Erdélyi reformáció
Sokan nevezik a reformációt hitújításnak, holott a hitet nem lehet újítani (a hitvallás viszont, vagyis a paragrafusokba szedett egyházi tanítás módosítható, meg is tették minden korban; a hitet oktatni sem lehet, tehát a hitoktatás szavunkat is kitörülhetjük köznyelvből). A kommunista korszak történetírása szívesen nevezte a reformációt két társadalmi csoport osztályharcának, és „egyházi köntösben jelentkező forradalomnak/osztályharcnak mondta Aki ezt így állítja be, az semmit sem értett meg e reformáció lényegéből. Azt is lehet olvasni, hogy a reformáció a humanizmus és reneszánsz egyházi lecsapódása, csakhogy a humanizmus lényege az emberközpontúság, a reformáció központjában pedig Isten igéje áll, ami kizár mindenféle lényegi azonosságot, bár a reformáció sokat profitált a humanizmusból. A reformációt illetően hadd számoljunk le még egy tévhittel. Azt is mondják, hogy a reformáció teljesen új kezdet volt, végleges szakítás a középkori egyházzal, teljes kiválás abból, elhatárolódás mindattól, ami valamiben is emlékeztetett erre, csakhogy egyetlen reformátor sem lépett fel kidolgozott egyházalapító stratégiával, nem volt előre kitervezett ütemterve, mögötte pedig nem húzódott meg konspiratív tisztikar, készen állva a megálmodott és tervszerűen kivitelezett új egyházi szerkezet beindítására. A kezdeti időszak teológia-történetéből világos, hogy először az evangéliumi tan tisztázása kezdődött el és haladt lépésről lépésre a teljes dogmatikai rendszer kiépítése felé. A reformáció lényege tehát az evangélium, vagyis az igehirdetés. Heltai Gáspár (1510–1574.) úgy tekint vissza az erdélyi reformáció kezdeteire, mint ahol villámlani kezdett Isten igéje.
Kezdet
Az európai reformáció alapvető célkitűzései (az istentisztelet, az egyházi szolgálat és rend Isten igéje szerinti megújulása) érvényesek az erdélyi reformációra is. Ez a megújulás Erdély 16. századi egyházi életében is komoly szervezeti változásokat eredményezett, amelyek következtében megszületett a három ún. történelmi protestáns egyház. A három, sajátos teológiai irányzatokra épülő egyház-szerkezet kialakulását és végleges megszilárdulását (1557–1571) több évtizedes előkészítő folyamat előzte meg, amelyet a tulajdonképpeni erdélyi reformációval azonosíthatunk. Ez felöleli az 1542–1557 között eltelt küzdelmes és forrongó időszakot, amelyet a helyi reformok korszakának is szoktak nevezni. Ezt követően, harmadik időszakként jelölhetjük meg az 1557–1571-ig terjedő éveket, amelyben megtörtént a felekezeti egyházak megszületése.
A reformáció erdélyi történelmi egyházainak hivatalos, országgyűlési elismerése felé fél évszázados út vezetett, amelyet hosszabb-rövidebb korszakok daraboltak fel. Első szakaszként említhetjük az 1517. év után következő csaknem két évtizedet, amelyre előkészítő időszakként tekintünk. Ezt szomorú eseményként uralja az 1526. évi mohácsi katasztrófa. E korszakban csupán szórványos jelei vannak a megújulásnak. Az adatok ritkábbak a húszas években, sűrűbbek és tartalmasabbak a harmincas évek második felében. Ez részben annak is köszönhető, hogy a középkori magyar királyság megszűnését néhány esztendeig tartó teljes politikai-egyházi hatalmi vákuum követte. Ennél viszont sokkal fontosabb volt prédikátoraink elkötelezett szolgálata, amelynek eredményeként egyre több személyhez jutott el Isten igéje. Az igehirdetési szolgálat ebben a kezdeti időszakban szórványos volt és esetleges. Az adatok szórásából ítélve többnyire a Szászföld gyülekezeteire összpontosult, de nemcsak.
Helyi reformok
A következő korszakban, 1542–1557 között kibontakozó megújulás céltudatos és programszerű. Ekkor jönnek létre az első reformált helyi gyülekezetek (Nagyszeben Brassó, Kolozsvár) és megindul az új egyházi közösség megerősítése: megszületnek az első liturgiák, énekeskönyvek, katekizmusok, imádságoskönyvek, bibliafordítási kísérletek. Iskolák létesülnek, nyomdát alapítanak, kezdeti struktúrát teremtenek, hogy mind az utánpótlás, mind a kedvező működési feltétel biztosítva legyen. A Partiumban is elkezdődik a magyar prédikátorok reformátori szolgálata, zsinatokon tisztázzák egységes tanításukat, elkészül és megjelenik az első magyar nyelvű Újszövetség (1541), amely már az isteni ige anyanyelvű megismertetését célzó reformátori céltudatosságot jelzi (az addigi bibliafordítási próbálkozások ugyanis többnyire humanista indíttatásúak voltak). A korszak kiemelkedő reformátorai: a szászok között, Brassóban Johannes Honterus (1498–1549), Valentin Wagner (1510–1557), Kolozsváron Heltai Gáspár (1510–1574), Dávid Ferenc (1520–1579), a magyarok között Erdélyben Gyulai István, Vizaknai Gergely, Kálmáncsehi Sánta Márton (?–1557), a Partiumban Ozorai Imre (1500/1510 körül–1550 előtt), Batizi András (1515 körül–1552 után), Kopácsi István (?–1562 körül).
A korszak sajátossága, hogy mind a szász, mind a magyar prédikátorok egységesen álltak a reformáció mellett, elsődleges céljuk pedig az egyházi szolgálat Isten igéje szerinti megújítása volt, nem pedig válogatás a reformáció sokasodó dogmatikai alternatívái között. Ezt azért fontos hangsúlyoznunk, mert ebben az időszakban erősödnek fel Erdélyben is a nyugati reformációt megosztó teológia vitás kérdések, amelyek nemsokára, első szinten nemzetiségi határvonalak mentén indítanak törésvonalat prédikátoraink között. A reformáció tanait, de ugyanakkor a tanbeli elszíneződéseket is, a külföldi egyetemeken tanuló diákok hozták haza. A peregrinációnak is nevezett egyetemjárás célpontja, egészen érthetően, Wittenberg volt, ahol, többek között, Luther és Melanchthon is tanított. A peregrináló diákok szinte mindegyike az európai reformáció eme központjába ment tovább tanulni. Önként adódik a kérdés: itthon miért vált külön a szász és a magyar prédikátori közösség lutheránus és református egyházra, amikor egy és ugyanazon helyen tanultak? A válasz leegyszerűsítve ez: ugyanazon az egyetemen tanultak, de nem ugyanabban az osztályban. A szászok Luthert választották, a magyarok Philip Melanchthont (1497–1560). Ennek akkor lett jelentősége, amikor a németországi lelkészeket teológiai vita osztotta meg: az úrvacsora kérdésében némelyek, köztük Melanchthon is, a svájci tanítás felé hajoltak. Az erdélyi magyar diákok tehát tőle olyan álláspontot hoztak haza, amelyre ráépíthették a svájci tant, először a Bullinger Henrikét (1504–1575), aztán a Kálvin Jánosét (1509–1564).
A reformáció és a főúri udvarok
A nagyarányú változás nemcsak egyházi belügy volt: társadalmi jelenségszámba is ment. Következésképpen az ország törvényhozó testületeinek (az országgyűlésnek, fejedelmi tanácsnak stb.) előbb-utóbb szembesülnie kellett a kérdéssel. Kezdetben határozottan elítélték és szembe fordultak a reformációval, később egyre többen álltak melléje, attól függően, hogy a reformátoroknak milyen ütemben sikerült meggyőzniük őket a reformok szükségességéről. Az új keresztyén életforma perspektívája tárult fel abban, hogy a reformátorok térítési szándéka a főurak felé fordult, ugyanis az ország 40–45%-a 16 főúri család kezében volt (egyedül csak a Báthory család megtérítésével több mint négyezer jobbágytelek kínálkozott reformátorainknak missziói terület gyanánt.) Az új életformát felvállalt főurak és nemesek patrónusai lettek a későbbi egyházközségeknek.
A lendületesen beindult igehirdetési folyamatot rövid időre Erdélyi jogi állapotában bekövetkezett változás szakította meg 1551–1556 között, amelyhez a középkori egyház eszmélésének első korszaka kapcsolódik. Az addigi veszteségből felocsúdó katolikus egyház ebben a korszakban indította meg az első tudatos rekatolizációt, az Erdély uralmát átvett Habsburg ház politikai támogatásával.
A lutheránus és a református egyház különválása
Az erdélyi magyar reformátorok kezdetben egységesen léptek fel a melanchthoni-bullingeri úrvacsoratan mellett, amely 1560 után felgyorsuló folyamatot eredményezett az önállósodás útján elindult református egyház megalakulása felé. A szászokkal közösen két zsinatot is rendeztek Medgyesen (1550 januárjában és 1561 februárjában), ahol részletes, de konkrét eredmények nélküli tárgyalást folytattak velük. Melanchthon halála után az erdélyi szászság Hesshusiushoz fordult a teológiai kérdések tisztázása végett, és a tőle érkező hatások következtében egyre inkább a szigorú lutheri úrvacsoratan irányába kezdett elhajlani. A türelmesebb és a melanchthoni vonalat követő szász lelkészeket hamar elhallgattatták (lásd Amicitius Titus brassói prédikátor elűzését, aki Kolozsváron lett szász lelkész).
A magyarság 1560 után többnyire a helvét tanítást képviselő lelkészek pártjára állt, mely tábort nem sikerült megbomlasztani a külföldi akadémiákról összegyűjtött és a kései lutheri tanok támogatására írt levelekkel sem. Ezzel János Zsigmond fejedelem és lutheránus szellemű kancellárja, Csáki Mihály (1505–1572) próbálkozott 1562-ben, de a próbálkozás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Hebler Mátyás (?–1571) a szászok erélyes püspöke 1562 márciusában zsinatot hivatott össze Nagyszebenben, amelyen határozott állást foglalt a helvét tanok ellen, de csak a szászság körében számíthatott valamelyes támogatásra. Még évekig eltartott küzdelme (a saját népe között is) a helvét tanok egyre erőteljesebb benyomulásával és térhódításával szemben, miközben szórványosan a magyarság között is voltak hívei a lutheri tanításnak, egészen a hetvenes évekig.
A többnyire magyarokból álló helvét tábor, Dávid Ferenc vezetésével, 1563-ban zsinatot tartott Tordán, ahol már nem csak az úrvacsoratanban eltérő véleményüket hangoztatták, de a keresztyén vallás egész rendszeréről szerettek volna hitvallást alkotni. Erre a Kálvin tanait rendszerező Theodor de Beze (1519–1605) hitvallását látták a legalkalmasabbnak, amely 1560-ban készült magáncélra (Confessio Christianae et eiusdem collatio cum papisticis haeresibus). Ennek viszont nem az eredeti, hanem a rövidített és helyenként átdolgozott változatát fogadták el, amelynek dogmatikai részei viszont nem szenvedtek lényeges módosítást (egy évvel korábban egyébként ezt a hitvallást tartotta mértékadónak a tiszántúli egyházak tarcali zsinata is). A hitvallás 1563-ban Kolozsvá¬rott jelent meg Compendium doctrinae christianae cím alatt (újra kiadták a magyar fordítással egybekötve 1655-ben Sárospatakon, Lorántffy Zsuzsanna támogatásával). Ez a sokat emlegetett Tarcal-Tordai Hitvallás (más néven Articuli Majores), amelynek záró rendelkezése kimondja: „Elrendeljük, hogy az Egyház Törvényhozó testülete büntesse meg azt, aki ezt, valamint a Helvét Hitvallást [...] vakmerően elutasítaná, nem tartaná érvényesnek, vagy azzal ellenkezőt tanítana”.
Dávid Ferenc, Melius Péter (1532–1572) és több más erdélyi reformátor tervszerű együttműködése eredményeképpen Erdély újra kifejezte hitbeli egységét a Tisza-vidékkel, mégpedig egy teljesen kálvini teológiai irat alapján. Az ifjú fejedelem, János Zsigmond (1540–1571) kezdetben a lutheránus egyház mellett horgonyzott le (1563-ban például Brassóban lutheránus lelkész kezéből vette az úrvacsorát két szín alatt). A vallási kérdések iránt fogékony fiatal uralkodó azonban rövidesen belekerül Blandrata egyénisége vonzáskörébe, s hitbeli fejlődésének ez a kezdeti fokozata pillanatnyilag az ún. sákramentárius, vagyis a svájci úrvacsoratant valló tábor ügyének kedvezett. Miután a belső politikai zavarok elsimultak és Habsburg részről is biztosítottnak tudta országát a támadás ellen, az 1564. évi országgyűlésen elrendelte, hogy a magyarok és a szászok között fennálló úrvacsoravita elsimítására közös zsinatot hívjanak össze. Ez április 9-ére gyűlt egybe Nagyenyeden.
Ezen a fejedelem nevében Giorgio Biandrata (1515–1588) elnökölt, aki a megbékélés előmozdítását nem támogatta teljes erejéből. Levelet hozott a fejedelemtől, amely azt tartalmazta, hogy a teológiai egyesség meghiúsulása esetén a magyarok külön püspököt választhatnak. Még a vita megindítása előtt felmentette szuperintendensi tisztségéből a szász-magyar Alesius Dénes (1525–1577) udvari lelkészt (aki egyébként már részben elveszítette a magyar prédikátorok bizalmát), és a vita tulajdonképpeni befejezése előtt meg¬választtat¬ta utódjául a magyar lelkészek új vezérét, Dávid Ferencet. A teológiai megegye¬zést az is nehezítette, hogy a helvét irányt követő lelkészek, Biandrata tanácsára, Kálvinnak Hesshisius ellen írt polemikus iratát terjesztették elő (Optima ineundae concordiae ratio).
Az így kirobbant meddő vita eredménye a teljes különválás lett, amelyet még ugyanazon év júniusában a tordai országgyűlés végzése is szentesített, és szabad vallás¬gyakorlatot engedélyezett az új felekezetnek. Az erdélyi református egyház röviddel ezután lényeges erkölcsi támaszt kapott Heidelbergből, ahonnan már a következő esztendőben megérkezett az Akadémia levele és a Heidelbergi Káté (első magyar fordítását Huszár Gál fia, Dávid pápai lelkész készítette el és adta ki 1577-ben).
Az unitárius egyház megalakulása
Az antitrinitárius teológia erdélyi térhódítása mindenek előtt Giorgio Biandrata tevékenységéhez kapcsolódik, aki 1563 elejétől János Zsigmond udvari orvosa, s egészen a fejedelem haláláig annak legbensőbb tanácsosa is. Szándéka kezdettől fogva az antitrinitárius elvek terjesztése volt. Erre látta alkalmas egyházpolitikai lépésnek a református egyház megalakítását. Kiváló elokvenciával hatása alatt tartotta a fejedelmet, és rövidesen a maga pártjára állította Dávid Ferencet is.
Dávid Ferenc, mint új református püspök, Blandratával együtt 1564-ben már arról értesítette lengyel barátait, hogy a szentháromság ellenes teológiai gondolkodás komoly haladást tett Erdély szerte. Ez akkor legfeljebb csak zárt körű csoportok teológiai nézete lehetett, hiszen nyíltan csak a következő év (1565) folyamán léptek fel. Ebben az évben hozta ugyanis nyilvánosságra Dávid Ferenc Kolozsvárott Michael Servet (1511–1553) tanait, Basilius István (1581-ben még élt) és Egri Lukács (?–1574) lelkészekkel együtt. E tanokra ellentétesen reagáltak a kolozsvári lutheránus lelkészek, Heltai Gáspárral az élen, s őket támogatta a kiváló képességű magyar iskolamester, Szikszai Fabricius Balázs (1530 körül–1576). Dávid tekintélye és kiváló dialektikája rövidesen arra késztette Szikszait, hogy elhagyja Kolozsvárt. A teológiai küzdelmet utódjára, a Melanchthon-tanítvány Károli Péterre (1543–1576) testálta, aki merészen szembeszállt püspökével.
Melius Péter, látván a református egyház bomlásának eme első jeleit, kieszközölte a fejedelemtől, hogy 1566 áprilisában teológiai disputát rendezzenek Gyulafehérvárott. Ezen az ún. első gyulafehérvári hitvitán az antitrinitárius fél azt kérte, hogy az óegyházi tan azon műszavait, amelyek nem szerepelnek a Szentírásban, hagyják el (ilyenek voltak: trinitas, persona, essentia, substantia, generatio, natura stb). Melius és a magyar reformátorok csak terminológiai és nem lényegbeli módosítást láttak ebben, és beleegyeztek a kért változtatásba. Abban a tudatban távoztak a fejedelmi székhelyről, hogy sikerült az egyház egységét stiláris engedmények árán megőrizni.
Dávid Ferenc három hét múlva Marosvásárhelyre gyűjtötte össze a református egyház lelkészeit, ahol indítványozta, hogy a nemrég érkezett Heidelbergi Kátét dolgozzák át a gyulafehérvári megegyezés szellemében, amit el is végeztek. Melius és társai a nyomtatás előtt átnézték a szöveget és rájöttek, hogy a fordítás tartalmaz lényegi változtatásokat is, különösen a Szentháromságot részletező kérdésekben. Melius közbelépésére a kérdéses részeket visszaállították az eredeti formába és így jelent meg Kolozsvárott, 1566-ban Catechismus ecclesiarum Dei in natione Hungarica cím alatt.
Egy év múlva, az 1567. februárjában rendezett tordai zsinaton Dávid Ferenc és lelkésztársai elhatárolták magukat mind a marosvásárhelyi zsinat kompro¬misszum¬os végzéseitől, mind a Heidelbergi Káté 1566. évi kiadásától. Az Apostoli Hitvallást még mindig vállalták, de már csak az Atyát voltak hajlandóak egy Istennek elismerni, a Fiúval kapcsolatosan csak annyit fogadtak el, hogy az Atya soha sem volt a Fiú nélkül. A Szentlélek istenségét viszont már határozottan tagadták. Többek között erre a tordai határozatokra válaszoltak a tiszántúliak a már említett 1567. évi debreceni zsinaton, amelyen egyébként elfogadták a II. Helvét Hitvallást és az egyházalkotmányt.
Ezek után nagy arányú tanbeli harc indult meg a két álláspont képviselői között, amelynek termékei latin és magyar nyelvű vitairatokban csapódtak le. Az 1567. szeptemberében tartott marosvásárhelyi zsinat végül kimondotta, hogy Krisztus nem öröktől fogva való és nem egylényegű az Atyával. A viták idején született teológiai munkák egyrészt Servet, másrészt Socinus Faustus (1539–1604) tanaira támaszkodva jelentették ki, hogy a reformáció csak a szentháromságtan és a gyermekkeresztség találmányainak elvetésével tetőződhetik be.
Ilyen fejlemények után került sor a második gyulafehérvári hitvitára. Helyszínnek először Tordát jelöljék ki, de János Zsigmond közbelépésére a hitvitát végül is a fejedelmi udvarba hívták össze 1568. március első felében. A két fél lelkészei tanításaikat a fejedelem és az egész udvar jelenlétében terjesztették elő, akik közül egyeseket bírókká jelöltek ki. A vita során egyik fél sem győzte meg a másikat. Dávid Ferenc érvelését és álláspontját Kálvin irataiból vett idézetekkel próbálta elfogadhatóbbá tenni, amellyel nagy hatást gyakorolt ugyan a nem teológus hallgatóságra, de zavarba hozta párthíveit, akik nem ismerték még eléggé Kálvin iratait. A hitvitán világossá vált, hogy a fejedelem nyíltan rokonszenvezett az antitrinitáriusok táborával. A megbeszélést követően újabb veszteség érte a trinitárius egyházat: Heltai Gáspár Dávid Ferenc csoportjához csatlakozott.
A hitviták sorába Nagyvárad is beállt 1569-ben. Az itt tartott tanmérkőzés érdekessége az volt, hogy reformtoraink magyarul terjesztették elő tanaikat. Ez a vita sem tudta megakadályozni az egyházszakadást, pozitív eredményeként pedig csak egy, a Szentháromság melletti hitvallást tudott felmutatni, amelyet János Zsigmondnak ajánlottak.
Melius Péter még egy kísérletet tett a fejedelem megnyerésére 1570-ben. Hosszú levelében szentírási bizonyítékokkal védelmezte Krisztus istenségét Dávid és Biandrata ellenében, neki ajánlván a nagyváradi zsinat hitvallását, Theodor Beza ahhoz csatolt levelével együtt. Melius levele azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket; János Zsigmondot nem sikerült megnyerni a reformátusok ügyének.
Végül 1571. januárjában országgyűlést hívtak össze Marosvásárhelyen, amelyen a rendek vonakodtak törvényt hozni a „háromságosok” ellen, de legtöbbjük készséggel járult hozzá a legújabb vallásfelekezet törvényes elfogadásához. Az országgyűlés erre vonatkozó végzése így hangzik: „Az Isten igéjének prédikálása és hallgatása felől végeztetett, hogy mind ennek előtte is felséged országaival elvégezte, hogy az Isten Igéje mindenütt szabadon prédikáltassék, AZ CONFESSIOÉRT SENKI MEG NE BÁNTASSÉK, se prédikátor, se hallgatók; de ha valamely minister criminális excessusba találtatik, az superintendens megitélhesse, minden functiojától priváltassék azután az országból kiüzethesse”. Bár nincsen név szerint megnevezve az új felekezet, mégis ez az unitárius egyház közjogi fundamentuma. Ezzel tulajdonképpen lezárult az Erdélyi reformáció, mert elkezdődik a Báthori korszak, amelyet egyházi szempontból a második rekatolizációs folyamat volt.
Szakirodalom
Az erdélyi fejedelemség
1. Trócsányi Zsolt: Az erdélyi fejedelemség korának országgyűlései. Bp., 1976; 2. Demény Lajos: A székelyek és Mihály vajda. Bukarest, 1977; 3. Barta Gábor: Az erdélyi fejedelemség születése. Bp., 1979; 4. Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata 1540–1690. Bp., 1980; 5. Péter Katalin: Az erdélyi társadalom élete a 17. század első felében. Századok. 1980. 4. sz.; 6. Barta Gábor: A Sztambulba vezető út (7526–1528). Bp., 1983; 7. Szakály Ferenc: Vesztőhely az út porában. Bp., 1986; 8. Benda Kálmán: Erdély végzetes asszonya. Bp., 1986; 9. Barta Gábor: Vajon kié az ország? Bp., 1988; 10. Erdély története (A kezdetektől 1606-ig). Szerk. Makkai László, Mócsy András, Szász Zoltán. Bp., 1988; 11. Erdély története 1606-tól 1830-ig. Szerk. Makkai László, Szász Zoltán. Bp., 1988; 12. Erdély rövid története. (Főszerk. Köpeczi Béla). Bp., 1989; 13. Rácz Lajos: Főhatalom és kormányzás az Erdélyi Fejedelemségben. Bp., 1992.
A reformáció
14. Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából. Szerk. Bunyitay Vince. 1–5. Bp., 1902–1912; 15. Magyar protestáns egyháztörténeti adattár. Szerk. Stromp László. Bp., 1903; 16. Magyar protestáns egyháztörténeti adattár. Szerk. Stromp László. Bp., 1904; 17. Pokoly József: Az erdélyi református egyház története. 1–2. köt. Bp., 1904; 18. Magyar protestáns egyháztörténeti adattár. Szerk. Stromp László. Bp., 1907; 19. Zsilinszky Mihály: A magyarhoni protestáns egyház története. Bp., 1907; 20. Magyar protestáns egyháztörténeti adattár. Szerk. Pokoly József. Bp., 1910, 21. Magyar protestáns egyháztörténeti adattár. Szerk. Pokoly József. Bp., 1911; 22. Révész Imre: Akikre nem volt méltó a világ. Képek a keresztyénség történetéből. Kolozsvár, 1921; 23. Nagy Géza: Nagy erdélyi kálvinisták. = Nagyenyedi Ref. Nagyhét Emlékkönyve. Kolozsvár, 1927; 24. Nagy Géza: Az Ige hódító útja. Keresztyén egyháztörténet a középiskolák VI. osztályú református növendékek számára. Cluj, 1939; 25. Biró Sándor – Bucsay Mihály: A magyar református egyház története. Bp., 1949, 26. Gernot Nussbacher: Johannes Honterus. Bukarest, 1977; 27. Heltai Gáspár: Száz fabula , krónika és egyéb írások. Bukarest, 1980; 28. Szamosközy István: Erdély története. Bp., 1981; 29. Magyar emlékírók. 16–18 század. Szerk. Illés Endre, Illyés Gyula, Juhász Ferenc. Bp., 1982; 30. Varga András: Molnár Gergely, Melanchton magyar tanítványa. Szeged, 1983; 31. Keveházi Katalin: Melachton és a Wittenbergben tanult magyarok az 1550-es évektõl 1587-ig. Szeged, 1986; 32. Kincses Kolozsvár. Szerk. Bálint István János. Bp., 1987; 33. Kolozsvár. Szerk. Bálint István János. Bp., 1989; 34. Kolozsvári emlékírók. Bukarest, 1990; 35. György Antal: Akikre nem volt méltó a világ. Bp., 1990; 36. Szabó Miklós – Tonk Sándor: Erdélyiek egyetemjárása a korai újkorban 1521–1700. Szeged, 1990; 37. Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyenyed, Szászváros, Székelyudvarhely. Szerk. Monok István. Szeged, 1991; 38. Révész Imre: Egyháztörténelem. Bp., 1993; 39. Juhász István: Hitvallás és türelem. Kolozsvár, 1996; 40. Győri L. János: A magyar reformáció irodalmi hagyományai. Bp., 1997; 41. Buzogány Dezső: Melanchthon úrvacsoratana levelei alapján. Debrecen-Bp., 1999; 42. Buzogány Dezső: Baranyai Detsi Csimor János a gondolkodó. Erdélyi Múzeum LXIII. 2001/3–4. Erdélyi Tudományos Füzetek (235) Kolozsvár, 2001, 28–31; 43. Buzogány Dezső: A hét szabad művészet. Studia Universitatis Babes-Bolyai, Theologia Reformata Transylvaniensis. 2001, XLVI/1, 119–138; 44. Buzogány Dezső: A református egyház születése, 1564. Erdélyi Református Napár 2004, 99–101; 45. Buzogány Dezső: Az erdődi zsinatok teológiatörténeti háttere s a korai kálvinizmus. In: A kálvinizmus és a magyar kultúra – művelődéstörténeti tanulmányok. Szerk. Muzsnay Árpád. Szatmárnémeti, 2006, 16–21; 46. Balázs Mihály: Dávid Ferenc életútja I–IV. Unitárius Élet 63, 2009; 47. Buzogány Dezső: Erdély, a recepta religiók földje. Rubicon. 2009/9, 48. Dévai Bíró Mátyás, a magyar Luther. Rubicon, 2017/12, 10-13; 49. Buzogány Dezső: Melanchthon Fülöp, az erdélyi református egyház ősatyja. Korunk 2017/9, 13-17; 50. Buzogány Dezső: A Marosvásárhelyi Hitvallás. In: Protestáns Marosvásárhely. Marosvásárhely, 2018, 116–120; 51. Buzogány Dezső: Fordulópont az erdélyi reformációban - Az úrvacsora-viták lecsapódásai. In: Ünneplő ember a közösségben. Bp.-Kolozsvár 2019, 377-384; 52. Buzogány Dezső: A humanizmus az igei tudomány szolgálatában. Református Szemle, 2020/1; 53. Buzogány Dezső: Közigazgatás a 16. századi református egyházban. Református Szemle, 2021/5, 517-530; 54. Kovács Sándor: Lapozgató. Az unitáriusok rövid története. Bp.-Kolozsvár, 2021; 55. Kénosi Tőzsér János–Uzoni Fosztó István: Az erdélyi unitárius egyház története. Kolozsvár, 2005.
