Ellenreformáció
Fogalmi tisztázás
Alapvetően tisztázni kell az ellenreformáció korának részletes ismertetése előtt két dolgot: az egyik az időkeret, a másik a fogalom mibenléte. Ellenreformációs tevékenységek elkezdődtek a reformáció első pillanatától kezdve, így önmagában a jelenség egyidős a reformációval, vagyis 1517 novemberében megkezdődött, és mint kisebb-nagyobb intenzitású folyamat tartott nagyjából az I. világháborúig. Mégis, mint egyháztörténeti korszak egészen másként határozható meg. Magyarországon a bécsi békét követő években kezdődött meg a folyamat és tartott egészen a türelmi rendeletig. Az ellenreformáció korszakát az 1608–1781 közötti időszakra tehetjük. Ennek meghatározható szakaszai pedig: 1. A földesúri ellenreformáció kora (1608–1671), 2. A véres (erőszakos) ellenreformáció kora (1671–1711), 3. A csendes ellenreformáció kora (1711–1781).
A másik alapvetés a fogalmi kérdés. A korszak megnevezésében, attól függően, hogy milyen felekezetű egyháztörténeti könyv kerül elénk, változhat az elnevezés is. Katolikus megújhodás (megújulás), az elnyomatás kora, az ellenreformáció, a katolikus restauráció kora megjelölésekkel találkozhatunk. Péter Katalin a következőképpen fogalmaz a korszak meghatározásának kérdésében: „...a korszak legfontosabb egyháztörténeti jelenségcsoportjait megítélésem szerint a következő, felcserélhetetlen sorrendbe kell állítani: katolikus reform, protestáns reformáció, katolikus ellenreformáció.” Még az ellenreformáción belül is meg kell különböztetni a térítés és az erőszak alkalmazásának lépéseit. Az egyik az egyház természetes megoldásrendszerét, a prédikációt, a vitairatok kiadását, a hitviták megtartását foglalja magában, míg a másik a hatalmi erő alkalmazását. Azt is rögzíteni kell a fogalmi tisztázás kapcsán, hogy az ellenreformáció nem azonos a római katolikus egyház megújulásával. A megújulás mindig belső igényből indul ki, míg az ellenreformáció abból a késztetésből fakadt, hogy a protestantizmust teljes egészében meg kell semmisíteni.
A földesúri ellenreformáció kora (1608–1671)
Az ellenreformáció első szakasza legnagyobb mértékben a Dunántúli és Felsődunamelléki Egyházkerületek területén ért el eredményeket. Ebben a korszakban az elsődleges ellenreformációs módszer a főúri családok, vagyis főurak és családtagjaik áttérítése volt. Ezzel készítették elő annak a lehetőségét, hogy a földesúri jog alkalmazásával nagyobb kiterjedésű területek, illetve tömegek térhessenek vissza a római egyházba. Először tehát a legnagyobb birtokkal rendelkező családok katolikussá tételét kezdték meg a római egyház munkásai, hiszen nagyon jól tudták, „hogy a cuius regio, eius religio (akié a föld, azé a vallás – vagy Pázmány fordítása szerint, «akié az fundus, azé a capella» – elve következtében ezek katolizálása jobbágyaik tízezreinek áttérését vonja maga után”.
1. vallásváltások. A térítések legnagyobb részt 1615 és 1645 között zajlottak, nagyjából a Pázmány Péter érseki kinevezésétől (1616) Esterházy Miklós haláláig (1645) terjedő időszakban. A római katolikus egyháznak ez a két élharcosa, bár mindketten protestánsnak születtek, áttérésüket követően tevékenységükkel sok nemesi családot vezettek át a protestáns egyházakból a katolikus táborba. Az áttérített főnemesek között megemlíthetjük Batthyány Ádámot, Nádasdy Ferencet, Zrínyi Györgyöt, Wesselényi Ferencet, hogy csak a leginkább kiemelkedő főurakat említsük. Katolikussá vált a két protestáns nádort adó Thurzó Család, vagy a szintén nádori tisztségre jutó Forgách Család is. Ezek a vallásváltások aztán nem csupán a jobbágyok életére voltak hatással, hanem a kisebb nemesekre is, akik területükön éltek.
2. Vallásszabadság vs. földesúri jog. Amikor a bécsi béke nyomán az 1608. évi I. törvénycikk megfogalmazta a jobbágyokra is kiterjesztett vallásszabadságot, akkor megjelent egy olyan törvényértelmezés, ami tulajdonképpen semmissé tette a törvényben kivívott jogokat. Az 1608-as törvény vallásszabadságot nyújtó elvével szemben a földesúri jogot alkalmazták. Ennek értelmében nem csupán a terület a földesúr tulajdona, hanem minden, ami ott van, az összes épület és létesítmény. Ez pedig azt jelentette, hogy a földesúr rendelkezik a templommal, temetővel, haranggal is.
3. Áttérés 5 lépésben. Ezek a birtokosok aztán 5 lépésben el tudták érni, hogy egy falu protestáns hitről átlépjen a katolikus hitre. 3.1. A földesúr elrendeli a protestáns lelkészek és iskolamesterek távozását. 3.2. A lelki vezetők távozása után katolikus egyházi személy érkezik a településre, akinek az a feladata, hogy a falu áttérését lelkileg előkészítse. A hatásfok növelésének érdekében a megérkező szerzetest, vagy papot katonák kísérik, nyomatékot adva annak, hogy ez a birtokos akarata. 3.3. Ezek után a falu lakóit rá kell bírni arra, hogy vegyék fel a katolikus hitet. Ennek érdekében először a falu vezetőit igyekeznek meggyőzni. A meggyőzésnek vannak finomabb és durvább eszközei, nem ritkán megverik, elhurcolják és bebörtönzik a bírót és az esküdteket. Az elrettentő példa után a falu meggyőzése már egyszerűbb. 3.4. A falu lakossága határidőt kap, ameddig dönteniük kell a katolikus vallás felvételéről. A település az esetek többségében enged az erőszaknak és térítvényt állít ki, amelyben kötelezi magát a katolikus vallás felvételére és a szertartások megtartására. 3.5. Legvégül egy katolikus papot helyeznek be a plébániára. Ezzel formálisan a falu vallásváltása megtörtént. Ennek „sebessége” pedig olyan nagy lehetett, hogy a legelső lépéstől a legutolsóig alig 10 nap alatt teljes körű eredményt lehetett elérni. Az ország nyugati felében becslésem szerint legalább 150.000 jobbágy vált katolikussá a földesúri jog segítségével ebben az időszakban.
4. Végvári katonaság. A földesúri jog kapcsán már érzékelhető volt, hogy megjelent a törvények figyelmen kívül hagyása, így történt ez a végvári katonaság vallásszabadságával kapcsolatban is. Törvény szerint biztosítva volt minden protestáns és katolikus katonának, hogy az adott várban vallását szabadon gyakorolhassa. Ez azonban a legtöbb esetben a protestánsok számára csupán papíron létező szabadság volt. Nem volt szabad vallásgyakorlata Győr, Komárom, Veszprém, Pápa, Érsekújvár, Tata katonáinak, hogy csak a legnagyobb gyülekezetekkel rendelkező várakat említsem. A törvények hiába rendelkeztek 1608-ban és 1647-ben is egyértelműen a jobbágyok szabad vallásgyakorlatáról, ha a végrehajtás a földesurak, birtokosok kezében volt, akiknek nem volt érdeke a szabad vallásgyakorlat biztosítása.
A katolikussá váló főurak elüldözték a területükön szolgáló protestáns lelkészeket is, függetlenül attól, hogy milyen tisztséget töltöttek be, így kellett Kanizsai Pálfi János dunántúli református püspöknek Németújvárt elhagynia, de hivatali elődje, Pathai István, a nádortól való félelmében jobbnak látta, hogyha elhagyja az országot és az Erdélyi Fejedelemség biztonságába menekül.
A nyitrai protestánsok panasza
Jó összefoglalásnak látszik a különböző módszerekről az a feljegyzés, ami valamikor a 17. század 50-es éveiben keletkezett, és amelyben a Nyitra megyei protestánsok panaszkodtak a jezsuitákra. Ebben összegyűjtötték valamennyi sérelmüket.
1. Vágsellyén eltiltották őket a temető használatától, ráadásul a harangokat sem használhatták, pedig az 1647-es törvények ezt megengedték.
2. Házhelyet a városban nem vehettek, csak akkor, hogyha előbb katolikussá lettek.
3. A céhekbe protestáns mesterek nem léphettek be, csak akkor, hogyha vallást váltottak. A céhekbe korábban felvett protestáns mestereket a katolikus szertartásokon való részvételre kötelezték.
4. A templomnak a városban nem volt elegendő helye, hiszen a parókiával és az iskolával egy telken épült, ez pedig rendkívül tűzveszélyes volt.
5. Az erdejüket a jezsuiták kivágatták és a fát elhordták, a réteket és földeket elvették.
6. A protestáns templomot mecsetnek nevezték, az ajtaját többször is bekenték trágyával. Egy éjszaka a parókiára rárontottak a katolikusok, de csak a lelkész feleségét találták otthon, akit „ide, s tova ráncigálták, húzták, vonták, taglották, csak I[ste]n mentette meg, hogy ezen verésben meg nem holt”.
7. A protestáns diákokat háborgatták, az iskolát többször feldúlták.
8. Ha valaki a katolikus vallást elhagyta, és protestánssá lett, azt a városból kiűzték.
9. Mindenféle formában szidalmazták a protestáns vallást, „ördög hitnek, török hitnek, eb hitnek” nevezték.
10. Ha valamilyen végrendeletben akár az egyházközségnek, akár a prédikátornak hagyott valaki valamilyen összeget, akkor azt erőszakkal elvették, és nem juthatott az örökös kezébe.
Találóan fogalmazott ezzel kapcsolatban Obál Bála: „Jellemző tény, hogy ebben az időben az iszlám nagyobb vallási szabadságot adott a keresztyéneknek, mint amit a keresztyén egyházak egymás számára engedtek”.
A véres (erőszakos) ellenreformáció kora (1671–1711)
Az ellenreformáció igazán I. Lipót trónrakerülése után erősödött meg. 1657-ben, amikor a királyváltás megtörtént még semmi sem utalt azokra az eseményekre, amelyek az 1659–1660-as években lezajlottak. Ekkor jelentek meg nyílt formában az erőszakos ellenreformáció jelei. Jó ürügy volt ezidő tájt a német katonaságnak országunkban való jelenléte. A török elleni harctól való félelemben ugyanis I. Lipót katonákat szállásoltatott el a Királyi Magyarország területén, akiknek ugyan parancsba nem volt adva, de minden eszközzel arra irányították őket, hogy a protestáns lakosságot nyomorgassák. A katonákat segítségül lehetett hívni egyéb esetben is, amikor a makacsul ellenálló evangélikus, vagy református lelkészt el kellett távolítani, a templomot elvenni, vagy éppen a híveket „meggyőzni” arról, hogy előnyösebb katolikusnak, mint protestánsnak lenni. Ekkor még csak rövid fellángolásként alkalmazták a katolikus restaurációban az erőszakot a főnemesek, ám 1670 után ez lett a fő eszköz a protestánsok elnyomására.
1. Tér és idő. Az ellenreformáció második szakaszában már a Dunától keletre lévő területek is megérezték a hatalmi erőszakot, különösen is az üldözés évtizede (persecutio decennalis), más néven a gyászévtized (1671–1681) idején. A magyarországi protestantizmus történetének egyik legmélyebb időszaka ez a tíz év. Megrendítő eseményekkel találkozunk ekkor, mint például Száki János ekeli esperes-prédikátor megégetése, a gályarabok szenvedése, lelkipásztorok elűzése gyülekezeteikből, a gyülekezetek kényszerítése vallásuk elhagyására és az áttérésre. Ahogyan ennek az évtizednek a leírásából mindez kitűnik: „következett Magyarország történelmének a legsötétebb korszaka: a gyász évtized. Gyalázatos vádaskodások, törvénytelen tömeges elfogatások, irtózatos zaklatások s kegyetlenségek korszaka volt ez. Hithagyás árán mindenféle ocsmány bűn bocsánatot nyert, ellenben az eretnekség a leggyalázatosabb vádakra adott alkalmat”.
2. Gyászévtized. Kiemelkedik a gyászévtized eseményeiből az 1674-es úgynevezett gályarab per, valamint az annak következtében száműzött, halálra ítélt és gályarabságra hurcolt lelkészek, tanítók esete. Itt sem élvezett védelmet egyetlen tisztségviselő sem, a Felső-Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke Szenci Száki János, a megégetett Száki János édesapja, száműzetésben halt meg, a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke, Séllyei István pedig gályarabságot szenvedett, majd onnan szabadult ki 1676 februárjában. Ennek az időszaknak a hangulatát Thury Etele így foglalta össze: „az idegen zsarnok kormány, a protestánsokban látta az annyira gyűlölt magyar szabadság leghűbb védőit, s éppen azért teljes erejéből segítette a katholikus főpapságot nemzetirtó munkájában, melynek jelszava volt, hogy Magyarországot előbb rabbá, azután koldussá kell tenni, hogy végre katholikussá legyen”.
3. Gályarabság. A gyászévtized leginkább kiemelkedő eseménye a gályarabság volt. 1674. március 5-re több mint 500 lelkészt és tanítót idéztek meg Pozsonyba, akik közül többen voltak a reformátusok. A per végén, már májusban kimondták az ítéletet: fej- és jószágvesztés. Ezt a büntetést azonban elkerülhetik, ha térítvényt adnak, hogy a lázadásban való részvételük elismerése mellett tisztségükről lemondanak, sem nyilvánosan, sem titokban semmilyen szolgálatot nem végeznek; önkéntes száműzetésbe mennek; katolikussá lesznek, ellenkező esetben végrehajtják az ítéletet. A sokféle fenyegetés, börtönben való nyomorgatás ellenére is kitartott 41 prédikátor és tanító, akiket elindították Nápolyba, hogy ott gályaraboknak adják el őket. Sokféle szenvedést követően végül 26 élő gályarab szabadult ki 1676. február 11-én, majd még 14 élő vértanú a börtönökből május 2-ától. A gályáról kiszabadult lelkészek és tanítók 1677 végén és 1678 során érkeztek Magyarországra, ahol előző gyülekezeteikbe visszatértek és a szolgálatot folytatták.
4. 1681-es országgyűlés. Becslések szerint a gyászévtized során 700 feletti protestáns gyülekezetből űzték el a lelkészeket Felső Magyarországon, és ismeretlen számú lelkész ment száműzetésbe, vagy lett földönfutóvá. Végül a gyászévtizednek az 1681-es soproni országgyűlés vetett véget, amely a 25-26. cikkelyben papíron biztosította a vallásszabadságot. A következő évtized megmutatta, hogy a szabad vallásgyakorlatra vonatkozó törvényeket már semmilyen formában nem tudják megtartani és megtartatni. I. Lipót kora minden eszközt megragadott arra, hogy a lehető legkevesebb protestáns maradjon Magyarországon, és egyvallású országgá váljon a Habsburg birodalom. Némi fellélegzést a Rákóczi-féle szabadságharc jelentett, amit a szatmári béke zárt le 1711-ben.
A csendes ellenreformáció kora (1711–1781)
1. Patrónus nélkül. Az 1711-et követő események megmutatták, hogy túl nagy erő, vagy akarat nem volt arra nézve, hogy a protestánsokat törvényes jogaikban megtartsák. Az 1711–1781 közötti időszaban a protestánsok már elveszítették minden támogató bázisukat, nem volt már a főnemesek között egy sem olyan, aki Bocskai Istvánhoz, Bethlen Gáborhoz, I. Rákóczi Györgyhöz, Thököly Imréhez, vagy éppen II. Rákóczi Ferenchez hasonlóan fegyvert ragadjon a protestánsok védelmében. A vármegyei apparátust is sikerült szinte teljesen megszabadítani a protestáns tisztviselőktől, így ahol még esély lett volna bármit is elérni a gyülekezetek érdekében, ott sem volt már meg a védelmi vonal. Joggal állapította meg az egyik tanulmány szerzője: „a török kiűzése és a Rákóczi-szabadságharc után változott a katolikus-protestáns szembenállás jellege. A 18. században az ellenreformációnak egy csendesebb formája indult el, amely a jog talaján állva a királyi és helytartótanácsi rendeletek érvényesítését tűzte ki célul, ehhez a vármegyei apparátus segítségét is igénybe véve”. A módszer változott ugyan, de az alapelv nem. A római egyház célja ugyanaz maradt, hogy a Magyar Királyságot végérvényesen megszabadítsa az eretnekektől.
Ez az időszak tehát csak abból a szempontból nevezhető csendes ellenreformációnak, hogy a szabadságharcok és felkelések fegyveres harcaihoz viszonyítva valóban visszafogottabb időszak volt ez. A gyülekezetek szenvedéseit látva viszont megállapíthatjuk, hogy ugyanolyan kemény, erőszakos, sőt sok esetben durva volt a harc, mint a 17. század évtizedeiben. Ráadásul a töröktől visszahódított területeken egyedül a király kegyétől függött a vallásszabadság ügye, mert amikor a törvényeket hozták, nem tartoztak a Magyar Királysághoz, így – egy eléggé kicsavart törvényértelmezés szerint – azok a döntések, amiket a Török Hódoltság időszakában hoztak, nem érvényesek rájuk.
2. Abszolutista állami keret. Mind III. Károly, mind pedig Mária Terézia komoly küzdelmet folytatott a protestáns gyülekezetekkel szemben. III. Károly uralkodása idején csak a Dunántúli Egyházkerületben 77, míg Mária Terézia uralkodása alatt 73 gyülekezet veszítette el vallásgyakorlatát. A megszüntetésben logikát különösebben nem fedezhetünk fel, ha csak azt nem, hogy igyekeztek minden református gyülekezetet felszámolni. Teljesen mindegy volt ugyanis, hogy többségében katolikus városról beszélünk-e, hogy jelentős katolikus lakossággal rendelkező falvakról van szó, vagy éppen olyan településről, ahol a lakosság több mint háromnegyede református volt. Természetesen az az extrém helyzet is előállt, hogy teljességgel protestáns lakosságú települést fosztottak meg szabad vallásgyakorlatától.
A három korszak áttekintése után megállapíthatjuk, hogy az ellenreformáció teljesen szisztematikus módon működött, hiszen a cél valóban az volt, hogy a protestánsok vallásgyakorlata az ország teljes területéről tűnjön el, és minél előbb váljon katolikussá a királyság. Másrészt viszont a II. József-féle türelmi rendeletet követően szinte a föld alól bújtak elő az addig száz éven át elnyomott protestáns gyülekezetek. Ez pedig megmutatja azt a ragaszkodást, kitartást, amivel református eleink hitükhöz viszonyultak.
Szakirodalom
CSORBA Dávid (szerk.): Vértelen ellenreformáció, Bp., KRE ETKI RÖM, HTK ETKI, 2020 (Reformáció Öröksége, 2); http://www.kre.hu/portal/images/doc/hirek/tudomanyos-hirek/2020/11/Vertelen_1011.pdf.
DEBRECENI EMBER Pál: A magyarországi és erdélyi református egyház története, ford. Botos Péter, Sárospatak, SRKTGy, 2009.
FAZEKAS István: Falusi közösségek hitváltoztatása a 17. században, Vigilia 64(1999/7), 521–527; http://www.vigilia.hu/1999/7/9907faz.html
FÖLDVÁRY László: Száki János ekeli predikátor háromszoros megkínzatása és megégettetése Komáromban. 1672. szeptember 1., Protestáns Szemle 15(1903/7), 442–453.
HUDI József (szerk.): Dunántúli egyházleírások a XVIII. századból. A Dunántúli Református Egyházkerület 1774-ben, Pápa, DREK Tudományos Gyűjteményei, 2002 (A Pápai Református Gyűjtemények kiadványai; Forrásközlések, 5).
KÜNSTLERNÉ VIRÁG Éva (szerk.): Dokumentumok az MNL Országos Levéltárából. Forrásaink a reformációról, Bp., Magyar Nemzeti Levéltár, 2018.
MÁRKUS Mihály: Presbiterek, presbitériumok „a magyar nép zivataros századaiban”, in Uő: Ami mögöttem van. Válogatott írások, IV. 1990-1997, Pápa, PRTA, 2008, 16–22.
MIKLÓS Dezső: Az első rendszeres magyar református egyháztörténet. A gályarab Kocsi Csergő Bálint „Brevis delineatio ecclesiarum reformatarum in Hungaria et Transylvania c. műve 1677-ből, H. n., 1993.
OBÁL, Béla: Die Religionspolitik in Ungarn nach dem Westfälischen Frieden während der Regierung Leopold I., Halle a. S., Ed. Anton, 1910.
PATAKY László: Az Őrségi Református Egyházmegye története, H. n., Szabad Tér Kiadó, 1992.
PÉTER Katalin: A katolikus megújulás és a protestáns reformáció, in Uő: Papok és nemesek. Magyar művelődéstörténeti tanulmányok a reformációval kezdődő másfél évszázadból, Bp., Ráday Gyűjtemény, 1995.
UŐ: Köszöntő (Az egyháztörténeti kutatások helyzete és kilátásai a XVI-XVII. századi Magyarországgal kapcsolatban), in Erdélyi Gabriella, Tusor Péter (szerk.): Mindennapi választások: Tanulmányok Péter Katalin 70. születésnapjára, CD-Rom, Budapest, MTA Történettudományi Intézete, 2007; http://mek.niif.hu/02000/02082/html/ peterkat.htm.
POKOLY József (szerk.): Magyar Protestáns Egyháztörténeti Adattár 8(1910), Bp., Magyar Protestáns Irodalmi Társaság, Budapest, 1910.
RÉVÉSZ Imre: A földesúri jog szerepe a magyarországi ellenreformáció szolgálatában, Theológiai Szaklap 10(1912), 161–185.
SZABÓ Előd: „Jól vagyon, mert az Istennek így tetzett”. A Dunántúli Református Egyházkerület története a kezdetektől a Türelmi Rendeletig, Pápa, DREK, 2020.
UŐ: Katolikus restauráció a Dunántúli és Felső Dunamelléki Református Egyházkerületek területén a bécsi békétől a gyászévtizedig, kézirat (doktori disszertáció), Bp., KRE, 2010, https://corvina.kre.hu/phd/Szabo_Elod_Katolikus_restauracio.pdf
SZÁNTÓ Konrád: Pázmány főpásztori tevékenysége. Szerepe a magyar katolicizmus megújulásában, in Lukács László, Szabó Ferenc (szerk.): Pázmány Péter emlékezete. Halálának 350. évfordulóján, Roma, 1987, 269–304.
THURY Etele: A Dunántúli Református Egyházkerület története, I-II, kiad. Koncsol László, Pozsony, Kalligram, 1998.
UŐ: Gályarabjaink megszabadítása, Protestáns Szemle 21(1909), 510–524, 583–596, 642–651.
TÓTH Endre: A Pápai Református Egyházmegye története, I, Gyülekezetek és lelkészek, Pápa,. Főiskolai Könyvnyomda, 1927.
WINKELBAUER, Thomas: Fürst und Fürstendiener. Gundaker von Liechtenstein, ein österreichischer Aristokrat des konfessionellen Zeitalter, Wien – München, Oldenbourg Verlag, 1999.
