Canonica visitatio

Nem tudjuk pontosan, hogy az első református superintendensek milyen jogokkal rendelkeztek, azzal sem vagyunk igazából tisztában, hogy az elnevezés alatt éppen a későbbi értelemben vett esperest vagy püspököt értettek-é, de nyilvánvalóan az ordinatio, azaz a papszentelés és a papoknak az ekklézsiákba való kirendelése, illetve a visitatio, azaz az egyházlátogatás jogkörének a birtoklása tette őket egyenrangúvá a korábbi katolikus püspökökkel. A középkori egyházlátogatás, vizitáció gyakorlatát tartották meg, melynek elsődleges célja a papok ellenőrzése, fegyelmezése, esetleg büntetése. A püspök vizitációs jogkörét átruházhatta az esperesekre, sőt, általában az esperesek végezték az egyházlátogatást az irányításuk alatt álló református egyházmegyékben, lehetőség szerint évenkénti gyakorisággal.

Az 1562-ben megjelent Debrecen–Egervölgyi Hitvallás kitér a vizitációra is: „A lelkészeket évenként kétszer vagy háromszor meglátogatjuk, amint a látogatás alkalma hozza magával. Elsőben is egybegyűjtve a híveket és a lelkipásztort, minden községben, faluban vagy majorokban a lelkipásztor jelenléte nélkül megkérdezzük a hívektől lelkészük tudományáról és erkölcséről, hasonlóképpen pontosan megkérdjük a lelkipásztort is hallgatóinak életéről, tudományáról. Mindkét részről összeszedve a vádakat, törvényesen megbíráljuk, ha vajon méltán vádlott és vétkes-e a lelkipásztor vagy pedig nem; hasonlóan cselekszünk a hívekkel is. A lelkipásztorokat vétkük fokához mérten, ahogy érdemlik, hivatalukból letétellel, vagy más súlyosabb büntetésekkel sújtjuk, a részeges és bűnben élő híveket, kik noha magokat keresztyén atyafiaknak nevezgetik s hívják, mégis gonosz tetteikkel fertőztetik, kiközösítjük, mint a Szentírás parancsolja. Helytelenül járnak el, akik a látogatásnál csak a galambganéjt s a templom külmocskait vizsgálják, az erkölcs és tudomány megvizsgálását pedig elmulasztják. A régi egyház ezt a szabályt tartja”.

Ellenőrizniük kellett tehát a templomi szolgálat során elhangzó prédikációkat abból a szempontból, hogy az az elfogadott hitvallásoknak megfelel-e tartalmilag, figyelemmel kísérték a szentségek kiszolgálásának módját, a klenódiumok állapotát, és általában a gyülekezet vagyonának kezelését. Ellenőrizni kellett a templom állapotát, majd a 18. századtól az anyakönyvek kezelését, megfelelő vezetését. Be kellett számolni a hitoktatás helyzetéről, s általában az iskolák állapotáról. Felügyelni kellett a szükséges szent könyvek meglétét. Ezzel kapcsolatban 1629-ben a tasnádi püspökválasztó zsinaton intik az espereseket, hogy a vizitációt minden évben folytassák le, ugyanazon évben Váradon a zsinat határozatot hoz, hogy az esperesek a vizitáció alkalmával vizsgálják meg, hogy a lelkészeknek van-e Bibliájuk. Amennyiben nincs, de van subájuk, utóbbit adják el és árából vásárolják meg a szent könyvet. Ha sem Bibliája, sem subája nincs, hivatalától fosszák meg az egyházi törvényeknek megfelelően. 1631-ben Bátorban született határozat arról, hogy az Alföldi Egyházmegye esperese évenként vizitáljon és erről a püspöknek néhány lelkésztársával együtt írásban tegyen jelentést, a püspök legyen az erkölcsök legfőbb megvizsgálója, mivel az esperes a törökök miatt a legkevésbé sincs biztonságban. 1635-ben a váradi zsinaton szó van a túri és a makói egyházmegyék önállóságának visszaállításáról, ekkor ismét intik a két esperest a vizitáció megtartására, a jelentéseknek a superintendesnek való megküldésére.

Az egyházlátogatás folyamatát így írja le egy zempléni egyházmegyei szabályzat a 17. század elején:

1. A templomot és a temetőt meg kell szemlélni.
2. Tudakozódni kell a lelkész házáról a kerttel együtt; vajon idegenítettek-e el valamilyen szántóföldeket, réteket vagy más tartozékokat a parókiától és mely jövedelem lett kevesebb?
3. Vajon vannak-e szent edények a szentségekhez?
4. Vajon hagyatékot vagy kegyes ajándékot ajánlott-e fel valaki az egyháznak?

Azután eskü alatt meg kell kérdezni a híveket a lelkészről:

1. Vajon tiszta és igazhitű (doctrinam orthodoxam), a Szentírással és az Apostoli Hitvallással egyező tudományt tanít-e a lelkészük?
2. Vajon a szent keresztséget és az úrvacsorát tisztán és Krisztus rendelkezése szerint szolgáltatja-e ki?
3. Vajon híven végzi-e szolgálatát a tanításban, a szentségek kiszolgáltatásában, a bűnösök feddésében?
4. Vajon kihirdeti-e az új házasokat (házasulandókat), vajon reggel, vasárnap vagy este esketi-e őket? Vajon éretlen leányokat 14 éves kor alatt megesket-e?
5. A rektorral (iskolamesterrel) jó viszonyban van-e?
6. Milyen az életfolytatása?
7. Milyen családja van és azt hogyan igazgatja?
8. Az egyházi javaknak miként viseli gondját?
9. Vajon tanít-e hittant (

kátét) és tanítja-e a keresztyén vallás alapelemeit?

A lelkész a hívekről

1. Vajon eljárnak-e a könyörgésekre és az igehirdetésekre?
2. Vajon élnek-e a szentségekkel?
3. Vajon elfogadják-e az intést, vagy engedetlenek és ellenszegülnek a lelkésznek?
4. Vajon tiltják-e a lélekkel és a keresztekével káromkodásokat egymás között?
5. Hogyan gondoskodnak a lelkészről; vajon vannak-e olyanok, akik nem fizetnek?
6. Összegyülekeznek-e a lányok, menyecskék és ifjak éjszaka a fonóban?
7. A törvényszegők méltó büntetést kapnak-e, vagy pedig pénzzel vagy borral bűnhő

dnek?

A népet és a lelkészt meg kell kérdezni a rektor felől.

1. Vajon szorgalmasan végzi-e munkáját?
2. Vajon kegyesen és tisztességesen él-e?
3. Milyen viszonyban van a lelkésszel?

Az iskolásokról.

1. Vajon szorgalmasan tanulnak-e?
2. Vajon tisztességesen élnek-e? Kérdezősködni kell a templomhoz tartozó javak felől.
   

Általánosan elterjedt egyháztörténet-írásunkban az a vélemény, hogy református egyházunk életében az egyházlátogatás szerepe a 18. században értékelődött fel. Ennek közvetlen előzménye, avagy oka az 1715. évi 31. törvénycikk, mely a zsinatok és más egyházi gyűlések összehívását előzetes uralkodói királyi engedélyhez kötötte, ennek következtében a vizitáció a protestáns egyházkormányzat egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb eszköze lett. A tiszántúli református egyházkerületben nem ezt tapasztaljuk: ha a vizitációnak az egyházkerület életében betöltött korabeli szerepét vizsgáljuk, szólni kell az egyházkerület kormányzatának, igazgatásának a 17-18. század fordulóján fennállott állapotáról. A fennmaradt zsinati iratok tanúsága szerint az esperesi vizitáció intézménye rendesen működött addig, amíg a Partium az erdélyi fejedelmi hatalom alatt viszonylag zavartalanul élte egyházi életét. Ennek megfelelően rendre kitérnek az egyházlátogatásokra. Egy tiszántúli zsinati jegyzőkönyv szerint 1655-ben a superintendens foglalkozik az eseperesek vizitációjával is: „ha valakik az seniorok [esperesek] közzül valami innovatiók vagy erkölcstelenségek felől suspitióban [gyanóba] esnek, püspök uram visitálhassa”. Várad 1660-as eleste után az egyházkerület működőképességét alig lehetett biztosítani, generális zsinatok sora maradt el, püspöki, de még esperesi vizitációra sem volt lehetőség a háborús évtizedekben. Az 1688-as kölcsei zsinaton évtizedek múltával ismét szó esik a vizitációról, de jellemzően csak az északi, a hódoltságon kívül eső egyházmegyéket illetően . Tudni kell ugyanis, hogy a zsinaton az esperes személyében csak a Beregi, Közép-Szolnoki, Máramarosi, Nagybányai, Szatmári egyházmegye vett részt, küldött által a Szabolcsi, Szilágyi, Ugocsai, a Debreceni pedig levél által.

A Kölcsén tartott zsinat elhatározta az esperesek évenkénti vizitálását a püspök általés egyedül a Közép-Szolnoki, Szatmári és Ugocsai Egyházmegyékben. 1689. január 24-én a Szatmári Egyházmegye és Váradi Mihály esperes vizitációjára került sor, akivel a traktus hitére/tanaira és életvitelére nézve is elégedett, csupán azt hozzák fel panaszként, hogy az egyházközségek elosztásakor az idősebb/régibb lelkészekre nincs mindig tekintettel. Január 25-én Csatári Mihály, az Ugocsai Egyházmegye esperese vetette vizsgálat alá magát. Igaz tanaira/hitére nézve elégedettek, panaszolják azonban részegeskedése és a válóperekben való törvénytelenségek miatt. Ezek miatt elmarasztalták, azonban mivel megjavulását komolyan ígérte, hivatalában való gondosabb eljárás feltételével bocsánatot nyert. Ugyanezen vizitáció alkalmával törvénytelen esketésért Szilágyi Ferenc terebesi és Szattmári István halmi lelkészt hivatalukból felfüggesztette a Nagyobb artikulusok 26. cikkelye szerint, tehát most sem a Geleji kánonok alapján. Olyan iskolamestereket találtak, akik a kátét nem tanulták/tanították és nem is mondták fel a parciális zsinaton. Ezért az a határozat született, hogy azokat az iskolamestereket, akik a jövőben ezt elmulasztják, hivatalukból el kell távolítani, amennyiben pedig az ilyeneket az egyházmegyék eltűrik, az egész traktus a Zsinat büntetését vonja magára. Ugyanitt kiderült, hogy a törvénytelenül eskető lelkészeket nem felfüggesztésükkel, hanem pénzbüntetéssel sújtották. Ilyen állapotban volt tehát egyházunk a 17. század végén. Egyházlátogatásról legközelebb egy 1708-ban Matolcson tartott, ugyan „szent generálisnak” nevezett, de igazából rész-zsinaton esett szó, csupán Ugocsának a beregi és szatmári esperesek általi vizitálása került szóba, ez is az elkeserítő tanításbeli és egyházfegyelmi (divortiális) okok miatt, a vizitálásra pedig már nem került sor.

Már az 1715/31. törvénycikk előtt akadályba ütközött a zsinatok megtartása, részben „ob pericula motuum bellicorum”, ahogy írja a jegyzőkönyv. Az 1715-ös pozsonyi országgyűlés aztán generális és parciális zsinatok tartását megtiltotta, majd hamarosan megszilárdult a felvilágosult abszolutista állampolitika, melynek egyik alapelve az uralkodó legfőbb egyházfelügyeleti joga. Innen kezdve, mivel az alapvető püspöki jogköröket, úgymint az ordinációt, a vizitáció és a zsinatok összehívását elvették a protestáns püspököktől, az ordinációt az esperesek végezték egyházmegyéikben, a vizitáció pedig megszűnt mintegy ötven évre, az egyházigazgatás eszközévé pedig a szűk körű esperesi értekezletek váltak. A 18. században az egyházlátogatás szabályait ismét megújították, előírták az általános teendőket: a lelkész személyének vizsgálatára (nem részeges vagy szabados életű-e), a gyülekezet és a lelkész viszonyára, az eklézsiára, az eklézsia vagyonára, az alamizsnákra, az oskolamesterek és lányok tanítójára, az oskolamester személyének vizsgálatára, az eklézsia kurátorára, a bábák ügyeire vonatkozó teendőket, majd a vizitációt befejező intézkedést. A tiszántúli egyházkerület levéltárában őrzött vizitációs iratok évköre ugyan 1733-al kezdődik, de a legkorábbi anyag nem tartalmaz többet, mint a seniorok, prédikátorok és eklézsiák országos összeírására kiadott rendelet eredményét. A tényleges vizitációk majd csak 1763-tól kezdődnek el, legkorábban Szilágyban, Beregben és a debreceni egyházmegyében, a többi egyházmegye néhol évtizedes késéssel követi őket. Rendszeres püspöki vizitációra majd csak a 19. század elejétől került sor a Tiszántúlon.

Szakirodalom

Dienes Dénes: Református egyház-látogatási jegyzőkönyvek. 16–17. század. Bp. 2001.
Dienes Dénes: Zempléni vizitációk 1629–1671. Miskolczi Csulyak István zempléni esperes és hivatali utódainak feljegyzései. Sárospatak 2008.
Ősz Sándor Előd: A vizitáció az Erdélyi Református Egyházban a 16–18. században. Kolozsvár, 2022.
Szabadi István: A Tiszántúli Református Egyházkerület igazgatása és az egyházlátogatás a 18. században. In: Vértelen ellenreformáció. Szerk. Csorba Dávid. Budapest, 2020. 280-290.

Szerző Szabadi István