Bereczky Albert (1893–1966)

Bereczky Albert a magyar reformátusság 20. századi történetének egyik legjelentősebb, ugyanakkor egyik legvitatottabb és legellentmondásosabb alakja. Ha a két világháború közötti időszakot Ravasz-korszakként tartjuk számon, akkor az 1948 után következő 10 év Bereczky Albert nevével és tevékenységével fémjelezhető. 1948-ban ő lett Ravasz utódja a dunamelléki püspöki székben, majd pedig a Zsinat és Konvent elnöki tisztségeiben. Egyházvezetői ideje egybeesett a Rákosi-korszak egyházüldöző politikájának tombolásával, ebben betöltött szerepének megítélése mindmáig vita tárgyát képezi. Mindemellett a II. világháború utolsó időszakában zsidó származásúak és politikai üldözöttek megmentőjeként szerzett elismerést magának. Korábban pedig a hazai református belmissziói mozgalom vezető egyénisége volt, aktív publicista, gyülekezetszervező és -építő lelkipásztor vidéken és Budapesten egyaránt.

Korai évei

Bereczky Albert 1893. augusztus 10-én született Budapesten. Édesanyja báró Pongrácz Mária, elszegényedett felvidéki katolikus arisztokrata családból származott, apja Bereczky Endre református földbirtokos volt. A család katolikus felének nyomására 1893. december 14-én római-katolikus szertartás szerint „Gábor Albert Mária” néven keresztelték meg a Bakáts téri Assisi Szent Ferenc plébániatemplomban, keresztapja gróf Apponyi Albert, a kor ismert politikusa volt. Bereczky Endre korai halála után Pongrácz Mária Dunabogdányban lett postamester és a helyi református lelkész-tanítóhoz, Kovács Gézához ment feleségül. Kovács Géza közeli kapcsolatba került nevelt fiával, személyes példája és hivatásfelfogása hozzájárult ahhoz, hogy Bereczky Albert később a lelkipásztori hivatást választotta.

Tanulmányai

Vác, Kecskemét, Kunszentmiklós

Bereczky kezdetben a nevelőapja által vezetett helyi református alapiskolába járt, majd ugyancsak a katolikus rokonság nyomására a váci piaristák gimnáziumába íratták be, ahonnan csak nevelőapja erélyes közbelépésére kerülhetett át a kunszentmiklósi református algimnáziumba. Kunszentmiklósról a Kecskeméti Református Főgimnáziumba került, ahol kamaszkorának „rakoncátlan idejét élte.” Annak érdekében, hogy a rá rossz hatást gyakorló idősebb fiúk társaságából kivonja, valamint az 1911-es nagy erejű kecskeméti földrengés miatti félelmében, édesanyja Pápára vitette át.

Pápa

Pápa vált belső formálódásának legfontosabb helyszínévé. A Konfirmált Ifjak Egyesületében itt találkozott először Victor Jánossal, a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség (MEKDSZ) titkárával, akinek ébredési prédikációi mély nyomot hagytak a fiatal Bereczkyben. Pápán kötött barátságot Tildy Zoltánnal, Szabó Imre majdani budapesti esperessel és Kiss Gézával, később az Ormánság elismert szociográfusával. Édesanyja szándékai ellenére, aki fiát a Keleti Akadémiára és diplomáciai pályára szánta, Bereczky elsősorban barátai hatására lett a Pápai Teológiai Akadémia hallgatója. A pápai teológián Pongrácz József újszövetséges tanár bíztatására Tildyvel együtt vett részt a MEKDSZ nyári konferenciáján a felvidéki Felsőszeliben, ahol megtérésélményen ment át és egyre kritikusabb szemmel figyelte a református egyházban zajló folyamatokat.

A Nagy Háború

Az első világháború alatt teológusként Bereczkynek nem kellett bevonulnia, helyette a komáromi kórházban teljesített ápolói szolgálatot. Később egy hadbavonult lelkipásztor helyére rendelték ki exmisszusnak, ideiglenesen lelkipásztori munkát végző teológushallgatónak. Az exmisszió és később nevelőapja szolgálati helyén végzett nyári helyettesítő szolgálata révén még mélyebb betekintést nyerhetett kora református egyházának hétköznapjaiba.

A fiatal lelkipásztor

A salgótarjáni misszió

Rövid bázeli tanulmányút után, 1916. szeptember 7-én tette le az első lelkészképesítő („kápláni”) vizsgáját jeles eredménnyel. Bereczky Albert 1916. szeptember 26-án kötött házasságot Bencsik Piroska, mezőtúri születésű tanítónővel. Petri Elek dunamelléki püspök Balassagyarmatra küldte az ifjú házasokat, ahová hitoktató segédlelkésszé nevezte ki Bereczkyt, elsődleges feladatául azonban egy új gyülekezet alapítását jelölte meg Salgótarjánban. Az észak-magyarországi iparvárosban Bereczky megszerezte első tapasztalatait egy főként gyári munkásokból és bányászokból álló gyülekezeti közegben. 1918. szeptember 5-én letette a második lelkészképesítő („papi”) vizsgát is, szintén jeles eredménnyel. Az 1919-es év zűrzavarai között feleségével és két gyermekével (Piroska, 1917; Mária, 1919) Kisorosziba menekült, majd elfogadta nevelőapja egykori gyülekezete, Dunabogdány meghívását, ahol 1924-ig szolgált.

Dunabogdány

Itt vette kezdetét az egyházi sajtóval való elkötelezett kapcsolata, amikor 1922-ben új lapot indított, Igehirdető címmel, illetve elkezdte a dunamelléki iratterjesztő misszió megszervezését. Dunabogdányi lelkészként vett részt a Forgács Gyula által életre hívott Péceli Kör 1920-as alakuló gyűlésén, amely a világháború elvesztése, a forradalmak és a trianoni országvesztés sokkja után válságos állapotba kerülő református egyház megújítását tűzte ki célul. A péceli gyülekezet annak érdekében, hogy a népegyházból a hitvalló egyházba való átmenetet elősegítse, eltörölte a kötelező egyházi adót és a stólát, helyébe pedig az önkéntes egyházfenntartói járulék befizetését tette. A kísérlet sikeresnek bizonyult.

Pécel

Forgács Gyula Sárospatakra kerülése után a nagy múltú péceli gyülekezet egyhangúan Bereczkyt hívta meg lelkipásztorául 1924-ben. A Péceli Kör belmissziói szellemiségét részben a Czeglédy Sándor alapította Hit és Szolgálat Mozgalom vitte tovább. Ennek főtitkárává és utazólelkészévé Bereczkyt választották meg, aki emellett a Tahitótfalu székhellyel működő, Tildy Zoltán alapította Magyar Traktátus Társaság és a Sylvester Nyomda igazgatója is lett. Evangelizáló körútjai az ország nagy részén ismertté tették Bereczky Albert nevét. 1927-ben barátjával, Tildyvel közösen szervezte meg Budapesten az I. Református Nagygyűlést. 1930-ban szintén együtt költöztették a Sylvester Nyomdát Budapestre. A Bethesda Kórház telkén építettek neki többemeletes épületet, ahova beköltözött a Tildy és Bereczky család is.

A budapesti gyülekezetépítő

A Sylvester Nyomda csődbemenetele után Ravasz László dunamelléki püspök a Külső-Lipót-Terézvárosi missziói egyházrész, ismertebb nevén a Tutaj utcai gyülekezet, anyaegyházközséggé szervezésével bízta meg. Az 1931. december 6-ra anyaegyházközséggé fejlődött gyülekezet Bereczky Albertet választotta meg lelkipásztorának, aki kimagasló gyülekezetépítő munkát vitt véghez a részben új Lipótvárost és az angyalföldi munkásnegyedeket magába foglaló, mintegy 8000 református otthonául szolgáló missziói területen. Bereczky - "Berci bácsi"- közvetlensége, szuggesztív ereje, de többek szerint egyenesen „prófétai” igehirdetői karaktere sok hívet szerzett neki a munkásgyülekezet tagjai mellett a budapesti közélet ismert alakjai körében is (pl. Ignácz Rózsa, Zsindelyné Tüdős Klára). 1940-ben Bereczky pápai barátja, Szabó Imre budapesti esperes hathatós támogatása következtében, a főváros telekadományával és jelentős anyagi segítségével a háborús nehézségek közepette is elkészülhetett a gyülekezet új otthona, a Pozsonyi úti Hálaadás temploma. Bereczky újságírói érdeklődésének megfelelően a gyülekezet 1936-ban lapot is indított, Hálaadás címmel, de az 1922-ben útjára indított Igehirdető szerkesztése mellett 1928 és 1933 között a Református Figyelő szerkesztőségi tagja és a Keresztyén Család, Református Élet és Magyar Református Ébredés társszerkesztője is volt.

Bekapcsolódás a zsidómentésbe

Bereczky Albert barátja és násza, Tildy Zoltán révén kapcsolódott be a politikai életbe és került közel az FKGP balszárnyához, majd a német megszállás után az ellenállás központi szervezeteként alakult Magyar Fronthoz; utóbbi egyházi vonulatának meghatározó személyisége lett. Bereczky Albert bátor és aktív szerepet vállalt a zsidómentésben. Már a zsidótörvények meghozatala idején cikkeket jelentetett meg a keresztyénségnek a zsidósághoz való igei viszonyáról és már ekkor megkezdődtek a tömeges kikeresztelkedések a Pozsonyi úton, amelyek a német megszállás után még intenzívebbé váltak. (Ekkor már az erre vonatkozó egyházi rendelkezéseket is figyelmen kívül hagyva.) Bereczky és segédlelkészei, Pákozdy László Márton és Szántai Ede minden feltétel nélkül keresztelték át a jelentkezőket és a gettókba is belátogattak házi úrvacsoraosztás ürügyén, élelem és gyógyszer bejuttatása céljából. Munkájuk eredményeként 1944 augusztus végén a Pozsonyi úton keresztelték meg a Budapesten áttérni kívánók 40 százalékát, mintegy 1300 embert, míg a gyülekezet „Kaláka” becenevű ifjúsági csoportja, szintén Bereczky tudomásával vált az embermentés aktív részesévé. A háború után Bereczky „A magyar protestantizmus a zsidóüldözés ellen” című tanulmányában mutatta be református egyház zsidóüldözés-ellenes tevékenységét, elsősorban a Ravasz-féle egyházvezetés és személyesen Ravasz László szerepét tisztázva a vádakkal szemben. Őt magát embermentő helytállásáért a jeruzsálemi Jad Vasem intézet 1997-ben posztumusz a „Világ Igaza” címmel tűntette ki.

A politikus Bereczky

A háború után Bereczky Albert a korábbiaknál nyíltabb politikai tevékenységbe kezdett, 1945 elején belépett a Független Kisgazdapártba. 1945. április 2-től az Ideiglenes Nemzetgyűlés, november 4-től a Nemzetgyűlés, 1947. augusztus 31-től az Országgyűlés tagja lett. 1945. október 7-től részt vett a budapesti Törvényhatósági Bizottság munkájában. 1945. május 1. és 1946. június 1-e között pedig a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium politikai államtitkára volt. 1946-ban a Nemzetgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke, 1945-46-ban a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság vezetőségének és a Magyar-Jugoszláv Társaság elnöki tanácsának tagja lett. 1947 őszétől a kisgazdapárt felső vezetésének, 1947. szeptember 12. és 1948. április 17. között politikai bizottságának lett tagjává. Politikai tisztségei mutatják azt a bizalmat és népszerűséget, amelyet a koalíciós kormányban, illetve a háború utáni közéletben élvezett. Ugyanakkor Bereczky Albert minden rátermettsége és népszerűsége mellett sem feledhetjük a befolyásos barát, az 1945. november 15. és 1946. február 1. között a miniszterelnöki, majd onnantól 1948. augusztus 3-ig az államfői pozíciót betöltő Tildy Zoltán támogatását sem.

Út a püspöki tisztség felé

Az egyházi közvélemény polarizálása

A világi közéletben való mind aktívabb szerepvállalásával párhuzamosan Bereczky a református egyház háború utáni útkeresésében is egyre meghatározóbb tényezővé vált. Már a háború előtt is gyakran illette kritikával a népegyház számára kiüresedett, lelketlen és szociálisan érzéketlen mivoltát. Ebben a nézetében csak még jobban megerősítette a háborús tragédia, amelyért szerinte a Horthy-rendszerrel való összefonódása miatt a református egyház is felelősséggel tartozott. A felelősség vállalásának szükségessége és a bűnbánat kifejeződése az egyház széles köreiben megnyilvánult. Bereczky a háborús tragédiában Isten ítéletét látta és látatta, amellyel kapcsolatosan az egyház egyetlen magatartása a bűnbánat lehet, ami után Isten kegyelméből újrakezdheti és újraszervezheti életét. A hozzá hasonló gondolkodású, az egyház múltjával szemben kritikus, a háború utáni társadalmi és politikai változásokhoz pedig semlegesen vagy egyenesen pozitívan viszonyuló és abban lehetőséget látó egyháziak jó része a baloldali elkötelezettségű Békefi Benő alapította Református Gyülekezeti Evangélizáció Baráti Társasága körül csoportosult, amelynek szócsövéül a radikális hangvételéről ismertté vált Magyar Református Ébredés címú kiadvány szolgált. Az egyesület eredeti szándéka az egyház belmisszió általi megújítása és népegyházból hitvalló egyházzá való átformálása volt. Ám ebben a törekvésében fokozatosan a Ravasz-féle vezetés belső ellenzékévé vált és egyre határozottabb lépéseket tett az egyház vezetésének átvételére. A Ravasz -féle egyházvezetés és az egyre egyértelműbben Bereczky körül csoportosuló ellenzék között fokozatosan mélyült a szakadék a Magyar Református Ébredés szervezte olyan nagygyűlések, mint az Országos Református Szabad Tanácsok (I. Nyíregyháza, 1946. augusztus 14-17; II. Nyíregyháza 1947. március 26-28.) vagy a budapesti Országos Református Nagygyűlés (1946. november 1-3.) által. Bereczky és Ravasz első nyilvános szembekerülésére 1947 tavaszán a vallásoktatás fakultatívvá tételének kormányzati szándéka kapcsán került sor. A vita alatt Nyíregyházán lezajló II. Szabad Tanács megnyitóbeszédében Bereczky már nyíltan felrótta a Ravasz-féle egyházkormányzatnak, hogy nem ismerte fel az államhatalommal való politikai együttműködés lehetőségét. Ravasz Lászlót mélyen megrendítette az egyház megosztottságához vezető folyamat, amely a szakadás veszélyét is felvetette.

Ravasz László visszavonulása

Ilyen előzmények után kerülhetett sor a Ravasz-féle vezetés félreállítására és a Bereczky Albert püspökké való megválasztására. Több előkészítő tárgyalás után (például Veres Péter honvédelmi miniszterrel, Dobi István kisgazdapáti elnökkel, sőt a Ravasz visszavonulásának érdekében dezinformációkkal megnyert Karl Barth-tal) maga Rákosi Mátyás folytatott két órás megbeszélést Ravasszal: „udvarias keretek között, de súlyos tartalommal.” Ravasz visszaemlékezése szerint Rákosi így fogalmazott: „a kormányzat szükségesnek látja, hogy ön a református egyház vezetésétől visszavonuljon. /…/ A döntés természetesen az Ön dolga, de tudnia kell, hogy a visszautasítást hadüzenetnek tekintjük /…/” Utódként Rákosi egyedül Bereczkyt tartotta alkalmasnak és kérte Ravaszt, hogy „választassa meg.” Ravasz László, szálóigévé vált modata szerint: „inkább okos volt, mint erős” és 1948. április 28-án az Egyetemes Konvent, majd 30-án a zsinat lelkészi elnöki tisztéről mondott le, végül pedig május 11-én visszavonult a dunamelléki püspökségből.

Bereczky Albert püspökké választása

Mindezek ellenére Bereczky püspökké való megválasztatása nem ment egyszerűen. 1948. május 10-én a dunamelléki esperes-gondnoki értekezlet, joggal sejtve meg a javaslat mögött rejlő külső politikai nyomásgyakorlást, leszavazta az utódjául Bereczkyt megjelölő Ravaszt, akivel ez először fordult elő 27 éves püspökségének ideje alatt. Azonban miután „külső sugallatra” sorra léptek vissza az ellenjelöltek, az egyházkerület 1948. július 16-án 640-ből 340 szavazattal, tehát kevés többséggel választotta meg püspökének az ekkorra már egyedüli jelöltként megmaradt Bereczkyt.

Bereczky Albert püspöki szolgálata

Bereczky Albert püspöki, zsinati és konventi elnöki tevékenységének megítélése mindmáig vita tárgya. Egyértelmű azonban, hogy hivatali ideje alatt a református egyház a magyar társadalmi élet perifériájára került és fokozatosan kiszorult az oktatás, a szeretetszolgálat és a kultúra szférájából, a közélet fórumairól.

Az iskolák államosítása

Bereczky még 1948. májusában a konvent részéről vett részt az egyházi iskolák államosítását előkészítő bizottság munkájában. Az erős politikai nyomásra a zsinat 1948. június 14-én fogadta el az iskolák államosítására tett állami javaslatot, két napra rá az országgyűlés az 1948. évi XXXIII. törvénycikkben kimondta az egyházi iskolák állami tulajdonba vételét.

Az "Egyezmény" aláírása

Az iskolaügy rendezése fontos lépés volt az állam és a református egyház viszonyát szabályozó 1948. október 7-i Egyezmény aláírása felé. Az 1948-as Egyezmény a külvilág felé látszólag a „szabad egyház, szabad államban” elvét, egyházi ügyekben az állami befolyás megszüntetését hirdette meg. A gyakorlatban azonban éppen a meghirdetett elvek ellenkezőjéhez, az egyházi önrendelkezés erodálásához, a pártállami kontrol kiteljesedéséhez és az egyház anyagi kiszolgáltatottságához vezetett.

A missziói szervezetek feloszlatása

1950 végére befejeződött az egyház missziói és ifjúsági egyesületeinek önkéntesként beállított felszámolása. 1950. december 12-én az Egyetemes Konvent elnökségi tanácsa tette közzé a Bereczky által megfogalmazott Testvéri Izenet-et, amely minden missziói tevékenységet az egyház irányítása alá rendelt. A többször hangoztatott felügyelet és fegyelem alatt állás, az elhangzó tanítás tartalma feletti féltő szeretet és éber felelősség nem a tanítás teológiai tartalmára, felekezeti tisztaságára vonatkozott, hanem politikai mondanivalójára. A Testvéri Izenet és a Konvent 1952. február 29-én hozott új Missziói Szabályrendelete csaknem teljesen megszüntette az egyetemes papság tanításán alapuló világi-laikus szolgálat évszázados hagyományát a református egyházban, ami által a missziói munka rendkívül korlátozott keretek közé kényszerült.

Az egyház társadalmi súlyának erodálása

Az egyházi média is jelentős zsugorodáson ment át. Sorra szűntek meg a regionális és országos református lapok. Egyedül a hivatalos irány szócsövéül szolgáló Az Út című hetilap és a Református Egyház havilap maradt meg. Mindeközben a téeszesítéssel folyamatosan zajlott a református egyház vidéki társadalmi bázisát alkotó középparasztság ellehetetlenítése, amelyből a református egyház kormányzata is kivette a részét, például a „mintaprédikációk” előírásával. A kormányzati politikát propagáló egyházkormányzati szándékkal szembeszegülők ellen fegyelmi eljárások indultak. 1951. június 17-én jelent meg a belügyminisztérium közleménye a „volt kizsákmányolók” Budapestről való kitelepítéséről, amelynek sok egyháztag, presbiter és lelkész vált kárvallottjává. Mégha egyes esetekben történtek is mentesítési próbálkozások, az egyház általánosságban nem emelte fel a szavát ezzel az „új deportációval" szemben, sőt inkább a kitelepítetteket segítő egyháziak számonkérésére került sor. Komoly erkölcsi és tekintélyvesztést jelentett az egyházkormányzat számára, hogy éppen egyik legnagyobb történelmi próbatételének viharában hagyta magára a rábízottakat, az egyszeri gyülekezeti tagokat. Az egyház elvesztette azt az „erőtadó otthon” szerepet, amelyet elméletileg pedig Bereczky is megjelölt számára a „forradalmi átalakulás évei” alatt.

Centralizált egyházvezetés

Bereczky a háború után megfogalmazott javaslataiban, de még első püspöki jelentésében is, egy decentralizált egyház képét, a központi vezetés helyett a gyülekezetek és presbitériumok vezetésben betöltött szerepének növelését hangoztatta. Hatalomra kerülése után azonban az egyházi élet központosítása vett lendületet. 1951-ben Bereczky elnöksége alatt hozta a Zsinat azt a törvényt, amely szerint egyházi bírósági eljárás során a lelkész áthelyezése akkor is elrendelhető, ha a bíróság sem a lelkész, sem a presbitérium vagy az egyházközség hibáját nem állapította meg, súlyosan csorbítva ezzel a gyülekezetek autonómiáját. Egyben lehetővé téve, hogy az egyházkormányzat bármelyik lelkészt elmozdíthassa gyülekezetéből. Szintén a centralizációt szolgálta az egyházmegyei határok a világi közigazgatási megyehatárokhoz való igazítása 1952-ben, amely régi egyházmegyék megszüntetéséhez és újak alapításához vezetett. A módosítások lehetővé tették az egyházkormányzathoz nem lojális esperesek lecserélését is. Hasonló felhangokkal történt meg a Tiszáninneni Egyházkerület tiszántúliba való beolvasztása is 1952 októberében, amely a megszűnt egyházkerület püspöke, Enyedy Andor félreállítását is magával vonta. A központosító folyamat része volt az egyházszervezet alsó szintjén a „kislétszámú anyaegyházközségek” összevonása, bokrosítása is. Az új vonalba nem illeszkedő lelkészeket, presbitereket gyakran koncepciózus fegyelmi eljárások kíséretében függesztették fel, kényszerítették nyugdíjba, vagy álláscsere és áthelyezés által másik gyülekezetbe. Bereczky egyházkormányzói tevékenységének legkritizáltabb pontja, hogy nem egyszer a „köteles mérföldön” is túlmenve kereste az államhatalom igényeit. Így például amikor 1951. júliusában anyagi indokokra hivatkozva jóváhagyta sárospataki és pápai teológiai akadémiák a budapestibe és a debrecenibe való beolvasztás általi megszüntetését. Az idomulás szándéka pedig legfőképpen akkor mutatkozott meg, amikor 1952 nyarán az 1948-as Egyezmény által még meghagyott négy középiskolából hármat felkínált az államnak, egyedül a debreceni gimnáziumot hagyva meg egyházi kézben.

Ökumenikus tevékenység

Az ökumenikus mozgalom volt másik terület, ahol a politikai érdek a maga szolgálatába akarta állítani az egyházat. Az Állami Egyházügyi Hivatal és általa maga Rákosi is kitüntetett figyelemmel kísérte a magyar reformátusok különböző ökumenikus szervezetekben, mint például az Egyházak Világtanácsában vagy a Református Világszövetségében való szerepvállalását, amelyet propagandája nemzetközi szócsöveként igyekezett felhasználni. A külügyekhez élete folyamán a legkülönbözőbb formában kapcsolódó Bereczky, már 1946-ban, mint az egyetemes konvent megbízottja részt vett a szerveződő Egyházak Világtanácsának (EVT) két konferenciáján Svájcban, valamint az 1948-as első EVT Nagygyűlésen Amszterdamban. 1949. július 8-án a Magyarországi Ökumenikus Bizottság elnöke lett. Az EVT Központi Bizottságának 1950 júliusában megrendezett torontói ülése nyilatkozatban ítélte el Észak-Korea „háborús agresszióját,” ami ellen Bereczky nyílt levélben emelte fel a szavát. A Központi Bizottság következő, Rolle-i ülésén 1951 augusztusában a nyilatkozat miatti tiltakozásként Tzu-Chen Chao kínai protestáns püspök lemondott EVT elnökségi tagságáról, Bereczky szolidaritásként szintén lemondott a nemzetközi ügyekkel foglalkozó bizottságban betöltött tagságáról. Bereczky szintén részt vett az EVT 1954-es evanston-i nagygyűlésén is (1954. augusztus 15-31.), ahol közvetítette a Zsinati Tanács meghívását, hogy az EVT Központi Bizottság legközelebbi ülését Magyarországon tartsa meg, amelyre 1956 nyarán Galyatetőn sor is került.

Bereczky motivációi

Bereczky egyházvezetői ideje alatt tehát, lépésről-lépésre teljesedhetett ki az államhatalmi stratégia, amelyet Ravasz László így szemléltetett: „az egyházat gyengíteni az egyház által.” Bereczky Albert egyházkormányzói, de talán emberi megítélésének egyik legvitatottabb kérdése, hogy milyen motivációk álltak ezen folyamatokban való részvételének hátterében.

A "Keskeny út" teológiája

Egyházkormányzói ideje alatt tett hivatalos megnyilatkozásai azt képet festik róla, hogy az államhatalmi szándékokat belső, személyes meggyőződésből támogatta. Gondolkodásának látleletét elsősorban publikációi és igehirdetései adják, ezek által vázolhatóak fel „keskeny út teológiája” néven ismertté vált teológiai megállapításai. Bereczky teológiai karakterének formálódásában kulcsfontosságúak voltak a második világháború utolsó időszakának eseményei. A háborús összeomlást Isten ítéleteként, az orosz megszállást – mint az ellenállásban és a zsidómentésben életét is kockára tévő személy – őszintén felszabadulásként, Isten kegyelmének megnyilvánulásaként élte át. Ez azt az érzetet keltette benne, hogy ahogyan az ítélet, úgy a kegyelem is ennek a világnak a történelmi és társadalmi keretei között fog manifesztálódni. Felfogásában Isten jogos ítéletének oka az emberi együttélés kereteiben elkövetett bűnök, mint amilyen a háború és az azt megelőző szociális igazságtalanság voltak. Isten kegyelme pedig abban nyilvánul meg, ahol ezeknek a problémáknak megoldására, tehát a békés és igazságos társadalom megvalósítására konkrét, történelmi realitású ígéret és szándék van. Ilyen igénnyel pedig a Szovjetunió és az általa képviselt marxizmus lépett fel, amelyek ez által Isten kegyelmi eszközeivé váltak. Az egyháznak nemcsak alkalmazkodnia kell, hanem a maga módján elő kell segítenie a társadalmi átalakulást.

Bereczky zsarolhatósága

Bereczky motivációinak teljesebb megítéléséhez azonban azt is jó azt szem előtt tartani, hogy kiterjedt kisgazdapárti kapcsolatrendszere, szoros baráti és rokoni szálai az Magyar Testvéri Közösség elítélt tagjaihoz, mély barátsága és közeli rokonsága Tildy Zoltánnal kompromittálhatóvá és ezáltal zsarolhatóvá és irányíthatóvá tették őt a kommunista kiteljesedés utáni időben. A Bereczkyvel kapcsolatos állambiztonsági iratok tükrözik az államhatalom fenntartásait és bizalmatlanságát. Több vezető beosztású munkatársa, de például a sofőrje által is írt jelentések feltárták kiterjedt jobboldali ismeretségi körét, emigránsokkal és a Magyar Testvéri Közösség elítélt tagjaival fenntartott kapcsolatát, közbenjárását politikai elítéltekért, illetve kitelepítettekért.

Bereczky Albert 1954-es reformkísérlete

1954-re Bereczky Albert is kénytelen volt elismerni, hogy az államérdeket kiszolgáló egyházpolitikája elidegenítette tőle a református lelkészek és gyülekezeti tagok nagy részét, tekintélyi és erkölcsi válságot eredményezett egyházában. Az egyházon belüli kritikus hangokat felerősítette a Nagy Imre miniszterelnöksége alatti (1953. július 4. – 1955. április 18.) önkritikus hangulat. Sokan szerették volna, ha az egyházkormányzat is hasonló önkritikát gyakorol, sőt rehabilitálja azokat, akiket politikai okokból állítottak félre.

Pap László főjegyzővé választása

Bereczky belső reformtörekvéseinek egyik első mozzanata, hogy a lelki atyja, Victor János halála (1954. június 29.) miatt 1954-ben megüresedett egyházkerületi lelkészi főjegyzői helyre Pap Lászlót juttatta. Ő az egyetlen olyan egyházi vezető volt, aki egyenessége és tisztessége miatt széles körben népszerű, sőt szeretett maradt. Pap pozicionálásával azonban Bereczky nemcsak az egyház helyzetén, hanem a maga megítélésén és népszerűségén is szerettet volna javítani, hiszen ekkorra már a református egyház feletti legfőbb hatalomért folytatott rivalizálásában egyértelműen vesztésre állt Péter János debreceni püspökkel szemben. Pap László által sikerült a konventi visszaélések egy részét visszaszorítani, bár a képet árnyalja, hogy Bereczky motivációja mindebben nemcsak az égbekiáltó konventi állapotok megszüntetése, hanem ezáltal Péter klientúrájának (Finta István, Kádár Imre és Fekete Sándor) gyengítése is volt.

A megújulási mozgalom zászlóbontása

A felülről megindított tisztulási folyamat azonban későn érkezett. A hivatalos vonalvezetéssel elégedetlen egyháziak között már az 1955 nyári lelkészkonferenciák óta bontogatta a szárnyait a később a [[Megújulási Mozgalom[[ képében alakot öltött szervezkedés. 1956 májusában Karl Barth kritikus hangvételű levelet küldött Bereczkynek, aki bár nem vitatta a benne fogalmazott vádak „75%-ának” jogosságát, de a felelősséget – egyébként részben indokoltan – Péter Jánosra és körére hárította. Hasonlóképpen defenzívába volt kénytelen vonulni, amikor Ravasszal az 1956 nyarán (július 18. – augusztus 5.) Galyatetőn megrendezett Egyházak Világtanácsa Központi Bizottság ülésén való részvételéről beszélgetett el Leányfalun, ahol Ravasz a fejére olvasta püspöki tevékenységének káros következményeit. Ravasz ekkor megfogalmazott gondolatai az általa elkészített Memorandum révén széles körben ismertté váltak, és a budapesti teológus hallgatóknak és fiatal lelkipásztoroknak még 1955 őszén megfogalmazott Hitvalló Nyilatkozatával együtt kézről-kézre jártak a galyatetői gyűlésre érkező prominens külföldi egyházi vendégek körében.

Bereczky Albert agyvérzése

Barth és Ravasz szembesítése egyházpolitikájának visszásságaival, a Péter-féle kör aknamunkája miatti nyomás, a galyatetői háttérbe szorultság és már jó ideje legyengült egészségi állapota egyaránt hozzájárulhattak ahhoz, hogy 1956. augusztus 22-én a Református Világszövetség európai tagozatának emdeni gyűléséről való hazaútja során Bereczky Brémában agyvérzést kapott és jobb oldalára megbénult.

Bereczky Albert és az 1956-os forradalom

Lemondása

Bereczky Albert az 1956 őszének világi és egyházi fordulatait a pártfunkcionáriusok számára fenntartott Kútvölgyi úti kórházban élte át, ahol sem megfelelő rálátása, sem pedig eszközei és ereje nem volt arra, hogy a soron következő eseményekre hatást gyakoroljon. A kórházban lábadozó Bereczky lányai november 1-én értesültek arról, hogy a Kálvin téri templom körül édesapjukat kompromittáló, sőt akasztását követelő plakátokat függesztettek ki, valamint, hogy az október 31-i istentisztelet után egy kis csoport hangosan követelte Ravasz visszahozatalát. Úgy döntöttek, hogy még mielőtt szerettüket olyan inzultus éri, ami jelenlegi egészségi állapotában akár végzetes is lehet, rá fogják őt venni a lemondásra. Végül Pap László unszolására, aki szerette volna, hogy Ravasz esti rádióbeszéde előtt megtörténjen a lemondás, Bereczky egyik lánya (Katalin, ifj. Tildy Zoltánné) telefonon vette ki édesapjától a lemondó nyilatkozatot.

A forradalom előtti állapotok restaurációja

A forradalom bukása után az államhatalom ellehetetlenítette a Megújulási Mozgalmat, intézkedéseit, eredményeit felszámolták, előmozdítói ellen eljárásokat kezdeményeztek, az 1956 október végi-november eleji lemondásokat, köztük Bereczkyét is, semmisnek tekintették. A két év szünet után, 1957. november 11-én, összeülő dunamelléki egyházkerületi közgyűlésen Bereczky „Mérlegretételünk” című püspöki jelentését egyházvezetői tevékenységének igazolása uralta és az a szemlélet, amely szerint az egyházat gyengíteni látszó intézkedéseiben az egyház megmentésének szándéka vezette. Elismerte, hogy a „részben körülmények és feladatok halmaza miatt, részben a rest és bűnös természetünk hanyagsága miatt” elkövetett visszásságokat, és hogy maga is felismerte az egyházi élet 1955-56-ban súlyossá vált válságát, de úgy gondolta, azorvoslásához elég lesz majd a galyatetői konferencia után hozzákezdeni. Az válsághoz vezető tényezők, „divergenciák” között megemlíti az opportunizmust és karrierizmust, amit „hit nélküli engedelmességnek" nevez. Szerinte „adminisztratív eszközei,” gondolva itt az önkényes lelkész-nyugdíjazásokra, áthelyezésekre és fegyelmi ügyekre, arra szolgáltak, hogy „egyeseket sokkal súlyosabb bajoktól óvjunk” meg. Beszédének végén Bereczky kérte a szolgálata alól való felmentését, amit a közgyűlés nem fogadhatott el - az 1956 előtti állapotok restaurációjához, a kontinuitás megőrzéséhez szükség volt a beteg Bereczky hivatalban tartásához. 1957. december 30-án (egy nappal Gulyás Lajos levéli lelkipásztor kivégzése előtt) a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Bereczkyvel együtt több egyházi személyt a Magyar Népköztársaság Zászlórendjével tűntetett ki, az indoklás szerint az ellenforradalom alatt a népi hatalom mellett tanúsított bátor helytállásért és az állam és az egyház jó viszonyának érdekében kifejtett munkásságáért. A kitüntetettek nevében Bereczky mondott beszédet „Szeretjük szocialista hazánkat úgy, hogy látjuk és szeretjük benne a népet” címmel.

Utolsó évei

Bereczky Albert megromlott egészségi állapota miatt már nem tudta munkakörét teljes körűen ellátni. Kérelmére az 1958. december 18-i az egyházkerületi közgyűlés elfogadta végleges nyugdíjba vonulását. Utolsó éveiben is nagy érdeklődéssel figyelte a magyarországi és külföldi egyházi és politikai eseményeket, de azok alakításának már nem lehetett aktív részese. Bereczky Albert 1966. július 4-én, életének 73. évében hunyt el Budapesten.

Szerző

Lányi Gábor