RefWiki

Református oktatás a 20. században

A 20. század elejére teljesen kiépülő magyar oktatási rendszer meghatározó alkotóelemei voltak a református intézmények. A hagyományosan fontos iskolatípusokban általában 12-15%-os részesedéssel jelen lévő reformátusok legfőbb oktatási központjai Budapesten, Debrecenben és Sárospatakon voltak, emellett pedig a tanító- és tanítónőképző intézmények viszonylag sűrű hálózatával garantálták hosszú távon a felekezeti iskolázást. A kommunista hatalomátvételt követően röviddel a budapesti és debreceni teológiai akadémia, valamint a debreceni gimnázium kivételével minden iskolájukat államosították. A 1989/90. évi rendszerváltást követően a református iskolahálózat gyors regenerálódásnak indult, az első évtizedben elsősorban a felsőbb oktatás intézményeit indították újra.

Törvényi háttér

A népoktatási (1868), a középiskolai (1883), valamint a kisdedóvási törvény (1891), továbbá az ipari szakoktatás és a felsőoktatás terén született előírások eredményeként a dualizmus korában a magyar oktatási rendszer állami irányítása és felügyelete teljes körűen kiépült. A kiegyezés nemzeti, polgári liberális szellemiségének megfelelően a szabályozó dokumentumok eredetileg mind felekezeti, mind pedig nemzetiségi kérdésekben megengedő álláspontot képviseltek: az állami főfelügyelet mellett tiszteletben tartották az ország etnikai és konfesszionális sokszínűségéből fakadó, nagymértékű regionális különbségeket. Ily módon az egyházak nemcsak fenntarthattak oktatási intézményeket, de azok működtetésére és tartalmi szabályozására nézve is széles körű autonómiát élveztek. Ez az egyensúlyi helyzet idővel megbomlott. A millennium körüli esztendőkben fokozódtak az ország és a Habsburg Monarchia belső gazdasági és társadalmi feszültségei, sokasodtak a dualista berendezkedést kritizáló hangok, amelyek kulturális, oktatási területen is hatást gyakoroltak. Ez az oktatásban elsősorban a lex Apponyi néven ismert új népiskolai törvényben (1907. évi XXVII. törvénycikk a nem állami elemi népiskolák jogviszonyairól és a községi és hitfelekezeti néptanitók járandóságairól) csúcsosodott ki. Ez – eltérően az 1868-as törvénytől – kötelezően előírta a magyar nyelv tanítását mindenhol, így azokon a környékeken is, ahol senki, még a tanító sem beszélt magyarul. A középiskolai törvény (1883) ugyan négy évtizedig szinte változatlan formában hatályban maradt, ám egy kérdésben gyorsan felkorbácsolódtak az indulatok: már 1890-ben kivezették a gimnáziumban kötelezően tanítandó tárgyak köréből a görög nyelvet. A helyére bevezetett ún. görögpótló tárgyak (antik irodalomtörténet, szabadkézi rajz) opcionális lehetőségét az egyházi oktatáspolitikai körök vereségükként, s a szabadelvű állami törekvések győzelmeként értelmezték.

A 20. század elejére jelentkező válságtüneteket az I. világháború, majd az azt követő krízissorozat (őszirózsás forradalom, Tanácsköztársaság, trianoni békeszerződés, súlyos gazdasági válság) fokozta. Ezek eredményeként a területe és lakossága nagyobb részét elveszítő ország az 1920-as években teljes strukturális átalakításra szorult az oktatás területén is. A világháborúból vesztesként kikerülő ország kormánya – Klebelsberg Kunó kultuszminiszter kultúrnemzet koncepciójának megfelelően – kiemelt kitörési pontként kezelte a kultúra és az oktatás célzott fejlesztését. Ez különösen a népoktatás mennyiségi és minőségi megerősítését, a felsőoktatási intézményhálózat kiterjesztését és a kultúrdiplomácia szisztematikus folytatását érintette. Az oktatási rendszer gerincét képező középiskolák eleinte relatív kevés változáson estek át. Az 1924. évi XI. törvénycikk a középiskoláról előkészítését ugyan hosszas vitasorozat előzte meg, ám csupán egy komolyabb változást eredményezett: a gimnázium és a reáliskola mellé harmadikként létrehozta a reálgimnázium iskolatípust. Így megmaradt a középiskola-típusok elkülönítése, s nem vezették be az egységes középiskolát. A törvényhez még szintén 1924-ben rendelt tantervi szabályozás is az 1879. évi tantervvel rokonítható, jóllehet a tankönyvkiadás egységesítése az önálló szereplők – így az egyházi fenntartók – autonómiáját csorbította. Az egységes középiskolát végül az 1934. évi XI. törvénycikk a középiskoláról teremtette meg: kivezették a rendszerből a reálgimnáziumot és a reáliskolát, s csak a gimnáziumot tartották meg. A nemzetnevelés koncepcióját meghirdető Hóman Bálint kultuszminiszter nevéhez köthető 1934. évi törvény és az 1935. évi VI. törvénycikk a közoktatásügyi igazgatásról fontosabb elemei ugyanakkor az állami irányítás kiterjesztésére, s egy egyre konzervatívabb iskola megteremtését célozták. Az ún. államsegély (az intézmény finanszírozásának részben vagy egészben való állami átvétele) az iskola munkájába való mélyre ható közvetlen beleszólással, valamint a tanulók és a tanárok hazaszeretetének, erkölcsi és politikai megbízhatóságának egyre fokozódó ellenőrzésével párosult. Az időszakban fokozódott a magyar oktatási rendszernek a zsidókat kirekesztő jellege, amelynek nyitányát az 1920: XXV. törvénycikk, az ún. numerus clausus törvény jelentette. E passzusok révén a Hóman-korszak oktatási törvényei lényegében a „magyar oktatás második államosítását” jelentették, ami az egyébként a politikai elittel szoros szövetségben működő református egyház oktatási autonómiáját is tovább csorbította. Ezzel szemben az érintettek változó intenzitással emeltek szót: a kurzust ugyanis meglehetősen sokáig legitimálta a keresztény valláserkölcsi nevelés és az állampolgári nevelés összefonódása (pl. kötelező vasárnapi templomlátogatatás; hitoktató a tantestület egyenrangú tagja; kötelező iskolai közös ima). A Horthy-korszak utolsó nagy hatású ágazati törvénye, az 1940. évi XX. törvénycikk az iskolai kötelezettségről és a nyolcosztályos népiskoláról megteremtette a nyolcosztályos népiskolát, amely az alsóbb társadalmi rétegek tudatos, államilag erősen felügyelt szocializációja hatékonyságának növelését szolgálta. A II. világháborút követő demokratikus, reformpárti útkeresés idején rendelet hozta létre 1945-ben a nyolcosztályos kötelező általános iskolát, s a kommunista államosításig nem is született más ágazati törvény. Ortutay Gyula minisztersége idején, az 1948. évi XXXIII. törvénycikk a nem állami iskolák fenntartásának az állam által való átvétele, az azokkal összefüggő vagyontárgyak állami tulajdonbavétele és személyzetének állami szolgálatba való átvétele tárgyában pedig már minden oktatási célú egyházi vagyon kisajátításáról, s az egyházi iskoláknak az állami kézbe vételéről, az egyházi oktatás csaknem teljes felszámolásáról intézkedett. A református egyházzal – hasonlóan a többi nagyobb egyházhoz – a kommunista vezetés 1948-ban kötött egyezséget, eszerint a következő évtizedekben 4-4 teológiai főiskola és gimnázium maradhatott volna református fenntartásban. Ehhez képest csupán a budapesti és a debreceni teológia, valamint a debreceni gimnázium maradt meg ténylegesen. Az 1951-ben megszervezett Állami Egyházügyi Hivatal lényegében totális kontrollt gyakorolt az egyházak különböző szervezetei, így a kevés iskola fölött is. A kommunista, majd államszocialista évtizedek után, az 1989. évi rendszerváltás nyomán nyílt lehetőség az egyházi oktatási intézmények újraalapítására. Ennek jogi alapjait az 1985. évi I. törvény 1990 eleji módosítása teremtette meg, amely az egyházak alanyi jogaként azonosította az iskolák fenntartását. Döntő jelentőségű volt a 1991. évi XXXII. törvény a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről, amely nemcsak először rendezte átfogóan az egyházi intézmények szék- és telephelyének kérdését, s biztosította azok tartós megtelepedését, hanem preambulumában is hangsúlyozta az egyházak, s azon belül iskoláik értékteremtő tevékenységének történelmi gyökereit. Az 1993. évi LXXIX. törvény a közoktatásról pedig egyfelől az állami és önkormányzati fenntartású iskolákban a világnézeti semlegességet, másfelől viszont a szülők világnézeti meggyőződéséhez igazodó hitoktatás kötelező biztosítását mondta ki. Ez utóbbi jegyében az egyházak jogát is biztosította az oktatási–nevelési intézmények fenntartására. A 20. század utolsó nagy jelentőségű jogi dokumentuma egy államközi szerződés: az 1997-ben megkötött, 1999-ben ratifikált ún. vatikáni szerződés a magyar állam és az Apostoli Szentszék között eredetileg a Magyar Katolikus Egyház financiális biztonságát szolgáló megállapodás, amely az állami és önkormányzati iskolákkal megegyező támogatást garantált az egyházi iskoláknak (továbbá a szociális intézményeknek), valamint bizonyos államosított ingatlanokat is visszaszolgáltatott az egyháznak. A vatikáni szerződés pontjait aztán alkalmazták a többi, így a református egyház esetében is – jóllehet az egyházi ingatlanrendezés és az egyházfinanszírozás kérdése éles politikai viták állandósulásához vezetett.

A református iskolázás számokban

A dualizmus végén (1910-ben) a reformátusok a számukra hagyományosan fontos intézménytípusokban az országban található iskolák 12-15%-át kezelték. A 16.455 elemi iskola közül 1849 (11,2%), a 245 középiskola közül 31 (12,6%), az 59 felső tanintézet (pl. jogakadémia, teológiai líceum) közül pedig (15,2%) volt református fenntartásban. A többi intézménytípusban kisebb volt a reformátusok (és általában a felekezetek) érdekeltsége: az 2762 kisdedóvó intézet, a 460 polgári iskola, valamint a 89 tanítóképző közül egyaránt 7-7 intézményt működtettek a reformátusok. (Mindhárom típust illetően kifejezett elmaradást mutatnak a református számok akár az evangélikusok – 68 kisdedóvó, 16 polgári iskola –, akár a római katolikusok – 239 kisdedóvó, 79 polgári iskola, 35 tanítóképző – adataihoz képest.) 1910-ben 14.021 hallgató tanult a magyarországi felsőoktatásban – ebből 2145-en (15,2%) voltak reformátusok – közel feleannyian, mint római katolikusok és közel kétszer annyian, mint evangélikusok. A Bethlen-konszolidáció idején szolidan növekedett a református oktatási intézmények aránya. Az 1927/28. tanévben az ország 6618 elemi iskolája közül 1090 (16,4%), 407 polgári iskolája közül 13 (3,2%), 50 kisdedóvó- és tanítóképző intézete közül 5 (10%), 157 középiskolája közül 23 (14,6%) és 38 felsőoktatási intézménye közül 4 (10,5%) állt református fenntartásban. A tanévben 16.043 felsőoktatásba beiratkozott hallgató közül 3247-en (20,2%) voltak kálvinisták – a római katolikusokhoz számított arányuk nagyon jelentősen romlott 1910 óta (ekkor a római katolikus hallgatók aránya 40,8%, 1927/28-ban pedig 60,3% volt); az evangélikusokhoz (9%) képest viszont enyhén javult. Ezek az arányszámok érdemben a Horthy-korszakban már nem változtak – az 1937/38. tanévben például a 6899 elemi iskola 15,6%-a (1079) volt református kézben. A kommunista államosítás előtt, az 1946/47. tanévben 7016 elemi és általános iskola működött az országban, ennek 14,3%-a (1007), a 364 polgári iskola 3,8%-a (14), a 173 gimnáziumnak pedig a 13,8%-a (24 iskola) volt református kezelésben. A rendszerváltás után fokozatosan nőtt a református intézmények száma, igaz, az első évtizedben – általában az egyházi oktatási szektorra jellemző módon – szerkezeti egyenetlenségek mellett. Így az 1999/2000. tanévre az óvodák 1,6%-a, az általános iskolák 4,8%-a, s a középiskolák 8,3%-a állt egyházi kezelésben, az egyházi középiskolák túlnyomó többsége pedig (87-ből 79) gimnázium volt. Az egyházi iskolák többségét (58,4%) a római katolikusok, mintegy negyedét a reformátusok, 7,1%-át pedig az evangélikusok tartották fenn.

Református szellemi centrumok, iskolavárosok

A legtekintélyesebb vidéki szellemi centrum, Debrecen református szempontból különös helyzetbe került. Az 1912-ben megalapított, működését 1914-ben megkezdő Tisza István Tudományegyetem bár állami intézmény volt, teológiai, bölcsészeti és jogi fakultását – az egyház egyetértésével – a református kollégiumból emelték ki. Ily módon az új egyetem erősen református jellegűvé vált, nagy hírű kálvinista professzorok léptek katedrára (pl. Czeglédy Sándor, Makkai Sándor, Pokoly József, Zoványi Jenő), ugyanakkor a helyi felsőoktatás java mégis kikerült az egyház közvetlen irányítása alól. Sajátos munkamegosztás alakult ki: a leendő lelkészek és tanárok az elméleti képzést az egyetem teológiai, illetve bölcsészeti karán kapták, a végzéshez azonban a református kollégium Lelkészképző Intézetében, illetve Református Tanárképző Intézetében kellett végezniük. Mindez ugyanakkor lehetőséget teremtett arra, hogy a helyi reformátusok erőforrásaikat a középfokú oktatásra koncentrálják. Így vált az ország vezető középiskolájává a Debreceni Református Főgimnázium. Az impozáns és kifejezetten korszerű épületben elhelyezett intézményben tanult ekkoriban pl. Bay Zoltán fizikus, Gulyás Pál és Szabó Lőrinc költő, Törő Imre orvosprofesszor. A fiúkat kiszolgáló főgimnázium mellett a Debreceni Református Dóczy Leánynevelő Intézetben 1918-tól lehetett érettségit tenni – az intézet gimnáziumi és tanítóképző ága 1930-ban költözött új épületbe. Az iskola szellemét idézi meg Szabó Magda Abigél című regénye. A kommunista hatalomátvételt követően az egyetem kvázi hivatalos református jellege hamarosan megszűnt. A teológiai kar 1950-ben vált ki az egyetemből, s költözött vissza a városközponti kollégiumi épületbe. A Főgimnázium az ország egyetlen református kézen maradt középiskolájaként élte túl az államszocialista évtizedeket, a Dóczy Intézetet viszont 1952-ben államosították. Az 1989. évi rendszerváltást követően néhány éven belül a református oktatás teljes vertikális struktúrája visszaépült a városban: az óvoda 1993-ban, az általános iskola 1992-ben, a gimnázium hatosztályos tagozta 1996-ban indult meg. A Teológiai Akadémia szintén 1996-ban szerezte meg a hittudományi egyetemi jogosultságot. A legfőbb református iskolaváros, Sárospatak hagyományos vonzáskörzetének mintegy egyharmadát veszítette el az I. világháború után. Emellett megroppant a kollégium tőkegazdálkodásra alapozott finanszírozása, s le kellett mondania a jogakadémiáról is. Az anyagi alapok előteremtése a következő két évtizedben napi küzdelmet állandósított, a tandíjra, egyházkerületi kultúradóra és az államsegélyre támaszkodó bevételek rendre elégtelennek bizonyultak, s visszatérően fenyegettek intézményi csőddel. Ennek ellenére, rendszeres államsegély igénybe vételével ugyan, de 1929-ben visszakerült az államtól a reformátusok kezelésébe a tanítóképző intézet, amely ekkor élte története virágkorát. Újszászy Kálmán falukutató szemináriumot és népfőiskolát szervezett, Harsányi István pedig a tehetségmentő mozgalomba kapcsolta be a térséget. Ezek a kezdeményezések azért is találtak lelkes fogadtatásra, mert a hagyományos vonzáskörzet zsugorodását az elérhető célközönség iskolázásra való felkészítésével, a „szegények iskolája” koncepció tartalmassá tételével lehetett – legalább részben – kompenzálni. A két világháború közötti pataki iskolatörténet legfőbb vívmánya azonban az Angol Internátus létesítése volt. Klebelsberg kultúrdiplomáciai erőfeszítéseinek, s ehhez kapcsolódóan az angol politikai–kulturális elit felé nyitás jegyében 1931-ben nyitották meg az angoltanításra és gentlemen-nevelésre fókuszáló internátust. A tudatosan szociális megfontolások alapján zajló kiválasztást követően különleges nevelési programban részesültek a növendékek. Sárospatakon a kommunista államosítás idején megszűnt a református oktatás: a teológiai akadémia 1951-ben bezárt, a gimnáziumot pedig 1952-ben államosították. Csupán a Tudományos Gyűjtemények szervezete működhetett a kollégium régi épületegyüttesében, ami azonban infrastruktúráját és szellemi bázisát tekintve is biztosította az alapokat a rendszerváltás utáni újraindulás számára. A református gimnázium az ország egyik első egyházi középiskolájaként indulhatott újra 1989-ben, a teológiai akadémia pedig 1991-ben folytatta négy évtizednyi kényszerszünet után a működését.

A 19. század közepétől mind inkább meghatározó szellemi centrum-szerepet játszott a reformátusok életében Budapest. Igaz, a főváros oktatási kínálatában mennyiségi értelemben elenyésző súllyal voltak jelen a kálvinista intézmények: az I. világháború végén például 4 katolikus főgimnázium, 1 katolikus leánygimnázium, 1 katolikus leánygimnázium, 12 állami főgimnázium, 5 állami leánygimnázium és 5 állami főreáliskola mellett csupán 1-1 evangélikus és református főgimnázium működött. Ám ennek az egyetlen református középiskolának, a Lónyay Utcai Főgimnáziumnak a jelentősége kiemelkedő volt. A többek között Molnár Ferencet, Ritoók Zsigmondot és Szent-Györgyi Albertet is maturálói, Áprily Lajost, Benda Kálmánt vagy Gombos Imrét pedig tanárai között tudó intézmény a főváros egyik vezető gimnáziumává vált. A két világháború között impozáns épületbe költöző középiskolát 1952-ben államosították. A rendszerváltás után 1993-ban indult újra a működése. A fiúkat fogadó Lónyay mellett a 20. században már leányközépiskolája is volt a fővárosi reformátusoknak: 1907-ben alapították az eredetileg felsőbb leányiskolának számító Baár–Madas Református Leánynevelő Intézetet (az iskola nevében két, egymással párhuzamosan oktatási célokra adakozó jótevőre emlékezik), amely az 1920-as években fejlődött gimnáziummá. Az iskola 1929-ben költözött mai épületébe, 1945-ben pedig – igazodva az általános iskolákat felállító törvényi előíráshoz – megkezdte az alsó négy iskolai osztály megszervezését. Az intézmény 1952-ben esett az államosítás áldozatául, majd 1989-ben a sárospataki gimnáziummal egyidőben került vissza egyházi kezelésbe. A rendszerváltás óta működik a Baár-Madas Református Gimnázium koedukált iskolaként.

A 19. század közepétől Budapest a református hitéleti felsőoktatásnak is fontos központjává vált. Az 1855-ben Török Pál által alapított teológia kiváló tanárainak, kedvező földrajzi fekvésének és a főváros igen nagy iramú fejlődésének köszönhetően kiemelkedő jelentőségre tett szert. A gyorsan bővülő, összetett (könyvtárral, kézirattárral, internátussal rendelkező) intézmény 1912-ben kapott méltó elhelyezést a mai, tekintélyes, a kor minden igényét kielégítő Ráday utcai épülettömbben. Ez szolgált bázisul a következő évtizedek megpróbáltatásainak: az 1930-as évek gazdasági válságától kezdve szinte folyamatos volt a fennmaradásért vívott küzdelem. Ez különösen a kommunista és államszocialista évtizedekre igaz, ám még ekkor is tudott komoly eredményt felmutatni az intézmény: hosszas előkészületek után 1988-ban nyílt meg a világon is párját ritkító Bibliamúzeum. A rendszerváltás után, 1990 júliusában egyetemmé nyilvánították a budapesti Teológiát, majd pedig ennek bázisán – a nagykőrösi református tanítóképző főiskolával való integráció útján – 1993. február 24-én megalapították a Károli Gáspár Református Egyetemet. A 20. század első felében a három nagy református oktatási központ (Budapest, Debrecen, Sárospatak) mellett több regionális jelentőségű iskolaváros is működött. A Dunántúlon a trianoni döntés évtizedekre eldöntötte az Pápa és Komárom között időről–időre felerősödő székhely-vitát, s végső soron megerősítette a pápai reformátusok szellemi befolyását a térségben. Mellette Komárom és a dél-dunántúli Csurgó számított fontosabb alcentrumnak. A Dunától keletre különösen Kecskemét, Nagykőrös, Miskolc és Hódmezővásárhely fejtett ki a körzetinél tágabb határok között érvényesülő, jelentősebb szellemi hatást környezetére.

Népoktatás, tanítóképzés

Az 1868. évi népoktatási törvény nyomán kialakult finanszírozási rendszer az I. világháború végére fenntarthatatlanná vált. A sokrétű általános válság különösen megterhelte a kisebb iskolafenntartó gyülekezeteket, miközben a közösségek nem kívánták az államra bízni helyi iskoláikat. Ugyanakkor 1922-ben a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium megvonta a 30 fő alatti iskoláktól az állami segélyt, így a kérdés még akutabbá vált. Különböző ötletek születtek a kisiskolázás működtetésére: egyházkerületi szinten bevezetendő iskolaadó vagy kultúradó; a teljes népiskolázás állami kézbe adása; vagy épp református oldalról a kisebb iskolákban a lelkésztanítói állás visszaállítása – azaz a papi és tanítói tisztség összevonása. A VKM az utóbbit kifejezetten ellenezte, hiszen az az oktatás szakszerűsége ellen hatott. 1929-ben Klebelsberg Kunó kultuszminiszter konkrét kisiskolák összevonására tett javaslatot – ez a reformátusok esetében 78 (40 dunántúli, 18 tiszáninneni, 8 tiszántúli, 6 dunamelléki) települést, illetve iskolát érintett. A problémát érzékelve 1925-ben az Egyetemes Konvent támogatta a lelkésztanítói tisztség visszaállítását. Ennek jegyében a III. éves teológusoknak kötelezően előírták a tanítói oklevél megszerzését, valamint 1929-ben Pápán és Sárospatakon könnyített tanítóképzést szerveztek lelkészek számára. A VKM 1928-ban átmenetileg engedélyezte a 10-30 fős iskolákban a lelkésztanító működését. Ugyanakkor hamar kiderült, hogy az egyházon belül sem teljes körű a koncepció támogatása: a teológushallgatók presztízsokokból vonakodtak a pedagógiai kurzusok felvételétől, miközben komoly tantervi egyeztetési problémák adódtak abból is, hogy a teológusképzés a felsőoktatás, a tanítóképzés a középfokú képzés részét képezte. A Tiszántúli Református Egyházkerület csak rövid ideig támogatta ezt, mivel egyik részről az ő területén ez nem okozott jelentős gondot, másik részről viszont féltette a debreceni teológusképzés exkluzivitását.

A sok nehézség ellenére Pápán 1929-35 között kb. 40, Sárospatakon 1929-42 között kb. 120 fő részesült lelkésztanítói gyakorlati képzésben, s további néhány tucatnyian kiegészítő vagy átképzést teljesítettek. Végül a II. világháború idején már növekvő lelkészhiány, s az 1940-ben bevezetett 8 osztályos népiskola vetett véget a lelkésztanító-képzésnek. A továbbiakban a tanítóhiányt a kisebb gyülekezetek társításával, illetve a tanyasi központok mintájára iskolaközpontok kijelölésével kezelték.

Református tanítóképző a 20. század első felében Debrecenben, Sárospatakon, Nagykőrösön és Komáromban működött. Tanítónőket pedig Debrecenben, Nyíregyházán, Miskolcon, Kecskeméten és Pápán képeztek. (A fenti intézetek nem feltétlenül működtek a tárgyalt időszak egészében, így például a komáromi képző csak 1935-1945 között fogadott növendékeket, illetve a sárospataki képző pedig 1929-ig állami fenntartású iskola volt.)

A református népoktatás 1920-1940-es évekbeli történetéhez szorosan kapcsolódik a tehetségmentő mozgalom. A pedagógiai pszichológia elméletileg megalapozott, gyakorlati módszereinek fejlődésével szoros összhangban nyílt lehetőség a tehetségígéretek kisiskolás kori azonosítására és a tehetségfejlesztésre. A tudományosan megalapozott eljárás szociális szempontokkal párosult, s ennek eredményeként született meg az Országos Falusi Tehetségmentő Mozgalom. A hosszas munkálatok során kidolgozott programot Hóman Bálint minisztériuma 1937-től támogatta különböző jogszabályok segítségével – ekkortól az ország középiskolái szisztematikusan kapcsolódtak be a versenyvizsgák szervezésébe, illetve a tehetséges diákok kiválasztásába és fejlesztésébe. A reformátusok már ezt megelőzően kiemelkedő szerepet játszottak a tehetségmentő program kidolgozásában: a koncepció Sárospatakon és Hódmezővásárhelyen erősödött meg – Hegyi József, Képes Géza, Maller Sándor és Szabó Ernő közreműködésével, s mindenekelőtt Harsányi István és Szathmáry Lajos vezetésével. A szegény, de tehetséges gyermekek megsegítése, s a környezetükből való kiemelésük azóta is visszatérő motívuma a pedagógiai fejlesztő–szintemelő, valamint a keresztényszociális pedagógiai elképzeléseknek.

Irodalom

BALOGH Margit – GERGELY Jenő, Egyházak az újkori Magyarországon 1790-1992, História – MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1996.

DIENES Dénes – UGRAI János, A Sárospataki Református Kollégium története, Hernád Kiadó, Budapest, 2013.

DONÁTH Péter, A magyar művelődés és a tanítóképzés történetéből 1868–1958, I, Trezor, Budapest, 2009.

DONÁTH Péter, A református tanító(nő)képzők államosításáról 1918-1919-ben és 1946-1948-ban, in FÜRJ Zoltán (szerk.), Állami oktatás – közoktatás – egyházi oktatás. Hatvan éve történt az iskolák államosítása. Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola, Debrecen, 2009, 18–61.

GYŐRI L. János, „Egész Magyarországnak és Erdélységnek… világosító lámpása”: A Debreceni Református Kollégium története, Tiszántúli Református Egyházkerület, Debrecen, 2008.

HALÁSZ Gábor – LANNERT Judit, Jelentés a magyar közoktatásról 2000, Országos Közoktatási Intézet, Budapest, 2000.

KELEMEN Elemér, Oktatásügyi törvényhozásunk fordulópontjai a 19–20. században, Iskolakultúra, 2003, 13, 2, 47-56.

KOVÁCS István Gábor, Hit – Tudomány – Közélet: A Debreceni Tudományegyetem Református Hittudományi Kara (1914-1950) professzorainak életrajzi adattára és életútleírása, Magyarországi egyetemi tanárok életrajzi adattára 1848-1944 II, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2014.

NAGY Péter Tibor, A magyar oktatás második államosítása, Educatio, Budapest, 1992.

NAGY Péter Tibor, Egyház és oktatás a rendszerváltás évtizedében, Educatio, 2002, 11, 1, 73–95.

PORNÓI Rita, A tehetségmentés szerepe a Horthy-rendszer kultúrpolitikájában Esély az esélytelenségben, Iskolakultúra, 2011, 21, 6-7, 123–133.

RÉBAY Magdolna, Megoldási kísérlet a kisiskolák helyzetére: a lelkésztanítóság intézménye a református egyházban a Horthy-korszakban, Egyháztörténeti Szemle, 2014, 15, 1, 51–73.

Szerző

Ugrai János