Szécsényi országgyűlés 1705
Az első kuruc gyűlés
Az 1705. évi szécsényi „országgyűlést” vagy országos gyűlést 1705. szeptember 12. és október 3. között tartották a Nógrád vármegyei Szécsény mezővárosában. A megnevezés körüli vita abból adódik, hogy a Magyar Királyságban országgyűlést csak az uralkodó, azaz a király, király nem léte vagy gyermekkorúsága esetén pedig a nádor hívhatott össze, az uralkodó pedig az I. Lipótot követő I. József, míg a nádor a királyhű herceg Esterházy Pál volt, így a kortársak is a „conventus generalis” vagy „Generalis Convent” (általános gyűlés, országos gyűlés) és nem a „diaeta” kifejezést használták rá a hivatalos iratokon. A szécsényi „országgyűlés” volt az első a Rákóczi-szabadságharc során a Magyar Királyság kurucok által ellenőrzött területein tartott kuruc „országgyűlések” közül, amelyeken Rákóczi állama számára a fejedelem és a rendek az állam működését szabályozó országos hatókörű, a diétákon megszületett törvénycikkekhez hasonló erejű végzéseket, „articulus”-okat alkottak. A Szécsényben hozott jogszabályok rendezték Rákóczi uralkodói címét és alakították ki államigazgatásának legfőbb szerveit (Szenátus, Gazdasági Tanács), valamint protestáns szempontból itt szabályozták a Magyar Királyságon belüli vallásügyi kérdéseket, amelyekről 1703–1705 között csak fejedelmi rendeletek szóltak.
A szécsényi „országgyűlés” vallásügyi végzéseinek előzményei
A vallásszabadság ügye, amely a 17. század folyamán politikai indítékként és követelésként végigkísérte a Habsburg-ellenes rendi mozgalmakat, az 1703-ban kirobbant Rákóczi-szabadságharc idején is jelentős erővel hatott, továbbá mind az evangélikusok, mind a reformátusok körében kimutatható a személyi folytonosság az 1671–1685 közötti kuruc felkelés és a Rákóczi-szabadságharc időszaka között. Ez abban is megmutatkozik, hogy a szabadságharc tömegbázisának jelentős része a kezdeti időszakban a Magyar Királyság északkeleti országrészének protestáns, ezen belül is református lakossága.
A protestáns sérelmek kompromisszumos orvoslását, a vallási béke megteremtését korábbi tapasztalatai alapján a római katolikus II. Rákóczi Ferenc is fontosnak tartotta a kialakuló konföderáció belső helyzete megszilárdítása szempontjából. Ennek első igen fontos és jelképes lépese, hogy utasítása nyomán 1703. szeptember 2-án rokona, az ugyancsak római katolikus csicseri Orosz Pál, a „Tiszán innét lévő hadainak Lovas és Gyalogoknak Fő Directora”, azaz tiszáninneni haderőinek főparancsnoka visszaadta a reformátusoknak a Sárospataki Református Kollégium épületét és helyreállította a városban a református istentiszteletet. A visszaadott épületbe azután Kassa 1704 végi kuruc kézre kerülését követően id. Csécsi János rektor vezetésével visszaköltözött a Kollégium.
Rákóczi ugyanakkor azt is fontosnak tartotta, hogy a korábbi időszak üldöztetései nyomán a protestáns, így a református vallású kurucság részéről a katolikusok ellen megnyilvánuló erőszakot megakadályozza. Ennek érdekében adta ki Miskolcon 1704. január 23-ai pátensét, amelyben halálbüntetés terhe mellett megtiltotta a templomok, parókiák, iskolák és egyházi javak önkényes elfoglalását. A vallási kérdések rendezését pedig a „nemes ország” későbbi döntésével az országgyűlésen kívánja megoldani. E rendelet ellenére azonban pl. a Dunántúlon, Károlyi Sándor 1704. január–áprilisi első hadjárata alatt is gyakori volt, hogy Rákóczi zászlaja alá állt református felkelők mindazon méltánytalanságokat és sérelmeket, amelyeket korábban el kellett szenvedniük – prédikátoraik, tanítóik erőszakos elüldözése, templomaik elvétele – most úgy torolták vissza, hogy ők űzték el a prédikátorok helyére bevitt katolikus plébánosokat a falvakból, amely miatt Széchényi Pál kalocsai érsek is panaszt tett Károlyinál. A Dunántúlon fordult elő az is, hogy a nemesség és a vitézlő rend evangélikus és református követei Károlyitól követelték a templomok visszaadását és a szabad vallásgyakorlat engedélyezését, akiknek képviseletében a protestáns Fodor László és Réthey János vicekapitányok mentek el a holland és angol diplomaták közvetítésével Rákóczi valamint a császári küldöttek között lezajlott 1704. márciusi első gyöngyösi értekezletre, amelynek egyik fontos napirendje a vallási sérelmek rendezése volt.
Rákóczi vallásügyi rendeletei
Rákóczi e fejlemények hatására, hogy „azért a Szép egyezség a Hit és Vallások között” fennmaradjon, egy részletesebb, a vallásszabadság kérdését rendkívül nagyvonalúan szabályozó rendeletet adott ki 1704. augusztus 12-én a szegedi táborban. Ez a Magyar Királyság teljes területén engedélyezte a szabad vallásgyakorlatot minden felekezet számára. Elrendelte, hogy mindenki, aki idáig is a birtokában volt, megtarthassa templomait, iskoláit, de helyet kellett adni a más felekezetűek vallásgyakorlata céljából templom- és iskolaépítésre, és engedélyezte azt is, hogy iskoláiban valamennyi felekezet szabadon taníthasson. A parókiák jövedelmei (decima, quarta, octava, sedecima) maradjanak azok birtokában, akik idáig is birtokolták. Az stoláris jövedelmeket, azaz a keresztelés, esketés, temetés és más szertartások utáni járandóságokat mindenki a saját felekezetének fizesse meg. Végezetül bármely felekezethez tartozó személynek jogot biztosított ahhoz, hogy a temetési szertartáshoz a település harangjaival harangoztathasson, és ezért a saját felekezetének kellett fizetnie. A vármegyéket pedig figyelmeztette, hogy a „Nemes Ország” további döntéséig a templomok, iskolák önkényes elfoglalásában mindenkit akadályozzon meg.
Rákóczi második vallásügyi rendelete után sem jutottak teljesen nyugvópontra az indulatok, mivel a fejedelem engedélye nélkül tizenegy alsó-magyarországi vármegye evangélikus követei megjelentek az 1704. augusztusi második gyöngyösi értekezleten, ahol követelték többek között az elvett evangélikus egyházi vagyon visszaadását. Lépésük szemben állt Rákóczinak azzal, a rendeleteiben is megfogalmazott törekvésével, hogy megteremtse a magyarországi felekezeti békét, amely magában foglalja a protestáns egyházak, így a református egyház szabad vallásgyakorlatának biztosítását. Rákóczi ekkor megismételte a követek előtt, hogy a rövid időn belül összehívásra kerülő országgyűlés rendezi a vallási kérdéseket, de ez sem nyugtatta meg őket, így a református Vay Ádám udvari marsall és az evangélikus Ottlyk György főudvarmester útján győzte meg a követeket, hogy türelmetlenségükkel többet árthatnak az országnak, mint használnak. Ekkor derült ki, hogy a Habsburg-ellenes magyar rendek megosztására irányuló akció mögött a kor ismert evangélikus jogásza, és egyháza érdekeinek hűséges védelmezője, Rákóczi korábbi jogtanácsosa és összeesküvő-társa, az ekkor már udvarhű turóci nemes, Okolicsányi Pál állt.
Id. Csécsi János naplója
A szabadságharc alatt a Magyar Királyság területén a vallásügyi problémák rendezésére az 1705. évi szécsényi országgyűlésen (Generalis Convent) került sor, amelyről részletesen tudósít a követként részt vevő id. Csécsi Jánosnak, a pataki kollégium rektorának naplója. Itt a protestáns és katolikus rendek közötti heves vitákat követően a 19 articulus közül a 13–17. foglalkozott a vallásszabadsággal és a vallási sérelmek rendezésével. A templomok hovatartozásának kérdését az 1647. évi törvény alapján, de új módon szerette volna rendezni, mégpedig általánosságban úgy, hogy a településen többségben lévő felekezeté legyen a templom, viszont a kisebbségnek a földesúr köteles szabad telket adni, hogy templomot építhessen. Ennek eldöntésére kilenc vegyes felekezeti összetételű (evangélikus, református, római katolikus tagokból álló) vallásügyi bizottságokat küldtek ki 25 vármegyébe és a területükön található szabad királyi városok számára, amelyek 1705 ősze–1707 között néhány száz településen vagy visszaadták a protestáns gyülekezeteknek a templomokat, vagy helyet jelöltek ki új templom építésére. A Dunántúl területén, amely a szécsényi országgyűlés idején még császári kézen volt, csak Bottyán János 1705. évi téli hadjárata után, 1706 tavaszától nyílt lehetőség a vallási sérelmek rendezésére.
A bizottságokban az alábbi református tagok részvételéről tudunk: Gyürky Ferenc, Gyürky Pál szenátor és kuruc tábornok testvére (Árva és Liptó), Janka Péter (Gömör és Torna), Kántor István (Zólyom, Hont, Nógrád és Heves), Kazinczy Péter fia, Kazinczy András ungi alispán, majd 1708-tól a pataki kollégium egyik gondnoka, jelentős református patrónus (Ung, Bereg, Ugocsa, Szatmár és Szabolcs), Koós Gáspár (Kis-Hont), Szathmáry Király János (Abaúj, Zemplén, Borsod és Heves), Máriássy Miklós (Abaúj, Borsod és Zemplén), péli Nagy András (Bars, Komárom és Esztergom vármegye). Sajnos, e rendkívül toleráns és előremutató rendelkezéseket a szabadságharc leverését követő országgyűlések nem emelték be a Corpus Juris-ba és 1711 után végül korlátozottabban gyakorolhatták a protestánsok vallásukat.
Az articulusok végrehajtása a szabadságharc idején
A szécsényi rendelkezések végrehajtása nem ment nehézségek nélkül és nem találkozott minden érintett fél egyetértésével. Sárospatak lakossága például „táplált reménységükben igen meg csalattatott”, hogy a fejedelem a többségi elv ellenére nem adta vissza a nagytemplomot a reformátusoknak, hanem megtartotta katolikus kézen, hogy saját reprezentatív kegyúri temploma legyen, amelyben gyakorolhatta hitét, ha a városban tartózkodott, ugyanakkor ígéretet tett, hogy ugyanolyan templomot építtet a reformátusoknak, akiknek így a Kollégium mellett kellett új templomot építeniük, a templom jövedelmeit azonban a reformátusoknak engedte át Lorántffy Zsuzsanna végakaratának megfelelően. Rákóczi e mellett diplomáciai és földesúri-kegyúri okokból nem engedte át a reformátusoknak a tokaji és tállyai templomokat sem, de ígéretet tett ezekben az esetekben is új református templomok építésére, azonban úgy tűnik, hogy Tokajban végül megmaradt a templom a reformátusok kezén 1711-ig, amelyben nagy szerepe lehetett Thúry Sámuel lelkipásztornak, aki a kuruc hadseregben tábori lelkész is volt, a katolikus kegytárgyakat ugyanakkor átvitték a templomból „a Palota nevű házba, mely is Fejedelmi ház”. Sátoraljaújhelyben ugyanakkor a templomot a parókiával és birtokaival együtt visszaadta a reformátusoknak.
A végrehajtás során felmerült megoldatlan problémák miatt a vallásügy ismét előkerült az 1707. évi ónodi országgyűlésen (Generalis Convent) is, méghozzá olyan formában, hogy megfogalmaztak egy olyan előterjesztést, amely szerint a szécsényi végzéseket, amennyiben még nem hajtották végre, vagy akadályokba ütközik végrehajtásuk, hajtsák végre, az ellenszegülőket pedig büntessék meg. Rákóczi úgy nyilatkozott, hogy ismeri a három felekezet részéről felvetett panaszokat, amelyeket ő is orvosolni kíván, ezért is küldte ki a fent említett bizottságokat, ő azonban nem ért azzal egyet, hogy a szécsényi általános megegyezés után ellentétek vannak a katolikus rendek és a protestánsok között, hanem egyes helyeken vannak nehézségek, amelyeket egyedileg kell megvizsgálni, így végül arra jutottak, hogy az országgyűlés végén hallgassa meg a fejedelem a panaszos feleket és ügyükben a következő napokban hozzon döntést.
Sajnos, e rendkívül toleráns és előremutató, az 1781. évi Türelmi Rendeletnél is sokkal nagyvonalúbb és kora európai gyakorlatát évtizedekkel megelőző rendelkezéseket a szabadságharc leverését követő országgyűlések nem emelték be a Corpus Jurisba és 1711 után végül korlátozottabban gyakorolhatták a protestánsok vallásukat. Ahogy Benda Kálmán fogalmaz, ők is másodosztályú állampolgárok lettek hazájukban.
Szakirodalom
GEBEI Sándor: A Rákóczi-szabadságharc országos gyűlései (országgyűlései?), in Ballabás Dániel (szerk.): Országgyűlések – országos gyűlések, Eger, Líceum Kiadó, 2011 (EKF TTDI kiadványai. Konferenciák, műhelybeszélgetések, 2), 69–86. PRAZNOVSZKY Mihály (szerk.): A szécsényi országgyűlés 1705-ben. Csécsi János naplója Kazinczy Ferenc hites másolatában, a magyar fordítással, továbbá az országgyűlés dokumentumaival, valamint R. VÁRKONYI Ágnes tanulmányával. Szécsény, 1995. SZABÓ Előd: „Jól vagyon, mert az Istennek így tetzett”. A Dunántúli Református Egyházkerület története a kezdetektől a türelmi rendeletig. Pápa, DREK, 2020.
