Egyház nevében, Isten íratlan és írott törvényei, az igazságosság és a nemzet igazi érdekei alapján az utolsó pillanatban is tiltakozom e bánásmód ellen.”

Református missziói szervezetek a zsidómentésben

Miközben a hivatalos egyházkormányzat mozgástere, a világi politikára gyakorolt ráhatási lehetőségei a nullára redukálódtak, addig a református zsidómentés legaktívabb és leghatékonyabb szereplőivé a hivatalos egyházhoz hol szorosabban, hol lazábban kötődő belmissziói szervezetek emelkedhettek. Ezen szervezetek, elsősorban tagjaiknak az üldözöttek megsegítéséért érzett személyes felelősségérzete által a zsidómentés gyakorlati teendőit, a menekültek bújtatását, a gettókba gyűjtöttek közötti szociális-karitatív tevékenységet végezték. A missziói szervezetek tagjai azon határátlépést is megtették, amelytől a hivatalos egyházvezetésnek óvakodnia kellett: segítő tevékenységük bizonyos elemei egyre nagyobb mértékben mentek szembe az érvényben lévő állami törvényekkel.

A „Jó Pásztor”

A zsidótörvények következtében hátrányosan érintett zsidó származású egyháztagok támogatására 1939 végén létrejött katolikus püspökkari bizottság példája nyomán a református egyházban is felmerült egy hasonló szervezet alapításának igénye. Ennek tervét ekkor Ravasz László mérsékelten támogatta ugyan, de mások ellenállásán megbukott és már csak a harmadik zsidótörvény (1941) elfogadása után, 1942 októberében jöhetett létre a Református Egyház Egyetemes Konventjének „Jó Pásztor” Missziói Albizottsága néven. Elnöke Muraközy Gyula, a Konvent missziói előadója, mindenes ügyvezető titkára pedig Éliás József zsidó származású református segédlelkész lett. A szervezet célja eredetileg a munkaszolgálatos és internálótáborokban lévő zsidó származású református hívek lelkigondozói és szociális-karitatív gondozása lett volna, de a német megszállás után kivétel nélkül minden zsidó származású megsegítését magukra vállalták. Folyamatosan figyelemmel követték a hatóságok által kibocsátott, vagy csak tervezett intézkedéseket, hogy az ezekkel kapcsolatos esetleges hivatalos egyházi fellépést segítsék; szoros kapcsolatban álltak a Török Sándor-féle zsidó-keresztény érdekvédelmi szervezettel; együttműködtek a más egyházak és maguk a zsidók részéről folytatott segítő akciókban; bekapcsolódtak a nemzetközi segélyszervek: a semleges országok követségei, a Nemzetközi Vöröskereszt, nem utolsósorban a svájci Carl Lutz-, illetve a svéd Raoul Wallenberg- és a Valdemar Langlet-féle mentőmunkába. Éliásnak kulcsszerep jutott az Auschwitzi jegyzőkönyv magyarra fordításában, amelyet a szervezet titkárnője Székely Mária végzett el.

A Jó Pásztor tevékenységének kimagasló eszközei voltak a gyermekotthonok: „1944. október 1-jétől 1945. február 1-jéig összesen kétezren találtak menedéket, oltalmat gyermekotthonainkban: 1.580 gyerek és 420 felnőtt.” – becsülte meg a háború után a túlélők létszámát Éliás. Ebben az időszakban egy árvaházban és 31 otthonban menekítették a zsidó gyermekeket, várandós anyákat. Lakással, ruhával, pénzzel és menlevéllel segítették a magyarországi zsidókat. Miután a gyermekotthonoknak pusztán csak a hivatalos egyházi gyámság alatt állása nem lett volna biztonságos, ezért a Nemzetközi Vöröskereszt magyarországi delegátusa, Friedrich Born építette be szeptember elején a maga tevékenységébe a Jó Pásztor gyermekmentő tevékenységét, a delegáció „B” osztályaként, az evangélikus Sztehlo Gábor embermentő lelkész vezetésével. Sztehlo a nyilas hatalomátvétel után illegalitásba kényszerülő Éliástól a bizottság teljes irányítását is átvette, amiben a pesti oldalon Pap László református teológiai tanár volt hathatós segítségére.

SDG, Soos Géza

Az embermentést magukra vállaló egyházi szervezetek másik típusa az ifjúsági szervezetek – SDG, MEKDSz, Magyar Keresztyén Leányegyesület – voltak. A református Soli Deo Gloria ifjúsági missziót végző szövetség (SDG) elnöke – Soos Géza igazságügy minisztériumi tisztviselő, a Magyar Függetlenségi Mozgalom (MFM) vezető személyisége – és alelnöke, Bognár István tanár révén kapcsolódott be az üldözöttek mentésébe, akiket a szervezet Kálvin tér 8. sz. alatti székházában, valamint a balatonszárszói és szilicei telepein bújtattak. Emellett Soos minisztériumi kapcsolatrendszere felhasználásával ruhaneműt, élelmiszert és gyógyszert juttatott el munkatáborban lévő zsidók részére. Az SDG és a Pap László budapesti teológiai tanárhoz kötődő Magyar Menekültügyi Ifjúsági Bizottság összefonódását jelzi, hogy az utóbbi irodája az SDG Kálvin téri központjában működött. Soos és Raoul Wallenberg között is kölcsönös bizalmi alapon álló, termékeny együttműködés alakult ki.

Éliás József Soos Géza révén kapta meg az Auschwitzi Jegyzőkönyv egy példányát, mely feltehetően 1944 májusában került Magyarországra és amelyet aztán a Jó Pásztor titkárnője, Székely Mária fordított le magyar nyelvre. Házilag sokszorosított példányait az egyházak vezetőihez juttatták el: a római katolikus hercegprímáshoz, Serédi Jusztiniánhoz, az evangélikus Raffay Sándorhoz, a református Ravasz Lászlóhoz, valamint Komoly Ottóhoz, a Magyar Cionista Szövetség elnökéhez. Soos gondoskodott a Jegyzőkönyv nemzetközi megismertetéséről is, az angol nyelvű fordítását Svájcba küldte.

Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség, Magyar Keresztyén Leányegyesületek (KLE) Nemzeti Szövetsége

A Karácsony Sándor neve fémjelezte Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség (MEKDSz) is részesévé vált az ellenállásnak és embermentésnek. Az erzsébetvárosi Hársfa utca 59/b szám alatti épületük, a Diákok Háza a fegyveres ellenállásban is részt vevő Görgey Zászlóalj egyik bázisává vált. Kiterjedt embermentő tevékenység folyt a Magyar Keresztyén Leányegyesületek (KLE) Nemzeti Szövetsége által is. Jórészt Victor Erzsébet főtitkár és Tukka Ilona bátor kiállásával nemcsak a szövetség Bocskai út 35. szám alatti székházában, hanem kelédi otthonukban is bújtattak üldözötteket: az ostrom alatt a székház 52 lakója közül 22 bujtatott volt. Bekapcsolódtak a Nemzetközi Vöröskereszt tevékenységébe is, részt vállalva a Jó Pásztor otthonok fenntartásában, a külföldre menekítendő gyermekek transzportjának összeállításában, továbbá sokat segítettek a székházuk szomszédságban lévő zsinagógában elhelyezett munkaszolgálatosoknak.

A diakonisszák és a Bethesda

Az ellenállás és az embermentés különösen is aktív és odaadó részesei voltak a diakonisszák, mindenek előtt a Dunamelléki Református Egyházkerület Filadelfia Diakonisszaintézeti Alapítványának tagjai. Nem lebecsülve a Filadelfia vidéki menhelyeinek, gyermekotthonainak (pl. Noszvajon) jelentőségét az alapítvány fővárosi Bethesda Kórháza vált a faji és politikai okokból üldözöttek egyik legfőbb menhelyévé: itt bujdosott egy időben Tildy Zoltán, Mester Miklós vagy Bereczky Albert is. A kórház igazgatója, Bodoky Richárd, lelkésze, Péter János és főorvosa Cseh-Szombathy László Kálvin téri presbiter koordinálták a segélyezést, a menekültek irányítását, tartották a kapcsolatot a zsidó szervezetekkel, a követségekkel és az ellenállás más szervezeteivel, például a Jó Pásztorral vagy Bereczkyvel. Az alapítvány nyomdáján árjapapírokat sokszorosítottak a családfákat gyártó Bottyán János lelkész közreműködésével.

The Scottish Mission

Az 1944-ben a Budapesten tevékenykedő Skót Misszió már immár több mint 100 éve szolgálta a zsidók keresztény hitre térítését, amelynek érdekében iskolát és nevelőotthont működtettek. Eredeti küldetésének megfelelően a német megszállásig részt vállalt a kikeresztelkedők számára szervezett tanfolyamok szervezésében. Vörösmarty utca 49–51. szám alatti épületükben svéd védnökség alatt tartottak fenn gyermek-és anyaotthont, mintegy 70 gyermeknek, 30 anyának és jó néhány apának is menedéket biztosítva. Ebben az épületben kapott otthont a Török Sándor vezette Keresztény Zsidók Magyarországi Szövetsége is. 1944 áprilisában a németek kémkedés vádjával letartóztatták Jane Haininget a misszió egyik skót nevelőjét. Érdekében Ravasz László személyesen járt közben a miniszterelnöknél és a külügyminiszternél, de hiába – az elhurcolt misszionárius Auschwitzban halt meg 1944 nyarán.

Gyülekezetek, egyéni református segítségnyújtások

Zsidómentő egyháztagok

Ezen a helyen valóban csak a teljesség igénye nélkül lehet megemlíteni azokat a gyülekezeti tagokat, presbitereket, lelkipásztorokat, akik országszerte magukra vállalták az üldözöttek megsegítését. Zsoldos Andor mint a zombori repülőtéren dolgozó munkaszolgálatos század parancsnoka szentesi lelkésze, Pap Lajos példáját követve védelmezte sokak életét, míg Lullik Sándor makói lelkész a gettósítás megakadályozása érdekében próbált közbenjárni. A hejőcsabai lelkész, Nagy István személyesen kereste fel községe zsidóit összegyűjtésük előtt, majd a táborban is látogatta őket. Haypál Béla budai lelkész az egyházkormányzatot sürgette a deportációk elleni tiltakozásra, míg presbiterei, Bibó István és Szilágyi Sándor minisztériumi alkalmazottként tettek sok fontos, életmentő erejű szolgálatot. Czeglédy Sándor és Török István debreceni teológiai professzorok a teológia zsidó származású hallgatónőjének gettóba hurcolása ellen emelték fel a szavukat.

Közöttük is a legkiemelkedő szerep Mester Miklós kultuszminisztériumi államtitkárnak (1944. április 30. – október 15.), Szabadság téri presbiternek jutott mint az ellenállás szervei, a zsidó szervezetek, az egyházak és a kormányzati körök közötti kapcsolattartás központi figurájának, innovatív mentesítési praktikák kiötlőjének.

A kikeresztelkedés kérdése

A harmadik zsidótörvény (1941) után, amely már nem vallási, hanem faji alapon határozta meg a zsidósághoz való tartozást, az állam szemében már nem számított a zsidó vallásból való kikeresztelkedés. Ennek ellenére sok üldözött reménykedett abban, hogy a keresztlevél valamilyen módon a segítségére lehet. Bár a felnőttkeresztséget a református egyházban egy éves felkészítő oktatásnak kellett megelőznie, sok református lelkipásztor – az ezért járó esetleges egyházfegyelmi felelősségvonással sem törődve – minden előfeltétel nélkül megkeresztelte a hozzá fordulót. A legtöbb átkeresztelést Bereczky Albert egyházközségében a Bp.–Pozsonyi úton végezték. Az 1944. augusztus végi adok szerint itt fogadták a református egyházba a Budapesten áttérni akarók mintegy 40%-át, kb. 1300 embert, míg a keresztelések 25%-ára a Victor János vezette Bp. –Szabadság téri gyülekezetben került sor. Bereczky Albert és segédlelkésze Pákozdy László Márton vidékre is közvetítettek ki megkeresztelkedni vágyókat például Szíj Rezsőhöz Sárvárra. Az átirányítás visszafele is működött: Máthé Elek kiskunhalasi lelkész 40, főképpen munkaszolgálatos zsidó budapesti megkeresztelését intézte el. Sebestyén Andor kelenföldi, Kiss Pál gégényi, Vajda István szentendrei lelkészek szintén eleget tettek az őket megkeresők keresztelési szándékainak. A Bp.–Pozsonyi úti egyházközség „Kaláka” nevű ifjúsági csoportja is részt vett a mentésben.

Bujtatások

Egyes lelkészek gettóból szökött vagy azt elkerülni kívánó zsidókat parókiájukra fogadtak be, mint például Nagy István (Hejőcsaba), Márton Árpád (Hódmezővásárhely) református lelkészek, vagy Nagy Kornél dunaalmási lelkipásztor, akit 1944 októberében a nyilasok ezért el is hurcoltak és a hasslach-i koncentrációs táborban vesztette életét.

Szintén bujtatott embereket Szabó Imre, Bp.–Vilma királynő úti (ma: Városligeti fasor) lelkipásztor, akinek budapesti esperesi tisztségéből fakadóan hivatali kötelessége volt a megfelelő előkészületek nélkül keresztelő lelkészek elleni egyházfegyelmi eljárás megindítása is. Közben fedezte, hogy másodlelkészének – Dobos Károlynak (és feleségének Ágoston Ilonának) – Bajza u. 18. szám alatti szolgálati lakása minden rendű és rangú menekült otthonául szolgált. Somogyi Imre, Veres Péter váltották egymással a kilincset azokkal a holland katonatisztekkel, akik a református egyház holland kapcsolatrendszere révén német hadifogolytáborokból szöktek Magyarországra és a Bajza utcában keresztleveleket, hamis igazolványokat gyártó illegális nyomdát üzemeltettek. A hollandok bújtatásában Szabó Imre, Dobos és Soos Géza mellett Pap László (úgyis mint a Magyar Menekültügyi Ifjúsági Bizottságot létrehozó egyik szerv, a protestáns Ökumenikus Ifjúsági Bizottság vezetője) és Csűrös László mérnök, Csűrös István református gimnáziumi vallástanár fia is szerepet vállaltak. A Siemens-Schuckert Műveknél dolgozó Csűrös László szerezte be azokat a német igazolvány-és pecsétmintákat, amiket aztán abban a Paulay Ede u. 65. szám alatti, illegálisan is dolgozó nyomdában használták fel, ahol többek között Raoul Wallenbergnek is készültek dokumentumok. Zsindelyné Tüdős Klára, a korszak népszerű divattervezője, Zsindely Ferenc kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter (1943. március 29. – 1944. március 22.) felesége, a Református Nőszövetség elnöke járta a pályaudvarokat, ahol összeszedte a menekültvonatokról lemaradó árva gyermekeket és saját Istenhegyi úti villájukban hozott létre gyermekotthont számukra és más menedéket kérők számára. Együttműködött a svéd mentőakciókkal, a Teleki Intézetben (Podmaniczky u. 8.) anya- és csecsemőotthont rendezett be, de a Nőszövetség Kálvin tér 8. szám alatti irodájában is bújtatott embereket. Személyes meggyőző ereje, férjének még megmaradt politikai kapcsolatrendszere révén a háborús szükség közepette is képes volt kreatív módszerekkel élelmet szerezni eltartottjai, de a többi szervezet mentőhelyei számára is. Joó Sándor pasaréti lelkipásztor beajánlására Zsindelyéknél kapott menedéket Apró Antalné Szakasits Klára.

Vihar után – az egyház zsidómentésben betöltött szerepének vitája

A háború után, szembesülve a zsidókkal szemben elkövetett rémtettek valódi nagyságával a felelősség vállalásának szükségessége és a bűnbánat kifejeződése a református egyház széles köreiben megnyilvánult. „Az egyházaknak el kell ismerniük, hogy szolgálatuk lehetett volna hatékonyabb, bátrabb, gyökeresebb. Ezért az egyház, bűnbánattal tartozik és fogadalommal az élő Istennek, hogy prófétai tisztében hívőbben fog eljárni.” – összegezte 1945-ös püspöki jelentésében Ravasz László, aki személyes felelősségét sem kisebbítette: „A magyar református egyház vezetőségét – köztük elsősorban engem – súlyos felelősség terheli a zsidókérdésben tanúsított magatartásunk miatt. Ezt megvallottuk, ezért megvezekeltünk, ezért kiengesztelést kértünk /…/ Erre lehet azt mondani elég; lehet azt mondani nem elég.”

Azok, akik szerint ez a nem volt elég, a háború alatti egyházkormányzatnak és személy szerint Ravasz Lászlónak a zsidókérdés kapcsán megfogalmazott háború előtti álláspontját és az egyházkormányzat zsidóüldözés idején tanúsított, elégtelenként megbélyegzett tevékenységét arra használták fel, hogy a régi egyházvezetést erkölcsi hitelétől megfosszák és helyettük azok érdemeit domboríthassák még jobban ki, akik vitathatatlanul egyértelmű szerepet vállaltak az ellenállásban és zsidómentésben. Ilyen volt Bereczky Albert, akinek zsidómentésben vállalt bátor szerepe országos ismertséget és elismerést, baloldali kapcsolatrendszert és személyes indíttatást is adott, hogy 1946 és 1948 között a Ravasz-féle egyházkormányzat belső ellenzékének központi figurája, majd külső politikai nyomásgyakorlás segítségével püspöki tisztség betöltője legyen.

Irodalom

• BALOGH Margit (rendező): A zsidók meg a biciklisták, Dunatáj Alapítvány, 1994.
• BERECZKY Albert: A magyar protestantizmus a zsidóüldözéssel szemben, Budapest, Református Traktátus Vállalat, 1945.
• BOKOR Péter: Végjáték a Duna mentén, Budapest, RTV – Minerva – Kossuth, 1982.
• BRAHAM, Randolph L.: Magyarország keresztény egyházai és a holokauszt, in: Braham, Randolph L.: A holokauszt. Válogatott tanulmányok, [Budapest], Láng Kiadó, 2002, 263–295.
• DENKE Gergely: Az SDG kapcsolata a népi írokkal, a népi mozgalommal, a Márciusi Fronttal és az ellenállással, in: Tenke Sándor (szerk.): Református ifjúsági egyesületek és mozgalmak Magyarországon a XX. században, Budapest, Magyarországi Református Egyház, 1993, 403–443.
• ERDŐS Kristóf: Nem tudunk megállani Isten színe előtt, Országút 2024/17, 38–40. https://orszagut.com/tudomany/nem-tudunk-megallani-isten-szine-elott-erdos-kristof-szabo-imre-tasnadi-nagy-andras-6499
• ERDŐS Kristóf: Szabó Imre budapesti esperes embermentő tevékenysége (1944), HIT 1(1/2024), 95–113. DOI: 10.69594/hit.2024.1.9
• ERDŐS Kristóf – KISS Réka: Filadelfia-diakonisszák két diktatúra szorításában. A Filadelfia Diakonisszaintézeti Alapítvány 1938–1951 közötti története dokumentumok tükrében, Budapest, Református Szeretetszolgálat – L’Harmattan, 2024.
• FROJIMOVICS Kinga – MOLNÁR Judit (szerk.): A Világ Igazai Magyarországon a második világháború alatt, Budapest–Jeruzsálem, Balassi Kiadó – Yad Vashem, 2009.
• GOMBOS Gyula: Képek zord időkből, Hitel 12(4/1999), 17–30.
• KISS Réka: Ravasz László püspöki működése, in: Kósa László (szerk.): Reformátusok Budapesten 1. Tanulmányok a magyar főváros reformátusságáról, Budapest, Argumentum–ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék, 2006. 537–577.
• KISS Réka: Soos Géza, a kiemelkedő ifjúsági vezető és politikus, in: Kósa László (szerk.): Reformátusok Budapesten 1. Tanulmányok a magyar főváros reformátusságáról, Budapest, Argumentum–ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék, 2006. 755–764.
• KISS Réka – LÁNYI Gábor (szerk.): Ravasz 100. Püspöki jelentések, Budapest, Dunamelléki Református Egyházkerület – Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kar Egyháztörténeti Kutatóintézet – Kálvin Kiadó, 2023.
• LÁNYI Gábor: Bereczky Albert (1893–1966) budapesti lelkipásztor szerepe a németellenes ellenállásban és az embermentésben (1944–45), Studia Universitatis Babeş-Bolyai Theologia Reformata Transylvanica 69(1/2024), 225–249. DOI: 10.24193/subbtref.69.1.13
• MAJSAI Tamás: A protestáns egyházak az üldözés ellen, in: Szita Szabolcs (szerk.): Magyarország 1944. Üldöztetés–embermentés. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó – Pro Homine – 1944 Emlékbizottság, 1994, 150–184.
• MAJSAI Tamás: A Magyarországi Református Egyház és a Holocaust, A nyilvános tiltakozás története, Világosság 36(5/1995), 50–80.
• MESTER Miklós: Arcképek, Két tragikus kor árnyékában, Budapest, Tarsoly, 2012.
• RAVASZ László: Emlékezéseim, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1992.
• REVICZKY Béla: Hálaadás, A Pozsonyi Úti Református Egyházközség története 1921–2001, Budapest, 2001.
• SCHIFFERNÉ SZAKASITS Klára: Magamról és másokról, Budapest, Magvető, Tények és tanúk, 1983.
• SOOS Gézáné et al. (szerk.): Evangéliumot Magyarországnak. Soos Géza emlékkönyv 1912–1953, Budapest, Ráday Gyűjtemény, 1999.
• SZABÓ IMRÉNÉ SZABÓ Éva: „Ég de meg nem emésztetik”, Szabó Imre a Budapesti Református Egyházmegye első esperese. Naplók 1914–1954, Budapest, Budahegyvidéki Református Egyházközség, 2001.
• SZEKÉR Nóra: Miniszter a frontvonalban. Zsindely Ferenc naplója 1941. február 25. – 1946. március 9., Budapest, ÁBTL – Kronosz, 2021.
• SZENES Sándor: Befejezetlen múlt. Keresztények és zsidók, sorsok, Budapest, Magánkiadás, 1986.
• VERES Péter: Az ország útján. Önéletírás 1944–1945, Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1965.
• ZSINDELYNÉ TÜDŐS Klára: Arcképek. Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1978.

Szerző
Lányi Gábor