Nőnevelés

Nőnevelés

A női egyenjogúság kérdéséről a széles nyilvánosságban a 18. századtól kezdve, a felvilágosodás hatására indultak meg a viták. A diskurzus egyik fő irányát a nők művelődéshez való jogának, és a nőnevelésnek a kérdése jelentette. A nők képzésének követelését elsősorban az az utilitarista cél határozta meg, hogy belőlük jó anyák és jó feleségek váljanak, hármas szerepüket (anya – feleség – a háztartás vezetője) a kor igényeinek megfelelően láthassák el. Magyarországon ehhez kapcsolódott még az az elvárás is, hogy jó honleányok, a nemzet számára is hasznos „polgárnők” legyenek, amelynek szintén előfeltétele a műveltség megszerzése volt. A 19. század második felétől bekövetkező társadalmi és gazdasági átalakulás, az ipar- és a városfejlődés, a megnövekedő munkaerő-szükséglet, a középosztály helyzetének bizonytalanná válása, illetve az általános tankötelezettség bevezetésének hatására megváltozott a nők helyéről és szerepéről vallott felfogás. A nőemancipáció már nemcsak a képzés kiterjesztését jelentette, hanem a munkavállaláshoz és a politikai választáshoz való jogukat is magában foglalta. Az iskoláztatás egyetemi szintig való megnyitása a nők előtt is ennek az évszázados emancipációs folyamatnak volt az eredménye.

Népiskolai oktatás

A 17. században a humanista és protestáns tudósok –, mint a keleti országrészben például Szenczi Molnár Albert –, majd a puritán iskolaújítók fellépése nyomán a városokban és mezővárosokban, nem ritkán a falvakban is megindult a népiskolai oktatás. A protestáns egyházközségek a fiúiskolák – a „latin iskolák” – mellett a lányok számára is szerveztek anyanyelven tanító iskolákat.

Az 1646. évi szatmárnémeti zsinat V. sz. végzése, – amely bekerült Geleji Katona István kánonaiba – is kimondta, hogy a lányok számára nemzeti iskolákat kell nyitni, ahol olvasni, és ha a szülők óhajtják, írni is megtanulnak, elsősorban hogy a Bibliából „és más hasznos s az ő felfogásokhoz alkalmazott könyvek olvasásából, az idvességes tudományban és kegyesség gyakorlatában könnyebb és szerencsésebb előmenetelt vehessenek.” Miután a fiúk latin iskoláiban is lassanként tért hódított az anyanyelvi oktatás, az önálló leányiskola mellett megjelent a koedukált népiskola is.

Az 1777-ben kiadott Ratio Educationis alsó szinten mindkét nem neveléséről, közép- és felsőfokon a fiúk tanításáról rendelkezett. A Ratio előírása szerint a lányok képzése 3-4 éven keresztül folyt koedukációs rendszerben. Mindkét nemnek olvasást, alapfokú számtani műveleteket, vallási, bizonyos erkölcstani és állampolgári ismereteket oktattak.

II. József 1789-ben kiadott tanügyi utasításai már a lányok számára is előírta a tankötelezettséget 6 éves kortól 12 éves korig. Miután ezt a rendeletét is visszavonta, a népiskolai tankötelezettség kérdése hosszú időn keresztül nem volt napirenden. Mária Terézia korában, – a már létező koedukációs népiskolák mellett – megjelentek a városokban a nevelést hivatásszerűen végző női szerzetesrendek – angolkisasszonyok, orsolyiták – által vezetett leányiskolák. Ezek a nőnevelő intézetek a városi polgár- és nemes lányok számára biztosítottak tanulási lehetőséget.

Az 1806-ban kiadott II. Ratio Educationis leányiskolákról szóló fejezete kimondta, hogy ahol lehetséges, ott a lányok és fiúk oktatását szét kell választani, illetve a felállítandó leányiskolákat még rendi alapon is el kell különíteni. Eltérő tantervvel és oktatási anyaggal kell külön iskolákat nyitni a köznép, a polgárság, a köznemesség és a főrangúak leányai számára. A népiskolákra nem vonatkozott továbbra sem a rendi elkülönülés. A rendelet végrehajtása vontatottan haladt, elsősorban a legnagyobb városokban, például Pesten 1822-ben került sor külön leányiskola felállítására. Az I. és II. Ratio Educationis hatálya csak a katolikus iskolákra terjedt ki, a protestánsok nem fogadták el a szabályozást, a reformátusok egyházkerületenként, az evangélikusok pedig egységes terv szerint rendezték az iskolaügyüket.

A református Tiszántúli Református Egyházkerületben Budai Ézsaiás 1806-os Ratio Institutionis-a szabályozta a lányok tanítását. E szerint a lányoknak a következőket írta elő: erkölcstan, imák, bibliai történetek, ének, olvasás, számtan és földrajz, emellett a „női természethez leginkább illő” foglalatosságok, mint a kézimunka, kertészkedés, háztartási ismeretek. A legtöbb református népiskolában egyébként szintén koedukációs rendszerben oktattak, bár voltak kivételek is, mint például a Tiszántúli Egyházkerületben Debrecen, ahol területi leányiskolák működtek. (A 18. század második felében tíz leányiskola állt az egyházkerület felügyelete alatt).


Magánintézetek

A nőnevelés történetében kiemelkedő jelentőségű volt Szarvason Tessedik Sámuel evangélikus lelkész magánintézete, amelyet 1780-ban indított. Iskolájában a parasztság és a polgárság mindkét nembeli fiataljai számára a korabeli népiskolai szintet messze meghaladó ismereteket nyújtott.

A 19. század elején országszerte gombamód szaporodtak a magánkézben lévő leánynevelő intézetek, amelyek a legváltozatosabban működtek. Volt, ahol 6-8, máshol 50-60 növendék is tanult egyszerre. Az oktatás színvonala is különbözött, egyes iskolák csak elemi, mások középfokú ismereteket is nyújtottak. Pesten és Budán is számos magánintézet működött a század elején. Teleki Blanka (1806-1862) 1846-ban nyitott Pesten egy magyar nyelvű, nemzeti szellemű képzést nyújtó nőnevelő intézetét a magyar főúri körök leányai számára. Itt tanított Vasvári Pál író történész és Hanák János természettudós is, az intézet nevelőnője pedig Teleki későbbi rabtársa, Leövey Klára volt. Teleki Blanka szorgalmazta az intézményes leányoktatás fejlesztését, amelynek egyik célját abban látta, hogy lehetővé váljanak a felsőfokú egyetemi tanulmányok a lányok számára is. Családjukban a nőnevelés iránti elköteleződés tovább öröklődött, testvére Emma, Auguste De Gerando francia író felesége és leányuk, Antonina szintén az iskolarendszerű intézményes leánynevelés elismert képviselői voltak.

A nőnevelésről szóló viták, vélemények a 19. század első felében

A reformkorban a nőnevelés kérdése a sajtó nyilvánossága előtt is folyt, amelyhez a nők közül is hozzászóltak és kifejtették álláspontjukat. Az első nagyobb magyar nyelvű nővita 1822-1827 között a Tudományos Gyűjtemény hasábjain zajlott. Karacs Ferencné Takáts Éva - Takáts Ádám református lelkész lánya, Karacs Teréz pedagógus anyja – volt az egyik résztvevője a disputának. Kultsár István leánynevelési elveire adott válaszában – aki a házi nevelés híve volt és nem pártolta a nők kenyérkereseti pályákon való megjelenését – azt az álláspontot képviselte, hogy a leánynevelő intézetek számát növelni kell, szükséges, hogy ott bevezessék a magasabb szintű oktatást, és a nőket életre, a sors forgandóságára is fel kell készíteni, amelynek részét képezi a kenyérkereseti pályákra való képzés is. A vitához többen hozzászóltak és a különböző megnyilatkozások egyre inkább afelé az álláspont felé tolódtak – az ellenzőket természetesen leszámítva –, hogy a nőnevelés kérdése nemzeti ügy, a nemzeti nyelv és a hagyományok fenntartásának és ápolásának követelményeit is magában foglalja. A reformkor időszakában és később is a nőnevelés ügyében számos író, tudós, pedagógus kifejtette véleményét.

1841-ben jelent meg Fáy András (1786-1864) „Nőnevelés és nőnevelő-intézetek hazánkban” című írása, amelyben Rousseauhoz csatlakozva megfogalmazta a nőnevelés céljait, mely szerint a nő világi hivatása kettős: egyfelől, hogy boldog legyen, másfelől, hogy boldogítson. Boldog pedig csak akkor lehet, ha megelégszik a sorsával és teljesíti gazdasszonyi és anyai mivoltából fakadó kötelességeit, emellett persze nem feledkezik meg „polgárnéi” kötelességeiről sem, magyarságáról és anyanyelvéről sem.

Brunszvik Teréz (1775-1861) az első magyar kisdedóvó intézet megalapítója szintén foglalkozott a hazai nőnevelés kérdéseivel, „Nőképzés és nőnevelés” című írásában, amelyben Fáy András nézeteivel is vitatkozott. A feleség legyen férje méltótársa a „magasabb műveltség köreiben is,” és ehhez szükséges a leányok magasabb képzése. Szerinte a „Tudós” tudományok helyett eljött az alkalmazott és népszerű diszciplínák ideje, szükséges tehát a modern természettudományok tanítása is, a műveltség igazi, legvégső tartalma pedig nem lehet más, mint az ember erkölcsi fejlődése.


A női pedagógus pálya a 19. században

A pedagógus pályán dolgozó nők közül többen is írtak tankönyveket is, illetve a közhasznú irodalom különböző tárgyaiban is megszólaltak. Egyikük Kalocsa Róza (1838-1901) – az első pesti református felső leányiskola igazgatónője (1864-1875), majd Szatmáron a protestáns leánynevelő intézet igazgatónője, 1893-tól a debreceni református felső leányiskola tanára és az internátus vezetője – honosította meg a magyar nyelvrendszeres tanítását a nőnevelő-intézetekben, emellett tankönyvet és számos pedagógia cikket írt.

Ember Karolina (1841-1882) Ember Károly református lelkész lánya, első férje, Illésy György betegsége idején maga vette kezébe a család eltartásának felelősségét és főmunkatársa lett egy korabeli folyóiratnak: a Nők Lapjának. Férje halála után letette a tanítóképesítő vizsgát és a nőipar-egylet titkára lett. 1874-től tanított annak iskolájában, 1876-tól pedig ő lett az iskola igazgatója. Ő volt a legelső nő, aki megtanulta a gyorsírást és jelentkezett a képviselőházba gyorsírónak, és bár Deák Ferenc támogatta, a képviselők végül leszavazták. Második férje György Aladár volt, aki szintén pedagógiai kérdésekkel foglalkozott.

1868-as népoktatási törvény

Az 1868-as népoktatási törvény állami feladattá tette a közoktatást, így a nőnevelést is. A lányok alsó fokú iskoláztatásának kiterjesztését az Eötvös-féle népoktatási törvény 1868:XXXVIII. törvénycikke oldotta meg. Előírta 6-12 éves korig a fiúknak és lányoknak egyaránt kötelező iskoláztatást. 12-15 év között a fiúknak három-, a lányoknak két éves vasárnapi ismétlőiskolát. A törvény elrendelte tanító- és tanítónőképzők alapítását. A reformátusok az 1870-es években több, az Eötvös-féle tantervre alapozott, de attól és egymástól is némileg eltérő egyházkerületi tantervet dolgoztak ki. Az írni-olvasni tudó nők aránya a reformátusokon belül 1880-ban 44,9%, 1910-ben 65,8% volt.[1]

A középszintű képzés

Magyarországon a fiú középiskoláztatás törvényi alapjait az Organisationsentwurf, az osztrák gimnáziumok és reáliskolák számára 1849-ben kiadott szabályzat és tanterv teremtette meg. A lányok számára az 1868-as törvény által alapított polgári iskolák és tanítóképzők a lányok számára is kiszélesítették a középszintű tanulás lehetőségeit, de magasabb szintű ismereteket nyújtó leányközépiskolák ekkor még nem álltak rendelkezésre. 1868-ban Veres Pálné Beniczky Hermin megalapította az Országos Nőképző Egyesületet, amelynek alelnökéül gróf Teleki Sándorné Teleki Jozefint választották. 1869-ben megnyílt az Egyesület polgári iskolánál magasabb szintű képzést nyújtó leányiskolája, amelynek első igazgatója Gyulai Pál volt. 1875-ben Molnár Aladár országgyűlési képviselő vezetésével indult az első 6 évfolyamos állami felsőbb leányiskola, ennek példájára az 1870-es években számos felsőbb leányiskolát alapítottak országszerte.

Az első Tanítónőképző az Angolkisasszonyoknál, Pesten nyitotta meg a kapuit 1856-ban, az első állami tanítónőképzőt pedig Zirzen Janka vezetésével 1868-ban indították Budán.

A század végére hiányoztak a női középiskolák, amelyek megnyithatták volna az utat a lányok előtt az érettségihez kötött értelmiségi pályák és az egyetem felé. Wlassics Gyula kultuszminiszter 65719/1895. számú rendelete nyitotta meg a lányok részére az egyetemi képzés lehetőségét a bölcsészeti, orvosi karon, illetve a gyógyszerészeti tanfolyamon.

A lányok 1883-tól magántanulóként tehettek érettségi vizsgát a fiú középiskolákban. Az Országos Nőképző Egyesület 1896-ban átalakította felsőbb leányiskoláját és létrejött az első érettségi vizsgával záruló leánygimnáziumát, a Zöldfa utcában. 1913/14-es tanévben nyílt meg.

Református leánynevelő intézetek: Debrecen, Miskolc, Pest (Budapest), Pápa

Debrecenben 1838-ban nyílt meg a két évfolyamú Református Leánynevelő Intézet Steinacker Gusztáv evangélikus tanár vezetésével. Lemondása után megszűnt az iskola, és csak 1859-ben nyitották újra, Valkó Károlyné Kloyber Mária igazgatósága alatt, már felsőbb leányiskolaként. Az iskola fő célja nem a tudományos képzés volt, hanem az anyai- házastársi- háziasszonyi hármas szerepre kívánták minél alkalmasabbá nevelni a lányokat.

1872-ben, Walkóné lemondásával az egyháztanács elérkezettnek látta az időt egy új szerkezeti átalakításnak, ismét leánynevelő intézetet kívántak létrehozni. Az új intézet igazgatói posztját 1873-1909 között Dóczy Gedeon (1832-1911), a sárospataki református tanítóképző igazgatója töltötte be. 1891/92-es tanévben megindították a felsőkereskedelmi tanfolyamot is, amely 1896/97-ig működött. A tanfolyam elindítása – ha rövid életű volt is – jelezte, hogy már nemcsak a hagyományos női szerepekre kívánta felkészíteni tanulóikat, hanem a kor követelményeihez alkalmazkodva, az önálló kenyérkereseti pályára való képzést is biztosítani kívánták.

Az 1888/89. tanévben történt átszervezés nyomán átalakult az intézet felsőbb leányiskolává, az 1893/94-es tanévet egy négy évfolyamos elemiből és hat évfolyamos felsőbb leányiskolából álló intézményként kezdték. 1899-ben itt nyílt meg az első református Tanítónőképző. 1913-ban kezdte meg működését a leánygimnázium, 1916-ban őszén nyitották meg a négy évfolyamos polgári iskolát, így a 20. század elejére teljessé vált a Református Leánynevelő Intézet képzési palettája.

1928-ban vette fel az iskola Dóczi nevét: debreceni Református Dóczi Leánynevelő Intézet. A névadással nemcsak Dóczy Gedeon előtt, hanem Dóczi Imre egyházkerületi tanfelügyelő előtt is tisztelegtek, aki a gimnázium létrehozásánál bábáskodott. A gimnáziumot 1952-ben államosították, a tanítónőképzőt pedig felszámolták.

2000-ben nyitották újra, a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának Dóczy Gedeon tagintézményként. A hat évfolyamos koedukált gimnázium 2002-től a Kollégium önálló tagintézménye lett, a Debreceni Református Kollégium Dóczy Gimnáziuma néven.

Miskolcon az egyházközség 1846-ban nyitotta meg leányiskoláját és kérte föl Karacs Terézt az igazgatói poszt betöltésére, aki 13 éven keresztül igazgatta az iskolát. Anyjához hasonlóan ő is publikált közérdekű cikkeket, 1845-ben például megjelent az Életképek című lapban egy értekezése a nőneveléssel kapcsolatban: Néhány szó a nőnevelésről címmel. A miskolci iskola tananyagát tekintve pestalozziánus alapokon állt, vagyis a növendékek az elméleti tárgyak mellett minden nap foglalkoztak kézműipari tevékenységekkel is, a fő cél a családanyák teendőre való felkészítés volt. Karacs Teréz a „kenyértudományok” terén való jártasság megszerzését csak az egyedülálló nők esetében látta szükségesnek. 1859-ben, lemondása után az iskolát átvette a Tiszáninneni Egyházkerület és 1872-ig Dóczy Gedeon állt az intézmény élén. Őt Tóth Pál követte az igazgató székben. 1903-ig vezette az iskolát, amely 1897-ben négyosztályos, 1906-ban hatosztályos felsőbb leányiskolává vált. A leánynevelő intézet az 1916-ban lett 8 osztályos leánygimnázium. 1948-ban államosították, az intézmény Zrínyi Ilona Gimnázium néven megőrizte leány-középiskolai jellegét. Az egyház 1995-ben vette át az újraindított Lévay József Gimnáziumot – immár a leánygimnáziumi jelleg feladásával.

A fővárosban, 1866-ban Odeschalchi Gyuláné vezetésével és néhány magasabb rangú hölgy részvételével létrejött egy előkészítő bizottság, amely szorgalmazta egy magasabb fokú leányiskola felállítását. Nem új iskolát alapítottak, hanem Kalocsa Róza 1864 óta működő magánintézetét vették át. A három évfolyamos iskola sok elemében a későbbi polgári iskoláéhoz hasonló tantervét a pesti református egyház dolgozta ki. Anyagi okokra hivatkozva azonban az iskolát 1875-ben megszüntették.

A Baár-Madas Református Leánynevelőintézet előzménye az 1907-ben alapított felsőbb leányiskola volt, amelyet Baár János a pesti egyházra és Babádi Madas Károly a Dunamelléki Egyházkerületre hagyott vagyonából hozták létre. Az iskola és az internátus első igazgatója 1909-ig és Fráter Eszter fővárosi polgári iskolai tanár, 1910-től Kenessey Anna pápai református polgári iskolai rendes tanár voltak. 1920-tól gimnáziumi tanterv szerint működött az intézmény, 1923-ban tartottak először érettségi vizsgát a gimnáziumban. 1925-től Patayné Darvas Anna lett az igazgató. 1927-ben megnyitották a modern nyelveket előtérbe helyező leánylíceumot. 1930-ban költözött az intézmény az új, II. Rókushegyi úti (ma Lorántffy Zsuzsanna utca) épületébe. 1934-ben vette át Jékely (Áprily) Lajos, a Budapesti Református Gimnázium tanára az iskola vezetését, 1943-tól pedig dr. Ványi Ferenc került az igazgatói székbe. 1948-ban államosították az iskolákat, a Budapesti Református Gimnázium Fiú- és Leánytagozataként működtek tovább az átadásra 1952-ben került sor. A Baár-Madas koedukált gimnáziumként 1990-ben indult újra.

A Dunántúli Református Egyházkerület által megalapítandó és fenntartandó magasabb szintű nőnevelő intézetnek a létesítésére 1887-ben terjesztettek fel indítványt az egyházkerület elé. A nőnevelő intézet elhelyezéséért Komárom és Pápa versenyzett egymással, míg végül Pápa került ki győztesen. 1895-ben nyitották meg a helybeli ev. református elemi és városi polgári leányiskolával kapcsolatos leányneveldét. A vezérnevelőnő az első évben Kósa Karlin, majd Török Emma lett. 1897/98-as tanévben az egyházkerület saját intézetévé fogadta, ettől kezdve lett a Dunántúli Református Egyházkerület Leánynevelő Intézete. 1901/02-es tanévben a leányinternátussal kapcsolatban felállították a négy évfolyamos felsőbb leányiskolát, 1902/03-as tanévben pedig a tanítónőképzőt. Bevezették a szlöjd-tanfolyamokat és a gépírás oktatást. A leánylíceum megszervezése a tanítóképző megszűnéséhez vezetett, 1938-ban már nem indult új osztály, csak a leánylíceumba iratkozhattak be a tanulók, a tanítónőképző 1942-ben zárta be a kapuit. 1948-ban államosították a Pápai Református Nőnevelő Intézetet is.

Irodalom

Fogarassy Zoltán: A Debreceni Református Dóczy Leánynevelő Intézet története (1838-2013). Kiadta a Tiszántúli Református Egyházkerület a Kollégium fennállásának 475. és a Dóczy Intézet alapításának 175. évfordulójára Debrecen, 2013.

Kéri Katalin: Leánynevelés és női művelődés az újkori Magyarországon (nemzetközi kitekintéssel és nőtörténeti alapozással). Kronosz Kiadó, Pécs. 2018.

Misák Marianna: : Karacs Teréz pedagógiája Vallástanítás a miskolci Felsőbb Leánynevelő Intézetben. STUDIA UNIVERSITATIS BABES-BOLYAI THEOLOGIA REFORMATA TRANSYLVANICA 2022/2. 108-137.

Nádasdy Lajos: Fejezetek a Pápai Református Nőnevelő Intézet történetéből. Pápa, 1988.

Orosz Lajos: A magyar nőnevelés úttörői. Tankönyvkiadó, Budapest, 1962.

Pukánszky Béla: A nőnevelés évezredei. Gondolat Kiadó, Budapest, 2006.

Rébay Magdolna: A Baár-Madas Református Leánynevelőintézet (1907-1952, 1990-) In: (szerk.) Kósa László: Reformátusok Budapesten 2. Tanulmányok a magyar főváros reformátusságáról. Argumentum – ELTE BTK Művelődéstörténeti tanszék, Bp., 2006. 841-873.

Rébay Magdolna: A leány-középiskolák Magyarországon és a német nyelvű országokban. Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2009.

Szerző

Sárai Szabó Katalin

  1. Magyar Statisztikai Közlemények 27. k. 1900. X. rész 164; Magyar Szent Korona országainak 1910. évi népszámlálás VI. rész 178.