RefWiki

Egyházpolitikai törvények

Egyház politikai törvények kifejezés alatt tágabb értelemben olyan törvényeket értünk, amelyeknek a tárgya az állam és az egyház vagy az egyházak egymás közötti viszonyának, az egyházak tevékenységének és szerepének szabályozása. Az általános jelentés mellett az „egyházpolitikai törvények” kifejezés a 19. század utolsó éveiben a magyar országgyűlés által elfogadott és az uralkodó által szentesített öt törvényt is jelent, amelyek kiemelt fontosságúak voltak. Ez az öt törvény a házassági jogot, a gyermekek vallását, az állami anyakönyveket, a vallás szabad gyakorlatát és az izraelita vallás gyakorlását illetően fogalmazták meg a sok szempontból új alapokra helyezett törvényi kereteket.

A törvény elfogadása

A törvények elfogadását jelentős vita előzte meg. A képviselőházban gróf Csáky Albin kultuszminiszter 1894. április 26-án terjesztette be az első két javaslatot, az izraelita vallás egyenjogúsításáról és az állami anyakönyvekről. Május 17-én ezeket követte a vallás szabad gyakorlásáról, majd a vegyes házasságból született gyermekek vallásáról szóló javaslat. Csak az év végén, december 2-án került beterjesztésre a kötelező polgári házasságról szóló törvényjavaslat. A képviselőház mindet elfogadta, ezt követően került a főrendiház elé, ahol azonnal parázs hangulatú vita bontakozott ki. A viták nem csak az országgyűlésen belül zajlottak, hanem a társadalom szélesebb rétegeit is megmozgatta. 1894 márciusában Budapesten egy népgyűlésen szorgalmazták a szabadelvű egyházpolitikai reformokat, ugyanakkor országszerte számos katolikus nagygyűlést is rendeztek a tervezett átalakítások ellen. A kérdés politikai fontosságát is jelzi, hogy a felsőházi vita során Vaszary Kolos bíbornok, esztergomi érsek, Magyarország hercegprímása első és meghatározó felszólalóként az egyházpolitikai törvények elfogadása ellen érvelt, míg Szilágyi Dezső igazságügyminiszter pedig, aki a törvények megszületésében kulcsszerepet játszott, a liberális álláspont mellett szállt síkra nagyhatású felszólalásában. A házassági javaslatot végül 1894. június 21-én fogadta el a felsőház 128 igen és 124 nem szavazat mellett. A liberális kormányzat az öt törvénnyel lényegében az állam és az egyház szétválasztására tett kísérletet.

A házassági jogról szóló 1894. évi XXXI. törvénycikk

A házassági jogról szóló 1894. évi XXXI. törvénycikk volt az első volt a sorszámozását és társadalmi hatását tekintve is. Mára általánosan elfogadott megállapítás, hogy a házassági törvény volt mind közül a legjelentősebb, mivel a többi tervezet a polgári házasságból levezethető és kapcsolódó reformokat tartalmazott. A hatálybalépést megelőzően Magyarországon számos, többnyire a különböző egyházak által meghatározott, saját hitelveikre épülő házassági jogot alkalmaztak: a római katolikusokra a saját kánoni joguk vonatkozott, a görögkeleti egyház híveire pedig egyrészt a görögkeleti román egyház, másrészt a görögkeleti szerb egyház joga. Külön jogállásuk volt az egyik görögkeleti egyházhoz sem tartozó híveknek. A magyarországi evangélikusok és reformátusok házassági ügyeiben a II. József házassági pátense volt alkalmazandó, de az erdélyi református és evangélikus hívekre saját egyházaik rendtartása. Az unitárius házassági jog Magyarország bármely területén elő egyháztagra lehetett alkalmazni. A magyarországi izraelitákra nézve az 1863. évi udvari kancelláriai rendelet határozta meg a házassági jogot, de az erdélyi és fiumei izraelitákra az osztrák polgári törvénykönyv vonatkozó rendelkezéseit kellett alkalmazni. A korábbi rendszerhez képest gyökeres változást hozott a házasságról szóló 1894. évi törvény. Bevezette kötelező polgári házasságot, valamint a házassági ügyekben történő állami bíráskodást.

A gyermekek vallásáról szóló 1894. évi XXXII. törvénycikk

A gyermekek vallásáról szóló 1894. évi XXXII. törvénycikk nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mivel a kitűzött modernizációs célt nem sikerült elérni. A különböző – a kérdésben hosszú ideje viaskodó – felekezetek gyakorlatilag kompromisszumot kötöttek. A bevett vagy törvényesen elismert vallásfelekezethez tartozó házasulók házasságuk megkötése előtt megegyezhettek arról, hogy gyermekeik az apa vagy az anya vallását kövessék. Ha nem volt ilyen egyezség, akkor a gyermekek szülőik vallását nemük szerint követték, ha ez a vallás a bevettek vagy törvényesen elismertek közé tartozott. A törvény nem rendezte azoknak a gyerekeknek a helyzetét, akinek egyik vagy minkét szülője nem bevett, illetve törvényesen elismert felekezet tagja volt.

Az állami anyakönyvekről szóló 1894. évi XXXIII. törvénycikk

Egészen a 19. század végéig az anyakönyvek vezetését az egyházak végezték, államilag meghatározott anyakönyvi rendszer nem volt. Az új törvény alapja az volt, hogy a születések, házasságok és halálesetek közhitelű nyilvántartására és tanúsítására kizárólag a kizárólagos állami anyakönyvezés legyen jogosult. „Születés, házasságra lépés és halál, mint a személyi lét kezdete és megszűnése, s a család alapitása, azok a fordulópontok az ember életében, melyekhez mint alaphoz tapadnak a személyiség összes jogai és kötelességei. Az egyesek magán, családi és öröklési jogi viszonyainak biztos alapokra fektetése, köz- és magánéletük minden vonatkozásaiban való rendezése érdekéből feltétlenül szükséges ezen személyi alapállapotok folytonos, megbizható módon világlatban tartása. Minthogy pedig erre az egyes polgár csak aránytalan fáradsággal és költekezéssel lenne képes, az anyakönyveknek ezen czélból való vezetése; állami feladat.”

A vallás szabad gyakorlatáról szóló 1895. évi XLIII. törvénycikk

A törvénycikkben alapvetően keveredtek a szabadelvű és a konzervatív elvek. Alapvetően két része volt. Az első rész „Általános határozatok alatt” az egyéni vallásszabadság tartalmát adta meg. Kijelentette, hogy „mindenki szabadon vallhat és követhet bármely hitet vagy vallást, és azt az ország törvényeinek, valamint a közerkölcsiség kivánalmainak korlátai között külsőképen is kifejezheti és gyakorolhatja. Senkit sem szabad törvényekbe vagy a közerkölcsiségbe nem ütköző vallási szertartás gyakorlásában akadályozni, avagy hitével nem egyező vallási cselekmény teljesitésre kényszeriteni.” A 2. § kimondta, hogy a polgári és politikai jogok gyakorlására való képesség a hitvallástól teljesen független, a 3. § pedig úgy rendelkezett, hogy vallási hite vagy egyházának szabályai senkit sem menthetnek föl a törvényen alapuló kötelességei teljesitése alól. A második, „A jövőben törvényesen elismerendő vallásfelekezetekről” című rész először az elismerésre vonatkozó eljárási szabályokat rögzítette, majd azok szervezetére, jogaira, illetve kötelezettségeire vonatkozó szabályokat. Végül foglalkozott a bevett vagy elismert vallásfelekezetből kilépőkkel is. A törvény foglalkozott a felekezeten kívüliekkel is, ezek a rendelkezések azonban a törvény legvitatottabb részei közé tartoznak. Erre a kategóriára a jogirodalomban „a megtűrt felekezetek” kifejezés terjedt el.

Az izraelita vallásról szóló 1895. évi XLII. törvénycikk

Az izraelita felekezet jogállását rendező törvény régóta elérendő cél volt. Több kritika is érte a kormányt amiatt, hogy a „klasszikus” egyházpolitikai javaslatokkal együtt terjesztették be, ugyanis elterjedt álláspont volt, hogy enélkül – valószínűleg – korábban már elfogadta volna az országgyűlés. A terjedelmileg rövid törvény első szakasza kimondta, hogy az izraelita vallást törvényesen bevett vallásnak nyilvánítják. A vallási egyenjogúsítás a magyarországi zsidóság emancipációját tekintve nagyon fontos pont volt, ugyanakkor a politikai következményei, mint például az izraelita hitfelekezet főrendiházi képviselete, nem valósultak meg maradéktalanul a dualizmus korszakának végéig.

Irodalom

GERGELY Jenő: Az egyházpolitikai törvények a főrendiházban (1894-1895) Protestáns Szemle, 58(1996/1.)

KÁRBIN ÁKOS: A kultúrharc Egerben, és következményei: Az állami anyakönyvezés bevezetésének nehézségei. In: HORVÁTH István (szerk.): Fejezetek az ezer éves Egri Egyházmegye történetéből. Eger, Egri Érseki Vagyonkezelő Központ, 2018.

PAKSY Zoltán: Az egyházpolitikai törvények megszületése Magyarországon a 19. század végén. Levéltári Közlemények, 2023, 93.

HERGER Csabáné: Polgári állam és egyházi autonómia a 19. században. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 2010.

FAZEKAS Csaba: Egyházak, egyházpolitika és politikai eszmék az Osztrák-Magyar Monarchiában. Miskolc, Miskolci Egyetem, 2008.

SCHWEITZER Gábor: Az izraelita felekezetek és az egyházpolitikai törvények. Protestáns Szemle, 58(1996/1.)

BOLERATZKY Lóránd: Az egyházpolitikai törvények evangélikus szemszögéből nézve. Iustum – Aequum – Salutare, 2008/2.

Szerző

Nagy Péter