Vallásügyi rendelkezés 1715

1715-ben megújították az 1681-es vallási törvényeket

Háttér

A Rákóczi-szabadságharccal egyidőben a Habsburgok lezárták az európai kétfrontos háborúikat (1714. rastatti békeszerződés a spanyol örökösödési háborút, 1715. szatmári pacificatio a magyarországi háborút zárta le), ezek után szükség volt a korábbi szerződések, rendeletek újratárgyalására. A Habsburg és a kuruc oldal megegyezését rögzítő szatmári béke (pacificatio) pontjainak törvénybe foglalását és a Habsburg Monarchiába betagolódó Magyar Királyság újjászervezését szolgálta az 1712–1715. évi országgyűlés. Ezen az országgyűlésen született meg a „csendes” vagy „vértelen ellenreformáció” 1681-től 1781-ig tartó időszakán belül az 1711-től kezdődő második periódus két, protestánsokat sújtó fontos jogszabálya, a csak korlátozott vallásszabadságot biztosító, ugyanakkor az egyházkormányzat működését korlátozó 1715. évi 30–31. tc.

Az országgyűlés egybehívása

A Rákóczi-szabadságharcot követő első országgyűlést az I. József német-római császár és magyar király halála után a trónjait megöröklő és Spanyolországot emiatt elhagyó III. Károly (német-római császárként VI. Károly) magyar király 1712. elején Pozsonyba hívta össze. Az 1712 április elején megnyílt országgyűlés egyik első fontos lépése az uralkodó, III. Károly megkoronázása volt, amelyre május 22-én került sor. Az országgyűlésen egyébként a hosszas háborúskodásban kimerült Magyar Királyság újjáépítésének törvényi alapjait volt hivatott lerakni, ugyanakkor az első, 1712. évi szakasz a heves vitáktól nem volt mentes. Az országgyűlés munkája ugyanakkor a Kárpát-medencét sújtó pestisjárvány miatt félbeszakadt és csak 1714–15-ben, a spanyol örökösödési háború lezárulása és pestisjárvány lecsengése után folytatódott. Az országgyűlés összehívását megelőző hónapok ugyanakkor már előrevetítették, hogy a Rákóczi-szabadságharc időszakának kedvező folyamatai, a protestánsok szabad vallásgyakorlatát biztosító, II. Rákóczi Ferenc fejedelem által kiadott rendeletek és a szécsényi „országgyűlés” („Generalis Convent”) végzései nem maradnak hatályban. A katolikus egyház és a Habsburg-államhatalom már 1711-től elkezdte a templom és parókiafoglalásokat, így például Szepsi mezővárosa, vagy a kassai református gyülekezet is ekkor veszítette el templomát. Kassa esetében ez egyébként például azért is tekinthető különösen visszásnak, mivel ezt a templomot egyébként a kassai reformátusok építtették az 1650–60-as években.

A protestánsokra vonatkozó végzések

A hosszúra nyúlt kényszerpihenő után 1714 őszén folytatódó országgyűlés törvénybe foglalta a Magyar Királyság alkotmányos berendezkedését és a Habsburg Birodalom örökös tartományaihoz képest erősebb rendi szabadságjogokat, valamint azt is, hogy a megváltozott hadügyi viszonyoknak megfelelően a nemesi felkelés mellett a Magyar Királyság is részt vesz az összbirodalmi, az uralkodó és az Udvari Haditanács irányítása alatt álló állandó hadsereg kiállításában. A megváltozott rendi és felekezeti erőviszonyokat tükrözte ugyanakkor, hogy a protestáns vallásszabadság ügye már nem jelent hangsúlyosan az országgyűlés végzései között, sőt a protestánsok helyzetének folytatódó romlását vetítette elő III. Károly király 1714. évi pátense, amelyben felszólította a protestánsokat, hogy hagyjanak fel a vallásgyakorlattal azokon a területeken, ahol a közelmúlt felkelései során azt újrakezdték.

A vallásügyi vitákban igen éles nézetkülönbség volt tapasztalható a diéta katolikus többsége és protestáns kisebbsége között, amelyben a katolikus államhatalom és rendek olyan törvényeket fogadtak el végül, amely súlyosan korlátozta a protestánsok szabad vallásgyakorlatát. Igaz ugyan, hogy végül törvényileg rögzítették a protestánsok vallásgyakorlásának szabadságát, ennek a keretei azonban erősen korlátozottak voltak, és a törvény lehetőséget biztosított az államhatalom, valamint a katolikus egyház számára a protestáns felekezetek által folyamatosan használt, vagy a Rákóczi-szabadságharc idején visszaszerzett templomok egy jelentős részének elvételére, illetve a gyülekezetek és lelkészek üldöztetésére, amely 1711 óta állandóan napirenden volt. Ebben a nehéz időszakban az országgyűlés protestáns köznemesi politikusai védték az egyházaik ügyét, közülük is kiemelkedett a református Ráday Pál (1677–1733), Nógrád vármegye követe tevékenysége, aki a királyhoz felterjesztett protestáns felirat megfogalmazója is volt.

Az 1715. évi törvények közül kettő foglalkozott a protestáns egyházak ügyeivel. Az 1711. évi szatmári pacificatio 3. pontjában foglaltakra visszavezethetően az 1715. évi 30. törvénycikk rögzítette, hogy az uralkodó kegyelméből az 1681. és 1687. évi törvényeket „eddig kifejtett valódi értelmükben ezután is fenntartsák, és így megújítottaknak és megerősítetteknek tekintsék.” Ez a kitétel a protestánsok szabad vallásgyakorlatának tényleges korlátozását jelentette, minthogy az ország irányításában döntő befolyást szerző katolikus rendek és az uralkodó, III. Károly is az 1691-ben kiadott Explanatio Leopoldina-t tekintették a törvény valódi értelmének. A bármely részről tapasztalt vallásügyi sérelmek kivizsgálását is biztosította a törvény, méghozzá az ennek kivizsgálására kirendelt biztosok útján. A király és az országgyűlés által kijelölt biztosok az uralkodóhoz terjesztik fel előzetes jelentésüket, akinek a jóváhagyása és végső döntése után kell elrendezni az ilyen vitákat és visszahelyezni az egyházakat törvényes állapotukba. Ez a kitétel már magában hordozta, hogy a katolikus államhatalom vitás kérdésekben inkább a katolikus felet fogja támogatni és kevéssé lesz megértő a protestánsok álláspontja iránt, továbbá az is komoly korlátozást jelentett a protestáns egyházak számára, hogy a királyi biztosok sérelmesnek tartott határozatai ellen az ágostai és helvét hitvallású egyháztagok csak saját nevükben, de nem testületileg, egyházuk nevében fordulhattak jogorvoslatért, méghozzá kizárólag az uralkodóhoz. azaz a törvény a vallásügy kérdését uralkodói felségjognak tekintette és megtiltotta a vallási sérelmek országgyűlésen való tárgyalását.

A vallásügyi sérelmek kivizsgálására az uralkodó, valamint az országgyűlés által kinevezett királyi biztosokat rendeltek, akik között bár kisebbségben ugyan, de evangélikus (pl. Okolicsányi Pál, Poór István, Szirmay Miklós) és református (pl. Ráday Pál, Vay László, Kántor István, Kenessey István, Nikházy György) vallású tagok is voltak (Vallásügyi Vegyes Bizottság – Mixta Religionaria Commissio). Az 1715. évi 31. törvénycikk pedig megsemmisítette az evangélikus egyház 1707. évi rózsahegyi zsinatának végzéseit, és ezen túlmenően a Rákóczi-szabadságharc valamennyi egyházügyi rendelkezését, így pl. az 1705. évi szécsényi „Generális Convent” döntéseit, illetve az egyéb protestáns zsinati határozatokat. Azt is kimondta továbbá a törvény, hogy a protestáns egyházak királyi engedély nélkül nem tarthatnak zsinatot, valamint a protestáns felekezetek körében a különleges pénzgyűjtések is tilosak. Ez pedig a protestáns egyházak tényleges működését, egyházkormányzatát súlyosan hátráltató döntés volt.

Az 1715. évi XXX-XXXI. törvénycikk

A rendelet megújította, tehát érvényben hagyta a korábbi 1681-es soproni országgyűlés határozatait, eképppen:

A vallás dolgában innen is, tul is fotytatott sokféle tárgyalások s már a megalkotott törvénycikkek közzététele alkalmával a királyi felséghez mindkét oldalról intézett fotyamodások után, végre Ő császári királyi fenntisztelt felsége, kegyességéből s kegyelmességéből elhatározta, hogy az előbb idézett 1681. s 1687. évi törvénycikkeket, ekkorig kifejtett valódi értelmükben, ezután is fenntartsák és igy megujitottaknak és megerősitteteknek tekintsék.

1. § S a legkegyelmesebben elrendelte, hogy ha és a mennyiben azok időközben hatályba nem léptek, vagy azokra nézve visszaélések és ellenszegülések következtében bármely részről sérelem esett volna, az ily eseteket a királynak és országnak törvény utján kirenedelt biztosai megvizsgálják s Ő legszentségesebb felségéhez tett előleges jelentésük után, ennek jóságos helyhenhagyása alapján, kiegyenlítsék s kellő végrehajtás alá vegyék s mindeneket törvényes állapotba és a királyi kijelentésekhez képest, (senkinek ellenmondását figyelembe nem vevén) valódi értelmükre helyezzenek vissza s abban tartsanak fenn.

2. § És az ilyetén határozat ellen, ha valaki az ágostai vagy helvét hitvallásu magánfelek közül, személyében vagy vallásában magát sértve érezné, az ilyen sérelem alkalmából, sarját, de nem a közönség nevében, orvoslásért csak Ő királyi felségéhez folyamodhassék.

3. § Mely czélra fenntisztelt Ő legszentségesebb felsége saját részéről biztosokká nevezi: méltóságos Koháry István országbiró, Csáky Zsigmond főtárnokmester, Erdődy Sándor királyi magyar kamarai elnök, gróf urakat, belső titkos tanácsosait, s nagyságos Horváth Simonchich János báró, kir. személynök urat és tanácsosát.

6. § Nemkülömben azok a kiváltságok is, a melyeket némely városok, mezővárosok és községek Magyarországon eziránt szerzettek.

Értelmezése

A vallásüldözésnek a protestáns egyháztörténetben "gyászévtizedként" jellemzett korszakát (1671-81) igyekezett lezárni a törvény erejével a soproni országgyűlés (1681. XXV-XXVI. törvénycikk). Az ezt követő időszak felekezeti harcai, jogsértései, a háborús időszak törvénytelenségei miatt csak a Rákóczi-szabadságharc idején tűnt úgy átmenetileg, hogy feloldható a vallási békétlenség. A szatmári békét követően ezért kellett deklarálnia az újonnan felállt Habsburg-kormányzatnak, hogy melyik irányhoz tartja magát. A háború idején hozott kuruc rendelkezéseket semmissé tették, és visszatértek a korábbi korszak joggyakorlatához. A vallási egyenetlenséget ezzel azonban nemhogy elrendezték volna, de még inkább felélesztették. Az 1681 és 1781 közti száz évet nevezi ezért a protestáns történetírása a "vértelen ellenreformáció" korszakának.

Szakirodalom

IFJ. BARTA János: A kétfejű sas árnyékában. Az abszolutizmustól a felvilágosodásig 1711–1780, Bp., Gondolat, 1984 (Magyar História).
BÍRÓ Sándor, BUCSAY Mihály et al.: A magyar református egyház története, Sárospatak, SRTA, 1995 (Az Egyháztörténeti Tanszék Kiadványai, 1), 130–132, 177–183.
CSORBA Dávid (szerk.): Vértelen ellenreformáció, Bp., KRE ETKI, 2020 (Reformáció öröksége, 2).
DEBRECENI EMBER Pál: A magyarországi és erdélyi református egyház története, ford. Botos Péter, Sárospatak, 2009, 361–363.
DIENES Dénes: A Tiszáninneni Református Egyházkerület története. A kezdetektől a Türelmi Rendeletig, Sárospatak, Hernád, 2017, 348–358.
Ezer év törvényei, jogtár, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=71500030.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D23; https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=71500031.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D23
KATUS László: Magyarország a Habsburg Monarchiában (1711–1918), in ROMSICS Ignác (főszerk.): Magyarország története, Bp., Akadémiai, 2016 (Akadémiai Kézikönyvek), 488–772, 497–499.

Szerző

Oláh Tamás