Recepta religio
Recepta religio avagy a „Torda-1568” kérdéskör
Tolerancia Európában
1555-ben az augsburgi vallásbéke igen sajátos megoldást talált a felmerül vallási kérdések rendezésére: minden ország, tartomány, szabad város választhatott a két vallás közül, tehát egyetlen kormányzati egységen belül csak az egyik egyház működhetett: vagy a katolikus, vagy a lutheránus, a másik megtűrt állapotba került. Ez nem igazán volt vallási türelem, bár az akkori helyzetre kétségkívül valamiféle megoldást mégiscsak kínált. (Száz esztendőnek kellett eltelnie, amíg az angol parlament 1653-ban végre kimondta a keresztyén egyházak egyenjogúságát, de ez sem volt a vallási türelem netovábbja: ebből kizárták az unitáriusokat.)
Tolerancia Erdélyben
Erdélyben egészen más volt a helyzet. Itt már több évszázada együtt élt a magyar, a székely és a szász nemzet, és a közös élettér megosztása bizonyos toleranciát feltételezett. Ezt az etnikai képet még színezte az egyre szaporodó román népesség. A társadalmi együttélés terén, a reformáció századában, másfajta rétegződés is megjelent: a reformáció eredményeként több felekezet is született. A nemzetiségi együttélés mellett valamilyen formában ezt is rendezni kellett, amit jó néhány országgyűlés meg is tett. És mert az országgyűlést akkor az ország nemessége alkotta, és a törvényeket valójában ők hozták, szerepük e tekintetben jelentős mértékben felértékelődött.
A nemesség és a reformáció
A reformáció terjedésének két alapvető külső, emberi tényezője volt: a prédikátorok és a nemesség. A prédikátorok hirdették az igét, a nemesek pedig megteremtették számukra a misszió lehetőségét. A toleranciát illetően Erdélyre az alábbi tétel érvényes: Erdélyben a 16. századi vallási tolerancia megteremtője a nemesség. Tehát meghatározó, szinte kulcsfontosságú szereplője volt a reformátori tanok elterjedésének. A „cujus regio, ejus religio” („akié a birtok, azé a vallás”) elvének mechanikus alkalmazására ekkor nem került sor. A reformátori tanokat felvállalt főurak legfeljebb példájukkal jártak jobbágyaik előtt, de ritkán kényszerítették őket az új tanok elfogadására. A reformáció nagy vívmánya ugyanis az volt, hogy a helyi vallási közösség, a gyülekezet, amolyan önálló jogi személlyé vált, ami akkor azt jelentette, hogy szabadon dönthetett a lelkész megválasztása és elbocsátása ügyében. Erre neki az országgyűlés adott jogot. Ez a demokratikus gyakorlat pedig akkor értékelődik fel, ha meggondoljuk, hogy társadalmunknak az idő tájt eléggé hangsúlyos feudális, vagy más néven rendi szerkezete volt. A mából visszatekintve erre, azt is mondhatjuk, hogy a feudális társadalom álló levegőjét friss és üde demokratikus fuvallat kavarta fel. A reformátorok számára tehát nem azért volt fontos a főurak megtérítése, mert egyetlen főúr áttérése számos potenciális egyháztagot jelentett, hanem inkább azért, mert a főúr megtérése esetén birtoka biztonságos missziós területté vált. A 16. században a nemesi birtokok 40-45%-a 16 főúri család kezében volt, míg a fennmaradt 55-60% fölött több mint 1200 kis és középnemes osztozott (a Báthori családnak csak az egyik ága több mint 4000 jobbágytelekkel rendelkezett). Azzal, hogy a főúri és a nemesi rend a reformáció pártjára állt és oltalmat nyújtott a prédikátoroknak, illetve a reformált közösségeknek, patrónusi, magyarul védelmezői és pártfogói feladatokat látott el, amely a következő században teljesedik ki és lesz egyre meghatározóbbá.
Az országgyűlés
A főuraknak a reformációhoz való viszonyulását az országgyűlési végzésekben lehet lemérni. Amíg kezdetben az országgyűléseken határozottan elfordultak az egyházi reformok gondolatától, sőt szigorúan ellenezték azt, addig később a leghatározottabb támogatóivá váltak. Alább azt fogjuk nyomon követni, hogyan alakul a nemesség hozzáállása a vallási megújuláshoz, a hirdetett ige prése alatt. Röviden így foglalhatjuk össze ezt az utat: a tagadástól az elfogadásig és a támogatásig.
A tagadás
1523-ban a budai országgyűlés 54. cikke „nyilvános eretnekeknek és Szűz Mária ellenségeinek” mondja Luther követőit. Ezeket, pártfogóikkal együtt fő- és jószágvesztésre ítéli. A határozaton még súlyosbított a következő esztendőben összehívott pesti gyűlés, mondván, hogy az ilyenek máglyahalált érdemelnek. 1525-ben megnyílt a rákosi diéta rendeleteinek a 4. cikkelyében kimondotta: „A Lutheránusokat gyökerestől irtsák ki az országból. Ezért szabadon fogják el és égessék meg őket az egyházi és világi hatóságok egyaránt, bárhol is találnak rájuk”. Mindez azonban nem jelentette azt, hogy e törvényeket következetesen alkalmazták. Különben nem is emelkedett jogerőre, mert a főrendi párt megtagadta hozzájárulását.
Elfogadás
A helyzet viszont rövidesen megváltozott. Ennek halvány jelei már 1545-1556 között jelentkeztek. Ebben az időszakban több országgyűlés is tudomásul vette a reformált egyházak létezését: 1545 Torda, 1548 Torda, 1551 Marosvásárhely, 1552 Torda. A hangulat oldódik, az elutasítás szigora valamelyest enyhül. 1553-ban már némi engedékenységet is tapasztalhatunk. Ennek igazi jelentőségét csak akkor tudjuk igazán értékelni, ha figyelembe vesszük, hogy 1551-1556 között a Habsburg elfoglalja Erdélyt és elkezdődik az ellenreformáció első korszaka. Az 1553-ban hozott országgyűlési végzés tehát az első jel arra nézve, hogy az a rendek nem korlátozó, hanem megengedő határozatot hoztak vallási kérdésben, és engedélyezték az megújult egyházak lelkészeinek a működését. Ez a határozat egy év múlva kiegészült. Medgyesen, 1554. június 10-én a karok és rendek csak azzal a feltétellel engedélyezték a reformátorok szolgálatát, ha egymást elszenvedik, és sem lelkész, sem közösség nem illeti és bántalmazza a másik felet tiszteletlen szavakkal vagy rágalmakkal.
A támogatás
A tolerancia kérdésében az igazi áttörést 1556 jelentette. Lezárul az 1551-56 közötti megszállás és ellenreformáció időszaka, az ország felszabadul és a törvényhozásban elindul az a folyamat, amely megtermi a vallási türelem első gyümölcsét. Ha tehát mindenképpen jubileumi évszámok után kutatunk, akkor inkább az 1557. év az, amikor Erdélyben először deklarálják a vallásszabadságot. Ha elolvassuk ezt a határozatot nem sokban különbözik a legendássá tett 1568. évitől. 1557. június 1-10 között ugyancsak Tordán összeült országgyűlés ugyanis ezt mondja szó szerint: Mivel pedig mi és felséges fiunk a honatyák sürgető kérésére kegyesen megegyeztünk, hogy bárki azt a hitet vallja, amelyiket akarja, új vagy régi szertartásokkal együtt, engedélyt adván ugyanakkor arra is, hogy a hit dolgában szabad legyen mindkét félnek saját döntése szerint intézkedni, anélkül azonban, hogy ezzel bárkit is megsértenének. Ebbe a pászmába állnak be később is, és ennek szellemében születnek a többi diéták határozatai is: 1563 júniusában az istentiszteleti rend kérdését rendezik, kimondván, hogy ahol a két felekezet egy templomot használ, az egyik lelkész kötelesek megvárni, amíg a másik befejezi az istentiszteletet, és nem zavarhatja meg őt. 1564-ben pedig ezt határozzák: ezután szabad legyen akár a kolozsvári, akár a szebeni egyházak vallását és tantételeit vallani, oly módon, hogy egyetlen város, vár vagy falu lelkipásztora se kényszeríthessen senkit a kolozsvári egyház vallására és tantételei elfogadására, hanem szabad legyen annak a városnak, várnak vagy falunak bármelyik vallást elfogadni, vagy a saját hitvallásának megfelelő lelkipásztort tartani, a hitével nem egyező lelkészt pedig elutasítani; [...] Ha pedig valaki átáll és részesedni kíván akár a [nagy]szebeni, akár a kolozsvári egyház úrvacsorájában, az illető egyház lelkészéhez úrvacsoravétel végett mindenféle akadályoztatás és zaklatás nélkül megtehesse, vagy ha a [nagy]szebeni egyház tagságából a kolozsvári egyház tagságába kívánna átállni, azt minden támadás, fenyegetés vagy kinevetés nélkül megtehesse. Ez után következik az 1568. évi tordai országgyűlés sokat emlegetett határozata, amely semmi újat nem hoz az előbbiekhez képest, csupáncsak törvénybe foglalja az eddig kialakult protestáns felekezet egyenjogúságát, a reformáció legutolsó hajtására, az unitarizmusra nézve. Amennyiben tehát Erdélyben a reformációnak valamiféle új hajtása születik, és ennek kellő támogatottsága van az országgyűlésben, akkor megszületik a felekezet törvényes működését szavatoló határozat, vagyis az új egyház recepta religiová válik. Ezt láttuk 1557-ben, amikor a lutheránus egyház kapott működési engedélyt, 1564-ben, amikor a református egyházat került be az országgyűlési végzésbe, és végül 1568-ben, amikor ugyanezt tették az unitárius egyházzal is. A folyamat csak azért zárult le, mert 1571 utáni történelmi korszakban Báthori István fejedelem betiltja a további újításokat, következésképpen nem jöhet létre többé új egyház, tehát nincs szükség engedélyező országgyűlési határozatra. 1557-ben, 1564-ben és 1568-ban az erdélyi rendek igen fontos lépést tettek előre a vallásszabadság terén, de még igen távol álltak a teljes vallási toleranciától, mert ami egyesek számára a vallásos gyakorlat engedélyezése volt, az másoknak mégiscsak korlátozás lett (a római katolikusoknak, anabaptistáknak, szombatosoknak). Persze, a 16. századon nem lehet számonkérni a 21. század vallási türelmét. Az egyéni szabadságjogok világából hajlamosak vagyunk a szó mai jelentéstartalmát visszavetíteni erre a korra, és azt mondani, hogy Erdély évszázadokkal megelőzte Európát a személyi szabadságjogok törvényi szavatolása tekintetében. Ez csak az alábbi pontosítással igaz: a korabeli társadalomban, a rendi jogok megerősödésének korszakában, a vallási szabadság csak közösségnek járt, annak, amelyik elegendő támogatót tudott felsorakoztatni egyháza mögött az országgyűlésben. A vallási türelem tehát nem személyhez kötött, hanem közösségi jog volt, és nem magától értetődő módon működött valamennyi vallási közösség esetében. Erdély tehát, a vallási tolerancia szempontjából, nem tündérkert vagy elíziumi mező, és a legkevésbé sem ama bizonyos idillikus bibliai kép helyszíne, ahol az oroszlán békésen együtt legel a kecskegidával. Itt a vallási toleranciának sokkal több köze van a reálpolitikához, mint a Bibliához és a hitbeli meggyőződéshez; és semmi köze nincs a ma divatos személyi szabadságjogokhoz. A türelmet tehát, nem egy esetben, a társadalmi és a politikai kényszerhelyzet szülte. Olyan is volt. De azért legyünk büszkék, mert Európa többi részéhez képest, eleink azért mégiscsak különb megoldást találtak a vallási kérdések megoldására, mint bárki más. Csírájában mégiscsak ott volt a később törvénybe iktatott „igazi” vallásszabadság.
Szakirodalom
Benda Kálmán: Az 1568. évi tordai országgyűlés és az erdélyi vallásszabadság. Erdélyi Múzeum 56 (1944/3–4).
Buzogány Dezső: Erdély, a recepta religiók földje. Rubicon 2009/9.
Buzogány Dezső: Fordulópont az erdélyi reformációban – Az úrvacsora-viták lecsapódásai. In: Ünneplő ember a közösségben. Budapest–Kolozsvár, 2019. 377–384.
Buzogány Dezső: 1568 – mítosz vagy valóság. In: “Hiszek az ige diadalmas erejében”. Tanulmányok Fekete Károly 60. születésnapja alkalmából. Debrecen, 2020.
Kovács Sándor: Lapozgató. Az unitáriusok rövid története. Budapest–Kolozsvár, 2021.
