RefWiki

Reformkori országgyűlések vallásügyi tárgyalásai

A polgári átalakulásért folytatott küzdelmek időszakának (az 1830-as évek elejétől az 1848. évi átalakulásig tartó reformkornak) kiemelten fontos témakörét alkotta a bevett egyházak jogegyenlőségéért, valamint a katolikus egyház kiváltságainak felszámolásáért vívott politikai harc, melynek legfontosabb színterét a rendi törvényhozás (országgyűlés) jelentette.

A reformkori egyházpolitikai viták általános jellemzői

A koraújkori vallásháborúk lezárulását követően a 18. századi Magyarország Európa egyedülálló felekezeti megosztottságát mutatta: az uralkodóház ugyan a legnépesebb (római katolikus) egyházhoz tartozott, de jelentős volt a történelmi protestáns egyházakhoz (reformátusokhoz és evangélikusokhoz), valamint a görögkeletiekhez tartozó népesség, továbbá előbbiek soraiból számos nemesi család is kikerült. A felekezetileg rendkívül tagolt országban nem lehetett egyértelműen biztosítani a katolikus egyház előjogait, így az egyházak békés együtt élésének megteremtése, a felekezetek közötti súrlódások elkerülése az állam szempontjából kiemelten fontos feladatnak számított. Fontos általános jellemző, hogy a konkrét ügyek mentén tematizálódó, ugyanakkor a vallásszabadság általános célját kitűző politikai vita nem egyházak vagy egyházi képviseletek között folyt, vagyis nem egyszerűsíthető katolikus–protestáns szembenállásra, ellentétben a korábbi időszakokkal. A reformkorban a polgári átalakulás ügyét magáénak valló reformellenzék állt szemben a katolikus egyház érdekeit felvállaló konzervatív-udvarhű táborral, előbbieket nem tagolta felekezeti ellentét, közös programját magáénak vallotta a katolikus Deák Ferenc és Eötvös József, a református Teleki László és Palóczy László, az evangélikus Kossuth Lajos, míg a szembenálló oldalt sem csak katolikusok reprezentálták. Ezzel a körülménnyel összefüggésben a vallásszabadság ügye beilleszkedett a reformkor átfogó rendszerváltozást szorgalmazó programjába: a jobbágyfelszabadítás, közteherviselés, törvény előtti egyenlőség, népképviseleti alapú intézményrendszer, rendi előjogoktól mentes társadalom stb. pontjai közé. A legfontosabb előzményeket belföldön II. József türelmi rendeletében jelölhetjük meg, amelynek tartalma lényegében változatlan formában bekerült az 1791. évi XXVI. törvénybe. Ez, valamint a 18. század végi rendeletek két olyan témakört tartalmaztak, amelyek a későbbi politikai viták forrásává váltak: a vegyes házasságok, valamint a vallásváltoztatás állami szabályozását. Előbbi ügyében a törvény előírta, hogy csak katolikus pap előtt lehetett kötni, katolikus apa esetén minden gyermeket katolikusnak kellett keresztelni, protestáns apa esetén a fiúgyermekek követhették apjuk vallását is. A felekezetváltás tekintetében a katolikus hitre való áttérés elé nem gördítettek akadályt, katolikus hitről való áttérés esetében azonban az áttérni szándékozónak hat heti oktatásban kellett részt venni. Évtizedekig az ilyen ügyekből származó súrlódások nem haladták meg a helyi konfliktusok szintjét, akkor sem, amikor a katolikus egyház a vegyes házasságra lépő protestáns férjtől gyermekei katolikus neveltetését kijelentő nyilatkozatot (reverzálist) kértek. A reformkori viták nemzetközi hátterét pedig az a konfliktussorozat adta, mely elsősorban Droste-Vischering kölni érsek és a porosz kormányzat között bontakozott ki a vegyes házasságok áldásmegtagadása kapcsán. Amikor a rendi országgyűléseket felidézzük, nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a körülményt sem, hogy a kor politikai vitáinak legfontosabb fóruma a nemesi vármegye volt, maga az országgyűlés is elsősorban ezekre az intézményekre épült.

Az 1832–1836. évi országgyűlés

A protestánsok vallásügyi sérelmei – vegyes házasságok áldásmegtagadása, reverzális-ügyei, az áttérések katolikus egyház általi akadályoztatásai – felbukkantak az 1820-as évek végén, az ún. rendszeres bizottsági munkálatok vármegyei vitái során is, továbbá 1828-ban a négy református és a négy evangélikus egyházkerület közös feliratot intézett az ügyben az uralkodóhoz. Utóbbi akciót Kölcsey Ferenc „bevont vitorlákkal” megfogalmazott, „szolgai egy gondolat”-nak minősítette, mert szerinte a törvénysértésekről szóló, uralkodóhoz intézett panaszok már nem elegendőek, hanem a „szabad nemzethez illőleg a maga helyén törvényesen kívánni kellett volna”. 1833 januárjában az országgyűlésben Beöthy Ödön, Bihar megyei követ tette szóvá a protestánsok vallásügyi sérelmeit – aminek a különlegességét az jelentette, hogy maga Beöthy is egyébként katolikus vallású volt. Kölcsey találóan jegyezte meg: „Milly változás! Mikor a linczi békét, s a bécsi szerződést még vérrel kellett kiküzdeni, ki merte volna jövendölni, hogy, 1833-ban a magyarországi gyűlésen a Luther és Calvin fijai hallgatva nézik, míg a Pázmán hitének sorsosi, érettek egymással vetekedve szólanak?” Az ekkor formálódó reformellenzék magáévá tette a protestánsok vallási sérelmeinek ügyét, bár a megoldást szorgalmazó törvényjavaslatuk a főrendek ellenállásán megbukott. A vegyes házasságok ügyében a katolikus egyház – reverzálist követelő – gyakorlatát törvényellenesnek minősítették, és mind ebben, mind a vallásváltoztatások ügyében eltörölni kívánták a katolikus egyház előjogait. Deák Ferenc maga úgy vélekedett, hogy „nem egyes vallási felekezetek panaszairól, hanem a nemzet közügyéről szól” a kezdeményezésük, „mert törvény és szabadság vagynak sértve”. Az alsó tábla hét ízben is ragaszkodott az új, sérelmeket orvosolni hivatott új vallásügyi törvény megalkotásához, azonban minden esetben a főrendi tábla ellenállásába ütköztek, pedig még Széchenyi István és Wesselényi Miklós is pártolta a kezdeményezést. Az alsó tábla nem volt hajlandó a kezdeményezés lényegét eltompító módosításokra („inkább semmi törvény, mint rossz törvény” – mondta Deák), a rendek ideiglenesen feladták a vallásügyi törvény ügyét, de mint Beöthy szellemesen mondta: „Nem halt meg a leányzó, csak aluszik.” (Mt 9,24.)

A „Lajcsák-ügy”, 1839

Az országgyűlés befejezését követően, a hosszú tárgyalásokhoz képesti sovány eredmény, valamint az udvar által indított felségsértési perek feszült légkörében Lajcsák Ferenc nagyváradi római katolikus püspök egyoldalú akcióra szánta el magát: 1839 tavaszán körlevélben tiltotta meg papjainak, hogy megáldják azokat a vegyes házasságokat, amelyekben a protestáns fél nem ad reverzálist. Erre az esetre az ún. passiva assistentia gyakorlatát írta elő, mely szerint a katolikus pap nem áldja meg, csupán „tudomásul veszi” a vegyes házasság létrejöttét. Az országgyűlés előtti időszakban kipattant botrány felszínre hozta a kiváltságaihoz ragaszkodó katolikus egyház, valamint az átalakulás programjába a vallásszabadság ügyét bekapcsolni kívánó ellenzék alapvető nézetkülönbségeit. Bihar vármegye sérelemként terjesztette az ügyet az országgyűlés elé (Gömör vármegye a korábban hasonlóan eljáró Scitovszky János rozsnyói püspök intézkedését), miközben a katolikus papok egyre hangosabban vádolták a vármegyék ellenzéki nemességét egyház- és vallásellenességgel, valamint a katolikus egyház ügyeibe való illetéktelen beavatkozás kísérletével. (A házasságjog szabályozását egyértelműen ebbe a körbe tartozónak ítélték.)

Az 1839–1840. évi országgyűlés

A Lajcsák-ügy által előidézett helyzetet tovább fokozta, hogy a katolikus egyház a reverzálisok ügyét sem volt hajlandó vita tárgyává tenni, és a protestánsokat valósággal bosszantotta, amikor ezeket két fél szabad akaratából létrejövő megállapodásoknak kívánták beállítani. Ezt tette szóvá Deák Ferenc többek között 1839. október 21-én elhangzott beszédében, hangsúlyozva, hogy a katolikus papok részéről a reverzálisok követelése nemcsak törvénytelen, hanem erkölcstelen is. Az 1840. január 20-án elhangzott Deák beszéd a reformellenzék egyházpolitikai programnyilatkozataként is felfogható. „A vallást tekintve, két súlyos csapás sújthatja a polgári társaságot: egyik a fanatizmus, a másik a vallástalanság” – szögezte le, s azon meggyőződésének adott hangot, hogy a törvénysértést keményen védelmező papság valójában mindkettőt előidézheti a társadalomban. A vegyes házassági és áttérési sérelmek orvoslása a felekezetek törvény előtti egyenjogúsága felé tett óriási lépés lett volna, és a katolikus egyház kiváltságokhoz való ragaszkodását tovább fenn nem tarthatónak nevezte. Tolna vármegye követe, Bezerédy István szavai ugyanezt erősítették: „Ha az egyházi rend polgári jogokkal és jótékonysággal élni akar, akkor kötelessége annak törvényeit is megesmérni s annak hódolni.” Az alsó tábla káptalani követei, a főrendi tábla püspökei óvást emeltek a törvénytervezettel szemben, amit végül a főrendek is hajlandóak voltak elfogadni – talán azért, mert tudható volt, hogy az uralkodó annak szentesítéséhez végül nem járult hozzá, így ez a diéta is a vallásügyi törvény elfogadása nélkül ért véget.

Két országgyűlés között: a vármegyék „lázadása”

A katolikus püspöki kar 1840 júniusában, nem sokkal az országgyűlés bezárását követően határozott döntésre szánta el magát: egyrészt Lajcsák passiva assistentiára vonatkozó előírását valamennyi egyházmegyére kiterjesztették, másrészt Lonovics József csanádi püspököt Rómába küldték, hogy XVI. Gergely pápától kérjen állásfoglalást a vegyes házasságok magyarországi helyzetével kapcsolatosan. Mindkét intézkedést (különösen az előbbit) óriási felzúdulás követte a vármegyékben. Pest és Zala nyomán (előbbiben Kossuth Lajos, utóbbiban Deák Ferenc fellépése nyomán) a törvényhatóságok törvénytelennek minősítették a püspöki kar eljárását, sőt, az 1647. évi XIV. törvénycikkre hivatkozva perbe fogták a reverzális nélküli vegyes házasságot megoldani nem hajlandó katolikus papokat. A rendkívül heves belpolitikai vitát a sajtó (különösen Kossuth Pesti Hírlapja) fontossága tovább erősítette, és nyilvánvalóvá tette, hogy a vallásügyi sérelmek törvény általi rendezése nem tűr további halasztást, akkor sem, ha a katolikus püspöki kar merev, kiváltságőrző álláspontja fenntarthatatlan. A konfliktus élességét jól világították meg a konzervatív Dessewffy Aurél szavai: a „protestánsok iránti igazságosság ott kezdődik, ahol a katolikusok iránti igazságtalanság”. A református és evangélikus egyházakat a vármegyék igyekeztek bevonni a politikai vitába, azok azonban egyre inkább tartózkodó magatartást tanúsítottak, az uralkodó által szentesítendő törvénytől várva a megoldást, az éles belpolitikai szócsatákból inkább kimaradtak.

Az 1843–1844. évi országgyűlés

Az országgyűlés megnyitását követően a július 5-én kelt királyi leirat már megnyitotta az utat a korábbi konfliktusok törvény elfogadásával történő lezárására. A szemben álló politikai csoportok érvei, a katolikus püspöki kar főrendi táblán bejelentett óvása lényegében megismételte a korábbi országgyűléseken történteket, de ezúttal az eredmény más lett: az amúgy összességében inkább a sikertelenség érzetét keltő diéta törvényt fogadott el a „vallás dolgában”. Az 1844. évi III. törvény kimondta, hogy felnőtt korú személyek „vallásos kérdés alá többé nem vétethetnek”, továbbá visszamenőlegesen is törvényesnek jelentette ki azokat a vegyes házasságokat, amelyeket a Lajcsák-féle körlevél kiadása után protestáns lelkészek előtt kötöttek, és jelentősen leegyszerűsítette (lényegében formálissá tette) a valamely protestáns hitre áttérni akaró katolikusok vallásváltoztatását. A szabadelvű ellenzék részleges sikerként, a konzervatív-katolikus tábor súlyos vereségként értelmezte az új törvény által kialakult helyzetet, amely azt is jelentette, hogy előbbiek a vallásszabadság és a felekezetek közötti jogegyenlőség további bővítését, utóbbiak pedig a további, liberális szemléletű vallásügyi jogalkotás megakadályozását tekintették feladatuknak.

Az 1847–1848. évi országgyűlés. Az áprilisi törvények és a vallásügy

Az utolsó rendi országgyűlés első szakaszában különösebb vallásügyi vitákra nem került sor (leszámítva a káptalanok fejenkénti szavazatjogát visszaállítani próbáló egyházi kezdeményezés blokkolását), a márciusi forradalmat követő alkotmányozó törvényalkotás azonban számos ponton érintette, egy törvény esetében új alapokra helyezte az állam–egyház viszonyt. A jobbágyfelszabadítás és a közteherviselés magával hozta az egyházi tized kárpótlás nélküli eltörlését (1848. évi XIII. törvény), és a katolikus egyháziak tiltakozását váltotta ki az új, felelős kormány vallás- és közoktatási minisztere jogkörének meghatározása. (A püspökök és érsekek kinevezéséhez rögzített miniszteri ellenjegyzés kapcsán, 1848. évi III. törvény, 7. §.) Az igazán fontos, az állam–egyház viszonyt új alkotmányos alapokra helyező törvény azonban a „vallás dolgában” alkotott 1848. évi XX. törvény lett, mely hosszú küzdelmet zárt le azzal, hogy kimondta: „E hazában törvényesen bevett minden vallásfelekezetekre nézve különbség nélkül tökéletes egyenlőség és viszonosság állapittatik meg.” Ugyanakkor újabb vitákat is megnyitott például azáltal, hogy jogelvként rögzítette: „minden bevett vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségei közálladalmi költségek által fedeztessenek” – a részletek kidolgozását azonban a jövőre halasztotta. Az országgyűlésen részt vevő püspökök és káptalani küldöttek még megpróbáltak egy – a katolikus egyház kivételezett helyzetét továbbra is biztosító – módosító indítványt elfogadtatni, azonban ezzel sem jártak sikerrel. A törvény kimondta még az unitárius egyház bevetté nyilvánítását, valamint külön a protestánsok által addig élvezett jogoknak a görögkeletiekre való kiterjesztését is. A reformországgyűlések vallásügyi tárgyalásai így összességében sikerre vezettek, a vallásszabadság és a felekezetek egyenjogúsága beilleszkedett az 1848-as alkotmányos átalakulás rendszerébe – egyben újabb egyházpolitikai konfliktusok felé nyitott utat.

Szerző

Fazekas Csaba