Matricula
Latin eredetű kifejezés, magyar megfelelője az anyakönyv. A református egyházigazgatásban az anyaegyházközségek, a kollégiumok és az egyetemek vezetnek anyakönyveket.
Fajtái
Az egyházközségek ebben rögzítik a megkereszteltek, a konfirmáltak, az összeházasodtak, az áttértek és az elhunytak adatait. Matrikulát csak az anyaegyházközségek vezethetnek, a szórványok anyakönyvi adatait az anyaegyházközség köteles nyilvántartani. A kollégiumok és az egyetemek a matrikuláiban a beiratkozott diákok neveit tartják nyilván. A Kárpát-medence református egyházközségeiben a 17. században szórványosan már használtak matrikulákat, de szélesebb körben csak a 18. században terjedtek el. A magyarországi iskolák a 16. századtól kezdve vezettek matrikulákat: Pápán 1585-től, Debrecenben 1588-tól, de általános gyakorlattá csak a 17. században vált használatuk. A nyugat-európai református egyetemek alapításukkor nyitották meg anyakönyveiket. Ezek között több középkori eredetű intézmény is volt, például a bázeli egyetemnek 1460-tól kezdve maradt fenn a matrikulája.
Gyülekezeti anyakönyv
Az egyházközségi anyakönyvezés 18. századi elterjedése valószínűleg összefügg az állam és a katolikus egyház által gyakorolt nyomással, amely igyekezett a protestáns egyházak igazgatási rendszerét felügyelni. Ennek során rendszeresen előfordult, hogy református gyermeket katolikus matrikulában anyakönyveztek. A református gyülekezetek ennek kivédésére saját matrikulákat kezdtek el nyitni. A gyülekezeti írásbeliség elterjedését a török hódoltságot követő nyugalmas időszak is elősegítette. Az első anyakönyveket az egyházközségek mindeneskönyvként (omniarium) használták, mert azokban nem csak anyakönyvi adatokat, hanem gondnoki számadásokat, presbiteri határozatokat, krónikákat, egyházkövetőket (fegyelmi vétkezők névsorát) és körrendeleteket is rögzítettek. Több esetben ezek a gyülekezet teljes összeírását is tartalmazzák. Mai értelemben választói névjegyzékeknek tekinthetjük az ilyen listákat. Jellemző, hogy az első matrikulák a kereszteltek, a konfirmáltak, a megházasodottak és az elhunytak adatait egy kötetben tartalmazták, míg a 19. századtól kezdve ezeket az adatokat külön kötetekbe kezdték el vezetni. Az első matrikulák kevés adatot rögzítettek, általában csak a dátumot és a neveket, majd a 19. századtól kezdve terjedt el a részletesebb adatrögzítés, mint a tanúk, a keresztszülők, az életkor és a társadalmi státusz feljegyzése. A 18. században több színes kézrajzzal illusztrált anyakönyv is készült, például 1728-ban a kisújszállási. Magyarországon az 1894. évi XXXIII. törvénycikk vezette be az állami anyakönyvezést. Ettől kezdve az állam tartja nyilván az anyakönyvi adatokat, viszont a református egyház nem szüntette meg saját rendszerét, az egyházközségek jelenleg is kötelesek anyakönyvet vezetni.
Iskolai anyakönyv
A kollégiumi matrikulákba az úgynevezett tógás diákok névsorát jegyezték föl. Ezek a fiatalok az iskolai törvények saját kezű aláírásával vállalták a felsőbb tagozatokon előírt szabályok betartását. Ilyen szabály volt az iskolai egyenruha (tóga) viselése is, amelyet az aláírás után ünnepélyesen öltöttek magukra. A magyarországi református kollégiumi rendszer sajátossága volt a partikulák hálózata. Az anyaiskolák olyan résziskolákat működtettek, amelyek a központi intézmény tananyagának egy részét a kisebb intézményekben is oktatták. Több partikulának (Hódmezővásárhely, Mezőtúr, Kecskemét) is fennmaradt a matrikulája, amelyekben szintén megtaláljuk a tógás diákok aláírásait. A Nyugat-Európában tanuló magyarországi református diákokról az egyetemek anyakönyvei alapján lehet megállapítani, hogy mikor iratkozott be az adott illető az intézménybe. A végzés időpontját viszont ezek a dokumentumok nem tartalmazzák, általában azok disputációs nyilvántartásokban vagy számadáskönyvekben maradtak fenn. Az egyetemi anyakönyvekben viszont gyakran szerepel a diák származási helye, társadalmi státusza és életkora.
Szakirodalom
BÁN Péter: Az egyházi igazgatás 1000-től napjainkig in: KÖRMENDY Lajos (szerk.): Levéltári kézikönyv, Budapest, Osiris, 2009 (Osiris kézikönyvek), 250–274.
HEGYI Ádám: Közigazgatási, földesúri és egyházi iratok a 18. századi református egyháztörténet-írás szolgálatában in: CSORBA Dávid (szerk.): Vértelen ellenreformáció, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Egyház és Társadalom Kutatóintézetének Reformáció Öröksége Műhelye, 2020 (reformáció öröksége, 2.), 227–257.
MOLNÁR Ambrus: A református egyházszervezet és önkormányzat áttekintése, Theológiai Szemle XXXVIII(1995/5), 269–274.
MOLNÁR Ambrus: A tiszántúli református falusi társadalom forrásairól in: ERDMANN Gyula (szerk.): Kutatás, módszertan: Konferencia, Gyula, 1987. augusztus 27–28., Gyula, Békés Megyei Levéltár, 1989, 328–333.
SZABÓ Zoltán József: A magyar református egyházszervezet első két évszázada, Budapest, Szenci Molnár Társaság, 2004.
