Pap Béla (1907–1957)

Pap Béla (Gyalu, 1907. január 22.[1] – Porva, 1957. augusztus 10.) református lelkész, újságíró, a Magyar Út szerkesztője, majd tulajdonosa. A két világháború közötti és utáni magyar református élet kiemelkedő lelkipásztor egyénisége, a Soli Deo Gloria Diákszövetség vezető alakja, a két világháború közötti harmadikutas népi irányzat követője és formálója.

Családi háttér

Apai ágon régi aranyosszéki székelyhuszár család leszármazottja. Édesapja, Pap János (1872–1955) gyalui református tanító, iskolaigazgató volt. Anyai nagyapja magyar királyi II. oszt. főhadbiztosként szolgált. Édesanyja, Medveczky Terézia (1868–1944) római katolikus vallásban nevelkedett, Kolozsváron szerzett tanítónői oklevelet. A pedagógus szülők 1901-ben kötött házasságából öt gyermek született: Gábor (†1902), Margit (†1903), János (1904–1953), Béla (1907–1957), Jenő (1908–1976).

Tanulmányok

Iskoláit ötévesen, 1912-ben kezdte szülőfalujában, 1914-től Kolozsváron folytatta. 1920 nyarán, a trianoni békekötést követően családja áttelepült Magyarországra. Nagy nehézségek közepette, vagonlakóként kezdték anyaországi életüket. Helyzetük rendeződése után testvérével együtt a Lónyay utcai református gimnáziumban tanult, bátyja orvosnak, öccse vegyészmérnöknek készült. Béla 1925-ben érettségizett, majd beiratkozott a budapesti Református Theologiai Akadémiára. Egy tanévet ideiglenes hallgatóként végzett, a II. évtől – a görög nyelvből tett különbözeti vizsgát követően – rendes hallgató lett. A teológiai akadémia mellett hat féléven át magyar–latin szakot is hallgatott. 1928. február 7. és május 7. között Nagydorogon (Tolna vármegye), 1929. július–augusztusban a pestújhelyi gyülekezetben gyakornok. 1929. júliusban megkapta az abszolutóriumot. Első lelkészképesítő vizsgáját az 1929. szeptember 13-án kiállított bizonyítvány szerint jeles eredménnyel tette le. Professzorának, Sebestyén Jenő ajánlásának köszönhetően kétéves amerikai ösztöndíjat kapott: 1929. október első napjaiban indult a tengerentúlra. Egy-egy évet Lancasterben, majd Pittsburgben tanult. Megszerezte a Bachelor of Divinity és a Master of Theology fokozatokat, egyidejűleg 1930. szeptember 1. és 1931. május 1. között a Duquesne-i főesperesi hivatalban a főesperes titkáraként szolgált, ahol a lelkészi munkáról is sokoldalú tapasztalatokat szerzett.

Ifjúsági munka

A tengerentúli tanulmányokból hazatérve, 1931. szeptember 16-án letette második lelkészképesítő vizsgáját. 1931. szeptember 1-jétől a budapesti református iskolák állandó helyettes lelkészeként kapott beosztást. 1933. január 1-jével Ravasz László dunamelléki püspök, konventi elnök felmentette munkája alól és a Soli Deo Gloria Diákszövetség (SDG) missziói lelkészének, főtitkárának nevezte ki. Szervezte az SDG kollégiumi munkát, az országos konferenciákat, a balatonszárszói táborokat, vezetőképzőket. A fiatal lelkész dinamizmusát, mozgékonyságát, sokoldalúságát nagyra értékelte dr. Kiss Ferenc egyetemi tanár, az 1931-ben Debrecenben létrehozott Országos Református Szeretetszövetség egyik alapítója, és munkatársául hívta. Így 1933. december 1-jétől 1937. december 31-ig az Országos Református Szeretetszövetség missziói (utazó) lelkésze lett. Előadóként, szervezőként továbbra is segítette a szárszói konferenciákat, itt rendezte meg a Magyar Út Barátainak Táborát és a Magyar Út Társasnapokat. Adminisztrált, pénztárt vezetett, programokat szervezett (1933-ban 53 helyen 58 alkalommal, 1934-ben 58, 1935-ben 59 helyen). Kötelességei közé tartozott a Szövetség intézményeinek lelki gondozása, az egyház szociális és karitatív munkája érdekében a missziói igehirdetés szerte az országban, valamint a Szövetség 60–80 ezer példányú éves naptárának (Segítsetek) és havi értesítőjének, az 1932 óta ötezres példányszámban megjelenő Szeretetszövetség összeállítása is. Az ifjúsági és szociális munka során ismerte meg a felső kereskedelmi iskolát végzett Németh Erzsébet (1911–2006) SDG-titkárt, akivel 1934. május 9-én házasságot kötött a Kálvin téri református templomban. Frigyükből hét gyermek született: Béla (1935–2022), Ádám (1936–1976), Éva (1937–1937), Tamás (1940–1964), János (1941–1941), Piroska (1943–1946), Katalin (1948–).

Írói munkássága

Az 1930-as években jelentek meg első könyvei: a Soli Deo Gloria kiadásában 1934-ben látott napvilágot a Társadalmi rendszerváltozás: Evangélium című műve a szociális kérdés keresztyén szempontú vizsgálatáról. Sarokpontként megkülönböztette az „evangéliumi szocializmust” és megvalósítási eszközét, a szeretetet a „materialista szocializmustól”, amelynek fegyvere az erőszak. Angol, német és magyar nyelvű szakirodalmat dolgozott fel a könyv három kérdésköréhez: 1. Mi az evangélium szociális üzenete a 20. század legégetőbb kérdéseire? 2. Hogyan és mennyiben érvényesül ez a szociális üzenet a modern igehirdetésben? 3. E téren milyen főbb kísérletek történtek a protestantizmus világában az elmúlt évtizedekben? Pap egy igazságosabb, kollektívebb szellemű társadalmat sürgetett. Arra a kérdésre, hogy összeegyeztethető-e a hitleri fajelmélet és a nemzetiszocializmus a keresztyénséggel, nemmel válaszolt. 1936-ban a Szeretetszövetség adta ki a jóval kisebb visszhangot kiváltott Aktuális keresztyénség című könyvét, ebben Pap Béla különböző ünnepi alkalmakkor elhangzott 32 igehirdetése olvasható. 1944-re készült el harmadik kötete, az előadásokat, cikkeket és a karcagi szolgálat alatt keletkezett prédikációkat tartalmazó Ige és ember. Írói hagyatékát Új teremtés. Isten országa a világban I–II. címmel 1990–1991-ben jelentette meg a Református Sajtóosztály.

Lapszerkesztés és -kiadás

Első, a hitélettel és a diákok napi problémáival foglalkozó írásai a Református Diákmozgalom, illetve az 1932-ben indult Új Magyarság című folyóiratokban jelentek meg. Utóbbi lap 1934 augusztusában a Magyar Út elnevezést vette fel, és a jogfolytonosság jegyében nem az első, hanem a harmadik évfolyammal indult 1934. szeptember 1-jén. 1935 szeptemberéig az SDG jelentette meg. 1935. július 14-étől a Magyar Út tulajdon- és kiadói joga Pap Béla felelős szerkesztőre szállt. Működése alatt a Magyar Út egyike lett azon folyóiratoknak, amelyek az 1930-as évektől a magyar közélet megkerülhetetlen tényezőjévé nőtt népi írómozgalom politikai és kulturális stratégiáját képviselték. A Magyar Út 1936 decemberéig havonta kétszer, majd 1937. január 1. és 1944 októbere között hetilapként jelent meg. Pap Béla először Kiss Sándorral (1935. augusztus 15-ig), majd Esze Tamással (1935. szeptember 1-től 1938. január 20-ig) és Matolcsy Mátyással (1935. szeptember 1-től az év végéig). 1938. január 27-től egyedül szerkesztette a lapot, majd 1938. szeptember 8-ától 1941. december 4-éig Fónyad Dezsővel (közben 1938. szeptember 22-étől harmadikként egy év erejéig Kodolányi Jánossal is) közösen. A lap kiadói joga 1941. január 1-jétől a „főbizományos” Turul Szövetség Könyv- és Lapterjesztő vállalathoz került át, egyidejűleg a felelős szerkesztői tisztet Gombos Gyula vette át, míg Pap Béla főszerkesztői titulust kapott. Bár a lapban továbbra is publikált, de már nem vett részt az érdemi szerkesztésben, azt utódja irányította 1944. október 12-ig, amikor is a lapot németellenessége miatt betiltották. Ugyanakkor az utolsó lapszámon is olvasható Pap Béla neve mint főszerkesztő, felelős kiadó és laptulajdonos.

Társadalompolitikai véleményei

A vezércikkek zömét ő írta, ezekben fejtette ki személyes álláspontját a korabeli belpolitikát uraló kérdésekről, melyek némelyike nem bizonyult időtállónak. Rokonszenvezett Horthy Miklós kormányzóval, a szabad királyválasztásban látta a Duna-völgyi népek együttműködésének zálogát, így elítélte a legitimizmust. Írásaiban ostorozta a régi Magyarország tovább élését, sürgette az új Magyarország megszületését, amelyben nincs helye születési előjogoknak és örökölt rangoknak. Megértően, de nem minden kritika nélkül fogadta a diktatórikus jelenségek, jobboldali nézetek és módszerek előretörését. Bizakodással kísérte Gömbös Gyula miniszterelnöki működését (1932–1936), üdvözölte Darányi Kálmán gazdaságélénkítő fegyverkezési programját (1938), majd Imrédy Béla mozgalmát. Olykor tévútra sodródott, felfogásának részét képezte a fajvédelem és az antiszemitizmus. Megkérdőjelezte a zsidók nemzeti lojalitását, és a keresztyén–keresztény önvédelem gondolatát tette magáévá. Nem ismerte fel, hogy az állampolgári egyenjogúság nem lehet vita tárgya és hogy a zsidóság korlátozása beláthatatlan – a szellemi elitre is árnyékot vető – következményekkel járó engedmény a szélsőjobboldalnak. 1939-ben köszöntötte az 50 éves Hitlert,[2] 1940-ben egyaránt elítélte a szovjet-kommunista, a hitleri német-náci és a Mussolini vezette olasz államberendezkedést. Helyettük evangéliumi alapú krisztusi államot, egy „harmadikutas” magyar politikát hirdetett.[3] Szimpatizált a radikális szociális követelésekkel, de nem vált a nemzetiszocializmus támogatójává, bár írásaiban megjelent a korabeli szélsőséges sajtóban elterjedt nemzeti és a faji gondolat, de annak gyűlöletkeltő szándéka nélkül. A magyarságot nem állampolgárságnak, nem jogi kategóriának vagy nyelvi meghatározottságnak, hanem lelki, szellemi és fizikai alkatnak tekintette, ami különböző kultúrák, népek, szellemi áramlatok találkozásából jött létre. Pap Béla – ahogy a népi-plebejusok – ellentmondásos, olykor kusza világképe a torz zsidófelfogás ellenére számos előremutató elemet is tartalmazott, hiszen az igazi kihívást az ország társadalmi fejlődésének alternatívái, a modernizáció lehetőségeit feszegető dilemmák, az úgynevezett „korkérdések” képezték, amelyekre progresszív válaszokat fogalmazott meg. Radikalizmusa nem volt azonos a fasiszta radikalizmussal, faji szemlélete nemzeti hovatartozást jelentett és nem származási vonalat. A Magyar Útban helyt adott a magyarsággal foglalkozó teoretikus írásoknak, kiemelkedő a népzenei és néprajzi elemzések száma és minősége, valamint az Erdély vagy a Felvidék kulturális értékeivel foglalkozó publikációk sora.

A váci és a karcagi gyülekezet élén

1937. augusztus 15-én a váci gyülekezet meghívta lelkipásztorának, ezt elfogadva lemondott a Szeretetszövetség missziói lelkészi posztjáról. Új állását 1938 elején foglalta el. Tevékenységének súlya ettől kezdve a gyülekezet építésére tevődött át. 1940-től ő vezette a börtönlakók lelki gondozását. 1941-ig részt vett a Magyar Út szerkesztésében is. Főbb eredményei: egy új gyülekezeti ház, iskolaterem, ravatalozó és óvoda építése, két fiókegyház (Göd és Sződliget) önállósodása, a templom renoválása. Vácról 1942 nyarán került el: június 7-én ünnepélyesen beiktatták az egyik legnagyobb református egyházközség, a karcagi gyülekezet lelkipásztorának. Példás emberi és lelkészi magatartásának köszönhetően osztatlan közmegbecsülésnek örvendett, s mire a háború befejeződött, a református egyház tekintélyes lelkészei közé tartozott. 1943 és 1945 között a Magyar Élet Pártja karcagi kerületének elnöke volt. A tiszántúli református egyházkerület igazolóbizottsága 1945. július 14-én igazoltnak nyilvánította. 1946-ban Karcagpusztán imaházat építtetett. 1947-től a Heves-nagykunsági egyházmegye választott missziói előadója, majd tanácsbírája. 1948 szeptemberétől az Országos Református Lelkészegyesület vezetőségi tagja és az (1950-ben önmagát kényszerűen feloszlatott) Országos Református Presbiteri Szövetség főtitkára. 1950-től a Tiszántúli Egyházkerület tanácsbírója is. 1951-ben az egyházkerület delegálta a VI. országos zsinatba, amelyen legalábbis elodázható lett volna az egyházi autonómia felszámolása és a még megmaradt két teológiai akadémia (Pápa, Sárospatak) összevonása. Ám az egyházi ellenzék két vezető alakján példát statuáltak: Szabó Imre esperest lemondatták és az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) közreműködésével Buj községbe száműzték, Pap Béla lelkészt pedig a második zsinati ülésszak nyitónapján, 1951. november 27-én a rendőrség letartóztatta.

Elítélve

Igazolhatóan 1949 nyarától figyelte a politikai rendőrség. Letartóztatását már 1950 nyarán javasolta az MDP karcagi titkára. Péter János püspök 1951. november 18-án magához rendelte, elmarasztalta az állami intézkedések ellenzése miatt, de Pap Béla nem vonta vissza álláspontját. November 25-én leállították a gyermekei után járó családi pótlék folyósítását, lelkészi állását felkínálták egy másik lelkipásztornak. Láthatóan az egyházi vezetés nemcsak tudomásul vette, hanem segédkezett is eltávolításában. A zsinati ülés nyitónapján a rendőrség Szolnokra vitte. Este még visszaszállították a családjához Karcagra, de másnap, november 28-án az államvédelmi hatóságok újból őrizetbe vették. A Magyar Útban publikált négy újságcikk alapján a Budapesti Megyei Bíróság 1952. február 15-én népellenes bűntett és izgatás vádjával főbüntetésként négy év hat hónapi börtönre, mellékbüntetésként teljes vagyonelkobzásra és tíz év közügyektől való eltiltásra ítélte. Büntetését a váci börtönben töltötte ki, ott, ahol pár éve ő szervezte újjá a lelkészi gondozói munkát. 1956. május 15-én szabadult. Az egyháztól idővel visszakapta álláshelyét, ám az ÁEH hozzájárulásának hiányában nem foglalhatta el. A forradalom alatt bekapcsolódott a református Országos Intézőbizottság munkájába. 1957. augusztus 10-én azzal vált el a testvérétől, hogy kirándulni indul a Bakonyba. Sem élve, sem holtan nem látták többé. A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága 1990. augusztus 28-án az ellene hozott ítéletet törvénysértőnek és semmisnek nyilvánította. Nevét utca és emléktábla őrzi Vácott és Karcagon.

Szerző
Balogh Margit

  1. Egyes írások tévesen január 23-át adják meg születési dátumként, ám a hatósági iratokban, így a születési anyakönyvben január 22. szerepel. Az életútról lásd Németh Erzsébet: Pap Béla élete 1907–1957. Kézirat. Budapest, 1985; Bárczay Gyula: Sorsok a református egyházban 1948–1988. Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1989. 12–16.; Kiss Ferenc: Legyen végre világosság. Kapu, 1989. okt., 39–40.; Pap Béla élete és halála. Reformátusok Lapja, 1989. szeptember 10.; Kovács Bálint: Pap Béla, a mártírsorsú lelkipásztor (1907–1957). Confessio, XIV. évf. (1990) 2. sz. 84–94.; Balogh Margit: Ember és hatalom. Pap Béla református lelkész büntetőpere. Protestáns Szemle (1996) 2. sz. 132–144.; Fazekas Mihály: Pap Béla református lelkész élete és munkássága (1907–1957). In: Zounuk 12. Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve. Szolnok, 199.; Kovács Bálint: Arcok. Kálvin, Budapest, 2002; Csűrös András Jakab: Pap Béla zsinati tevékenysége, különös tekintettel az 1951. október 24-i ülésre. Confessio, XXXI. évf. (2007) 4. sz. 109–126.; Csűrös András: Pap Béla karcagi lelkész börtönévei és rejtélyes halála. In: Halálra ítélve. Papi sorsok ’56 után. NEB–Országház Könyvkiadó, Budapest, 2018. 102–110.
  2. Pap Béla: Incaratio Germaniae. Magyar Út, VIII. évf. 1939. április 22. Címlap.
  3. Pap Béla: Keresztyén állam? Magyar Út, IX. évf. 20. sz. 1940. május 16. Címlap.