Filia
Ekkléziasztikai szempontból az egyház élettevékenységének megvalósulási szintje az egyházközség, mint gyülekezet. Egyházközségek között megkülönböztethetünk anyaegyházközségeket, társegyházközségeket, missziói egyházközségeket és leányegyházközségeket, latinos nevén filiákat (a filia latin szó, jelentése: leány).
Fogalmi jellemzők
A filia: 1. nem önálló jogi személyiség (ezért kell anyaegyházközséghez kapcsolódnia, amelyik viszont jogi személy minden esetben), 2. saját presbitériummal rendelkezik.
Az anyaegyházközséghez képest jellemző, hogy saját bevételei nem elegendőek ahhoz, hogy önálló lelkészi állást tartson fent. Ennek oka lehet egyrészt az, hogy nincsen elegendő gyülekezeti tag egy településen, hogy a szükséges pénzösszeget összeadja, de a történelem során látható volt, hogy akár a település szegényebb volta is eredményezhette azt, hogy a lelkészi állás fenntartását a közösség egyedül nem volt képes megoldani. Gyakran a filia önálló istentiszteleti hellyel rendelkezik, ez különbözteti meg a szórványtól, de a határon túli egyháztesteknél ez nem feltétel, hiszen ma is lehet ott templom s imaház is. A történelem során a leányegyházközségnek lehetett saját iskolája és saját tanítója. A tanító lelkészi jellegű feladatokat is elláthatott, ebben az esetben úgynevezett lévitaként tevékenykedett a gyülekezetben.
Mater és filia a történelemben
A filia, amennyiben megerősödött, akkor lehetőség volt arra, hogy saját lelkipásztorral anyaegyházközséggé alakuljon, de a folyamat fordítva is megtörténhetett, vagyis olyan formában, hogy egy anyaegyházközség létszáma, vagy anyagi ereje annyira lecsökkent, hogy önállóságra már nem volt képes, akkor leányegyházzá nyilvánították. A történelem során ilyen meggyengüléshez vezethetett az is, hogyha egy-egy háborús időben a település lakossága elmenekült, vagy elpusztult, és már nem nyerte vissza korábbi erejét. A török korban a különböző csapatok pusztítása miatt néptelenedtek el falvak, vagy éppen a különböző belső harcok során (Bethlen Gábor, Rákóczi György, Thököly Imre, Rákóczi Ferenc hadjáratai) pusztították el a csapatok a lakosságot. Így például a Rákóczi-féle szabadságharc idején a császári zsoldban szolgáló katonák végeztek komoly pusztításokat. A háborúk után csak a Somogyi Egyházmegyében 7 község lakóiról tudunk, ahol már nem tudtak anyaegyházközséggé szerveződni, így itt az anya-egyházközségi jellegét is elveszítette a falu gyülekezete és filiává alakult.
Egyházszervezet szempontjából fontos, hogy minden egyes filia valamelyik anyaegyházközséghez tartozik, és ilyen formában az anyaegyházközség lelkipásztora gondozza. Ez alapesetben azt jelenti, hogy református leányegyházat csak református anyaegyházból lehet gondozni. Voltak azonban furcsa helyzetek is, mint például Martyáncon, ahol a gyülekezet, két személy kivételével, reformátusokból állt, és a község magyar volt, ám a hozzá tartozó két filia lakói evangélikusok voltak és vend anyanyelvűek. Ez azonban nyilvánvalóan nagyon ritka kivételnek számít.
Az ellenreformáció kora
Az egyház történetében a filiák nem önálló léte volt az a jellegzetesség, ami lehetőséget adott az ellenreformáció korában, hogy a leányegyházakra mért csapással az anyaegyházközségeket is gyengítsék. Előfordulhatott ugyanis, hogy bizonyos esetekben a filiákban több gyülekezeti tag lehetett, mint némelyik anyaegyházközségben. Az egyik filiacsoportban például, Felső- és Alsógellér, valamint Várbogya községekben, összesen 502 református élt 1774-ben, miközben az anyaegyházközségben Thuri-szakállason csak 378.
Az ellenreformációs nyomás a filiákra különösen is erőteljes volt Mária Terézia uralkodása (1740–1780) idején. Az istentiszteleti és lelki élet ellehetetlenítését szolgálta 1753-ban Mária Terézia egy rendelete, amelyben megtiltotta, hogy a prédikátor a leányegyházba, vagy reformátusok által is lakott községekbe (szórványokba) mehessen istentiszteletet tartani, vagy bármi más lelkészi szolgálatot végezni. Ettől kezdve a falvak lakóinak kellett bejárni a prédikátorral bíró községbe, hogyha valamilyen lelkészi tevékenységet igénybe kívántak venni.
Tekintettel arra, hogy református gyülekezeteink ezek után a tanítók által tartott istentiszteletekkel éltek (lévita-rendszer), 1754-ben azt is megtiltották a prédikátor nélküli településeknek, hogy a tanító könyörgésen kívül másmilyen alkalmat tartson, így prédikációt sem olvashatott fel a hívek előtt. Végső lépésként 1755-ben valamennyi települést, ahol nem volt plébános, mint filiákat valamelyik plébániához csatolták, mindezt azért, hogy „a lelkekre vigyázhassanak… s szép csöndes móddal a megtérésre indíttassanak”. A rendelet lehetővé tette, hogy a plébánosnak kifizetett stólát követően más települések prédikátorainak szolgálatával éljenek a református hívek. Előfordult azonban, hogy ezt nem engedték meg, így történt ez például Zala megyében, ahol az anyaegyházközségek lelkészei a filiákat nem látogathatták. Sok helyen tehát a filiák lakosságának a plébános szolgálatait kellett igénybe venniük. Ez azt is jelentette, hogy két református, vagy protestáns szülő gyermekét katolikus plébános keresztelte meg, és ettől kezdve úgy értelmezték, hogy az a gyermek a katolikus egyház tagja, vagyis hitoktatásra oda kell járnia, és katolikussá kell lennie. Így történt például Kulcsod és Nyárad esetében, ahol a községeket leválasztották anyaegyházközségeikről és római katolikus plébános szolgálata alá rendelték őket.
Filiák ma
A történelem viharai során azok a gyülekezetek, amelyek ugyan rendelkeztek templommal, vagy imaházzal, de nem voltak képesek önálló életet élni, megmaradtak, és így filiák, vagyis leányegyházközségek mind a mai napig működnek a református egyházban, valamelyik anyaegyházközség gondozása alatt.
Szakirodalom
Hudi József (szerk.): Dunántúli egyházleírások a XVIII. századból. A Dunántúli Református Egyházkerület 1774-ben, Pápa, DREKTGy, 2002 (Forrásközlések, 5), 230. Kúr Géza: A Komáromi Református Egyházmegye, Pozsony, Kalligram, 1993, 271. Magyarországi Református Egyház Alkotmánytörvénye, 2022. évi I. törvény, https://net.jogtar.hu/reformatus-jogszabaly?docid=A22R0001.ETV&dbnum=575&getdoc=1&searchUrl=/reformatus Ónody Zsigmond: A komáromi tractusban helv. confessión levő árva ekklézsiák lajstroma, Dunántúli Protestáns Lap 3(1892), 436. Pataky László: Az Őrségi Református Egyházmegye története; H. n., Szabad Tér Kiadó, 1992, 34, 67-69. Payr Sándor: A Dunántúli Evangélikus Egyházkerület története, Sopron, Székely és Társa, 1924, 265-266. Presbyteri János: Egy magánember vázlatos «Egyházi törvénytervezetéből», Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 46(1903/38), 597. Thury Etele: A Dunántúli Református Egyházkerület története, I, Pozsony, Kalligram, 1998, 354-368. Tóth Endre: A Belsősomogyi Református Egyházmegye Mária Terézia korában, Kaposvár, 1940 (Csurgói Könyvtár, 15), 20.
