Egyházmegye
Az egyházmegye fogja össze az egyházközségeket, élén az esperes és a világi főgondnok áll. Kora újkori elnevezése tractus vagy senioratus. Az egyházmegye a református egyházigazgatás középső szintjén helyezkedik el, felette lévő igazgatási egység az egyházkerület. A hatályos egyházi jogszabályok szerint egyházmegyének hívjuk azt az egyházigazgatási szervezetet, amely több egyházközségnek a közös egyházi kormányzása céljából jött létre.
Az egyházmegye kialakulása
A reformáció Nyugat-Európában megszüntette a középkorban kialakult hierarchikus egyházkormányzást: a pápai hatalmat nem ismerték el, és a plébániákból területi alapon szervezett egyházmegyék rendszerét is eltörölték. A Kárpát-medencében viszont a református egyház megtartotta illetve részben átalakította a középkori eredetű egyházigazgatást. A kutatás jelenlegi állása szerint ez azért történt így, mert a folyamatos háborús helyzetben hatékonyabban lehetett egy hierarchikus egyházrendszert működtetni. Az egyház struktúrája a hierarchikus rendszer ellenére csak enyhén volt centralizált. 1646-ban a Szatmárnémeti Nemzeti Zsinat fogadta el a Geleji-kánonokat, amely törvényerőre emelte az egyházmegyék szervezetét. A Magyar Királyság területén 1734-ben a II. Carolina resolutio pontosan meghatározta az egyházmegyék földrajzi határait. A római katolikus egyházjog által definiált egyházmegye kifejezés nem azonos a református egyházmegyében használt megnevezéssel, mert a katolikus egyházban az egyházmegyét (dioecesis) a püspökök vezetik, a református egyházban viszont az esperes áll az élén, és latin megnevezése is eltérő (senioratus/tractus).
Az egyházmegye kormányzása
Az egyházmegye vezetője az esperes (senior) és a világi főgondnok (coadjutor curator) volt. A 16/17. században világiak csak elvétve vettek részt az esperesség kormányázásában. A 18. század közepétől kezdve kimutatható egy világi főgondnok közreműködése az esperességek kormányzásában, valójában viszont csak a budai zsinat után (1790) erősödött meg ez a funkció. Az egyházmegye kétféle döntéshozó testülettel is rendelkezett, amelyet tájegységenként különböző névvel illettek: a „partialis gyűlés”, a „közönséges gyűlés” és a „Tiszteletes Prédikátori Társaság” elnevezések a leggyakoribbak. A két testület között a jelenlévők számában és titulusában volt különbség, mert a parciális gyűlésen az esperes, a főgondnok és a tanácsbírák (assessor) voltak jelen, míg a közönséges gyűlésen az összes gyülekezet lelkipásztorai és – a 18. század végétől – a világi vezetői is. Mai fogalmaink szerint a parciális gyűlés az egyházmegyei tanácsnak, míg a közönséges gyűlés az egyházmegyei közgyűlésnek felel meg. Kivételes esetekben egyházkerületi engedéllyel a parciális gyűlés tagja lehetett az egyházközség küldötte is, és egy küldött ilyenkor több gyülekezetet is képviselhetett. Mind az egyházmegyei tanács, mind az egyházmegyei közgyűlés elnöke az esperes és a főgondnok volt. Hitéleti kérdésben az esperes, más ügyekben a főgondnok szavazata döntött. Az esperes kötelessége volt az egyházközségek rendszeres látogatása, a lelkészek és a gyülekezetek erkölcsi életének, vallásgyakorlásának ellenőrzése, egyházi bíróság működtetése. Döntési joga volt válóperek esetében. Hivatalosan csak a püspök ordinálhatott lelkipásztorokat, de a 18. században gyakran az esperes tette ezt meg. Az egyházkormányzási hierarchia közepén elhelyezkedő egyházmegyék esetében általában a 18. század közepétől vezettek jegyzőkönyveket. Például a Dunamelléken Csáthi Dániel püspök kötelezte az espereseket arra, hogy a traktusok vezessenek saját jegyzőkönyveket. A Tiszántúli Református Egyházkerületben 1762-ben részletesen szabályozták az egyházmegyék iratkezelési gyakorlatát. Ebben előírták, hogy a traktus gyűléseiről jegyzőkönyvet kell vezetni és az egyházlátogatások során feltett kérdéseket szintén külön protokollumba kellett vezetni. Az 1791. évi budai zsinat 9. kánonja megerősítette a kialakult gyakorlatot és minden egyházkerületet és egyházmegyét kötelezett jegyzőkönyvek vezetésére, és külön felhívta az esperesek figyelmét arra, hogy az egyházmegyei levéltárban irattári rendet kell kialakítaniuk. Az esperesek évente kötelesek voltak az egyházkerület számára írásos beszámolót készíteni az egyházmegyében történtekről. Szintén a budai zsinat kánonjaiban szerepelt, hogy az egyházmegyék kötelesek az egyházkerület utasításait végrehajtani, amely azt jelentette, hogy a superintendenstől, főjegyzőtől vagy a főgondnoktól rendszeresen kaptak körrendeleteket. A vezetői feladatok megkövetelték egyéb írásos dokumentumok készítését is, így például az esperes körleveleket intézett a lelkészekhez, a napi ügyekről úgynevezett esperesi naplót vezetett, a gyülekezetek vezetői leveleztek az esperessel, a vitás ügyekről beadványokat, jelentéseket, panaszokat készítettek.
Szakirodalom
BUCSAY Mihály: Der Protestantismus in Ungarn 1521–1978, Teil. I. Im Zeitalter der Reformation, Gegenreformation und katholischen ReformVom Absolutismus bis zur Gegenwart (Studien und Texte zur Kirchengeschichte und Geschichte. Erste Reihe III/1). Wien-Köln-Graz, Böhlau, 1977.
A Geleji-kánonok, ford. Buzogány Dezső, Bp., Kálvin, 2020.
MOLNÁR Ambrus: A református egyházszervezet és önkormányzat áttekintése, Theológiai Szemle, XXXVIII(1995/5), 269–274.
SZABÓ Zoltán József: A magyar református egyházszervezet első két évszázada, Bp., Szenci Molnár Társaság, 2004.
TÓTH Endre: A tiszántúli egyházkerület igazgatásának és az esperesi egyházlátogatásának rendje 1762-ből, Debrecen, Debreceni Református Theológiai Akadémia, 1964.
TÓTH Levente: Egyházi viszonyok a 18. században: a katolikus egyház, a református egyház, az unitárius egyház, görögkeleti és görögkatolikus közösségek, szórványok, in: Egyed Ákos, Hermann Gusztáv Mihály, Oborni Teréz (szerk.): Székelyföld története, II, 1526–1867, Székelyudvarhely, Haáz Rezső Múzeum, EME, MTA BTKI, 2016, 423–442.
