Debreceni líceumfa
A debreceni identitás egyik szimbóluma, helyi védettségű növényritkaság Debrecen belvárosában, a Kálvin tér és a Múzeum utca sarkán, a Püspöki palota tövében található. A lycium halimifolium vagy lycium barbarum (népies nevén: ördögcérnabokor, iszalag, semfű-semfa) debreceni egyedének sajátossága, hogy nem bokorszerű, hanem erős törzsű, fává nőtt. A legenda szerint a 16. század első felében e helyen Bálint pappal, a reformáció hívével vitatkozott a katolikus Ambrosius mester. Utóbbi líciumággal gesztikulálva hangoztatta, hogy Kálvin tanaiból sohasem lesz vallás, csak hogyha „a lícium fává nő”, majd a földbe szúrta a vesszőt. „Hát akkor fa lesz belőle!” – válaszolta Bálint pap. A leírások szerint valóban fává nőtt, befonta a lelkészlak ablakrácsát; és hozzáteszik: így vált a református vallás elterjedtté, s erősödött meg, különösen Debrecenben.
„Melius fája”: a lícium említései
Balogh Ferenc (1836–1913), a Debreceni Református Kollégium egyháztörténész tanára 1866-os naplóbejegyzésében csak a növény ősi voltáról esik szó. A 20. század elején Zoltai Lajos helytörténész, muzeológus foglalkozott az (akkori számozás szerint) az Egyház tér 18. számú házának építéstörténetével, amely ablakrostélyába belenőtt a líciumfa, s amely Piskárkosi Szilágyi Sámuel tiszántúli református püspök használatára épült 1767-ben. (A később kihelyezett emléktáblákra az 1764-es dátum került.) A telken álló ház elődjét lebontották, annak tulajdonosa a hagyomány szerint Melius Juhász Péter (1532–1572) püspök volt. (Zoltai tisztázta, hogy Melius a Hatvan u. 1. szám alatti sarokházban lakott, s halála után került, csere útján, özvegye és leánya tulajdonába a másik ingatlan.) Az új épületet parókiaként, majd kántorlakásként használták, s a századforduló forrásai szerint „líciumos háznak” vagy „Melius-háznak” nevezték, a líciumot pedig „Melius fájá”-nak, mert általa ültetett példánynak tartották.
Bár az első magyar nyelvű Herbariumot Melius írta (Kolozsvár, 1578), ám abban még nem szerepel a faj leírása. A növényt Magyarországon először Kitaibel Pál említette 1800-ban, ill. bekerült a Diószegi Sámuel–Fazekas Mihály-féle Magyar fűvész könyvbe (Debrecen, 1807). A botanikusok is erre az időszakra teszik a növény hazai elterjedését, a debreceni líciumfa sarjadásának idejét pedig a 18. század utolsó harmadára (RAPAICS 1930), ill. a 19. század elejére (PRISZTER 2004) datálják. Rapaics valószínűsítette, hogy eredetileg a parókia előtti út mellett alkothatott élősövényt, esetleg az András templomot (a mai Nagytemplom 1802-ben leégett elődjét) körbevevő téglafal mellett futó líciumsövényből maradhatott meg (DIENES 1967). A debreceni református egyházközség által a Hatvan utca és az Egyház (ma: Kálvin) tér sarkán lévő két-két telkekre szánt egyházi bérház (későbbi nevén: Püspöki palota) tervezése idején alakult múzeumi bizottság védetté nyilvánította a növényt, majd az épületek bontása (1911) és az új bérház építése során (elkészült: 1912 novembere) kérvényezte a líciumfa védelmét az egyházközségtől. 1914-ben vasráccsal, 1939-ben kerítéssel vették körbe.
A legenda születése és a kultusz terjedése
A történet első megfogalmazása Ferenczy Ferenc (1894–1973) kollégiumi joghallgatóhoz köthető: Debreczeni legenda (Egyháztéri százados liczeum) című elbeszélésszerű írása 1913-ban és 1914-ben jelent meg. Noha nem egyértelmű, hogy a szöveg mely elemeit alkotta maga Ferenczy, de városi előzménynek nincs nyoma. Bálint és Ambrosius vitáját bizonyosan ő találta ki, és talán a „fa lesz belőle” motívumot is, úgy, hogy utóbbi mondást a protestáns Bálinthoz kötötte, a földbeszúrást viszont Ambrosiushoz. Az 1920–30-as évek fordulóján kihelyezett első emléktábla, majd az útikönyvek átvették a legendát, amely fokozatosan a helyi emlékezet részévé vált. Akad nyoma a frissen kihelyezett emléktábla szövegét sértőnek találó katolikus reflexiónak is (Katholikus Figyelő, 1932; Nemzeti Újság, 1932). Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig (1920) című regénye I. Rákóczi György erdélyi fejedelemhez köti, nem tudható, hogy forrás vagy saját ötlet alapján. A Forr a bor (1931) című regényében csupán a fa régiségéről van szó. Ifj. Mata János filmrendező és grafikus az 1956. november 4-i debreceni történésekről szóló, posztumusz közölt visszaemlékezésében (2018) egy szovjet tank által majdnem kidöntött áldozatként beszélt a líciumfáról. Utal a növényre Fehér Béla Ördögcérna c. regénye (2021), illetve számos protestáns lelkész a reformáció allegorikus példájaként használja prédikációiban. Megjelenik több képzőművészeti alkotáson (ifj. Mata Jánostól Lente Istvánig). A lícium nevet könyvkiadó és médiaportál, könyvesbolt és hotel viseli. Rendszeres emlékezési rítusok nem kötődnek hozzá.
A legenda lehetséges forrásai
A debreceni lícium mint sajátos „szent fa” legendájának sejteni lehetett ótestamentumi vagy középkori analógiáit, előzményeit, de újabban a Ferenczy szövegét nagy valószínűséggel inspiráló – noha általa nem hivatkozott – mintára is rá lehetett mutatni. (FAZAKAS 2005.) Ez a németországi Luther-fákhoz kötődő elbeszéléstípus, amelyek közül a Worms melletti Pfiffligheim óriás szilfájáról a 19. század elején formált történet terjedt el. A fát (1912-ben kezdődő pusztulása után is) emlékhelyként gondozzák. A legendavariánsok szerint Luther az 1521-es wormsi birodalmi gyűlésre menet vagy a szilfa alatt pihent meg, vagy ő maga szúrta le a vesszőt: „amennyiben munkám Istentől való, akkor megmarad, és e száraz bot rügyeket fog hajtani”. Más változat két asszonyról szól – az egyik Luther híve, a másik az ellenfélé –, akik a reformátor tanításain vitatkoztak, amikor az váratlanul felbukkant, és a vitát eldöntve a földbe szúrta vándorbotját: „amilyen bizonyos, hogy e bot kizöldül és fává nő, olyan igaz és örök a tanításom”. A 19–20. századi német szövegek bármelyikét ismerhette Ferenczy, vagy meríthetett valamely magyar nyelvű közlésből (pl. Religio, 1891, 119–120).
Szakirodalom
DIENES István: Régi települések és határok hírmondója: a lícium, Élet és Tudomány 22 (1967/sz.), 1967. jún. 30., 1218–1222; FAZAKAS Gergely Tamás: A történelem kérge és az emlékezet fája: A debreceni lícium legendájának forrásairól, in: UŐ, A párbeszéd lehetőségei: Irodalom, képzőművészet és protestáns emlékezetkultúra a reformációtól napjainkig, Debrecen–Budapest, TTRE Közgyűjteményei – Kálvin, 2025, 79–105; FERENCZY Ferenc: Debreczeni legenda (Egyháztéri százados liczeum), Debrecen, 1913. Az önálló kiadáson túl itt is: Debreczeni Képes Kalendáriom 14(1914), 118–121. KOCH, Jörg: Der Wormser Lutherbaum, Worms, Worms-Verlag, 2018; PRISZTER Szaniszló: A lícium magyarországi története, Kitaibelia 9(2004/1), 25–30; RAPAICS Raymund: Öreg fák, ősi legendák, Néptanítók Lapja 63(1930/17–18), 38–40, UŐ: Magyar kertek: A kertművészet Magyarországon, Budapest, Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, 1940, 181.
