Kiss Áron (1815–1908)

Hegymegi Kiss Áron (1815, Kisnamény – 1908, Debrecen) szatmári esperes, teológiai író, tiszántúli püspök, főrendiházi tag

Családja, gyermekkora

Kiss Áron 1815. november 2-án született a Szatmár vármegyei Kisnaményban. Azonos nevű édesapja a helyi református gyülekezet lelkipásztora, édesanyja, leánykori nevén Solymossy Erzsébet, a piricsei lelkész leánya volt. Idősebb Kiss Áron a regionális közélet elismert személyisége, a szatmári egyházmegye főjegyzője volt, aki elhúzódó betegeskedés után 1833-ban, 46 éves korában hunyt el.

Tanulmányai

Alapfokú iskoláit szülőfalujának elemi iskolájában végezte. A tizedik életévét alig betöltő gyermeket szülei a Szatmárnémeti Református Gimnáziumba íratták be. Középiskolai tanulmányai idején kezdődtek a reformkori országgyűlések. Szatmár vármegye református köznemessége, élén Kölcseyvel a reformkövetelések fontos hangadója lett. Generációja számos tagjához hasonlóan a fiatal Kiss Áron is Kölcsey hatása alá került. 1831 nyarán fejezte be középiskolai tanulmányait. Felsőfokú tanulmányokat 1832 januárjától a Sárospataki Református Kollégiumban folytatott. A sárospataki főiskolai hallgatóság ebben az évben alakította meg nevezetes önképzőkörét, a Nyelvmívi Társaságot, melynek működésébe a lelkészi pályára készülő Kiss Áron is bekapcsolódott.

Apja korai halála után tanulmányi költségeit saját magának kellett biztosítania, emiatt - részben tanulmányait megszakítva - házitanítói feladatokat látott el előbb Kemecsén, utóbb Cigándon. Teológiai záró bizonyítványát 1838. július 20-án kapta meg. Az ezt követő tanévet a német nyelv alaposabb elsajátításának céljával Lőcsén töltötte, ahol az evangélikus főiskola beiratkozott hallgatója volt. Az első lelkészképesítő vizsgát 1839. augusztus 7-én Debrecenben tette le. Ezt követően a szatmári egyházmegye közgyűlése a Szatmár városi gyülekezetbe rendelte ki segédlelkésznek.

Munkássága

A Szatmári Református Egyházmegye lelkipásztora és tisztviselője

1840 őszétől a Németi városrész gyülekezetében káplán-tanítóként tevékenykedett. 1841. május 11-én kötött házasságot Munkácsi Joó Juliannával. 1843 elején egyházmegyéje a porcsalmai gyülekezet lelkészének rendelte ki. 1843. augusztus 12-én Debrecenben kitűnő eredménnyel tette le II. lelkészképesítő vizsgáját, majd a Nagytemplomban szentelték református lelkipásztorrá. Az ambiciózus fiatalember pályafutása kezdetétől aktív szerepet vállalt a régió társadalmi életében. 1846-ban egyházmegyéje aljegyzőjévé, majd a jóval nagyobb területre kiterjedő Szatmár vármegye nemesi törvényszékének táblabírájává is megválasztották. 1848 áprilisában hosszas betegeskedés után meghalt első felesége.

1848. május 24-én nagybátyját, Kiss Györgyöt a szatmári egyházmegye esperesévé, Kiss Áront pedig főjegyzővé választották. 1848. szeptember 1–7. között egyházmegyéje képviseletében részt vett az Eötvös József kultuszminiszter által az 1848/20. tc. 3. § értelmében a magyar állam és a protestáns egyházak kapcsolatának újrarendezése érdekében Pestre összehívott értekezleten és az azt megelőző egyházi egyeztetéseken. 1848 nyarától a szabadságharc nemzetőrseregének toborozásában működött közre, s önkéntes tábori lelkészeként – a népfölkelők által tisztté választva – részt vett a román irreguláris csapatokat sikeresen visszaszorító novemberi észak-erdélyi hadjáratban. 1848. november 25-én szintén jelen volt a Désnél vívott ütközetnél, amikor egy kis létszámú császári reguláris csapat rövid idő alatt szétzilálta a képzetlen magyar hadfiakat.

1849-ben, a januártól áprilisig terjedő időszakban, egyházmegyei főjegyzői tisztéből adódóan, a magyar kormány tagjaként rendszeresen megfordult a szabadság őrvárosává váló Debrecenben, s többször jelen volt a Kollégium Oratóriumában ülésező országgyűlés alkalmain. 1849. április 14-én, a Habsburg-ház Nagytemplomban kihirdetett trónfosztása után, egyházmegyéje nevében és megbízásából a nemzeti kormány számára hódoló nyilatkozatot szerkesztett. 1849. november 22-én a debreceni Nagytemplomban kötött házasságot második feleségével Csécsi Nagy Teréziával.

A szabadságharc bukása után évekig üldöztetésnek volt kitéve. A váradi katonai törvényszéken ellene indított eljárás miatt többször az ecsedi lápon bujdosva volt kénytelen menedéket keresni. A vele szemben indított eljárást csak négy év bizonytalanságban tartás után szüntették meg. 1855 áprilisától a Szatmári Református Egyházmegye újra tarthatott egyházmegyei közgyűléseket, Kiss Áront mint korábban megválasztott főjegyzőt visszahelyezték hivatalába. 1859/60-ban ebben a tisztségében vett részt a protestáns autonómiáért folytatott pátensharcban. 1860. január 11-én a szatmári egyházmegye ötven képviselőjének egyikeként jelen volt a debreceni Kistemplomban, a protestáns pátens ellen tiltakozó, demonstratív jellegű egyházkerületi közgyűlésen. 1860. április 7-én a Porcsalmára karhatalmi erővel kiszálló Friedrich Tutzingen járási szolgabíró elkobozta tőle az egyházmegye pátens elleni tiltakozás jegyében keletkezett iratait.

A Szatmári Református Egyházmegye lelkipásztora, esperese

Ferenc József az 1860. május 15-én kiadott rendeletben engedélyezte, hogy a pátens szerint még át nem szervezett egyházközségek, egyházmegyék és egyházkerületek visszatérhessenek 1849 előtti alkotmányos kereteik közé. Ismét szabadon tarthattak gyűléseket, választhattak szuperintendenst, főgondnokot, egyházmegyei tisztviselőket. Az 1860. szeptemberi egyházkerületi határozatok alapján a szatmári egyházmegyében 1860. november 22-én első alkalommal tartottak népképviseleti alapon általános tisztújítást, ekkor szótöbbséggel Kiss Áront esperessé, Vállyi Jánost ismételten gondnokká választották. Esperességének 32 éve alatt az egyházmegye gyülekezetei hét új templomot, tizennégy tornyot, huszonöt parókiát, negyven iskolát építettek. Esperesként a lelkipásztorok és tanítók önképzésének segítése érdekében egyházmegyei könyvtárat hozott létre.

1863. június 12-én anthrax-fertőzésben meghalt második felesége, Kiss Áron 48 évesen másodjára lett özvegy. 1866. január 4-én Hegyközszentmiklóson harmadjára is megnősült, felesége Bertha Amalie Kaiser osztrák-sziléziai származású nevelőnő lett.

1877-ben megkezdődtek a korábban egymástól független szervezeti egységként működő református szuperintendenciákat országos egységgé szervező alkotmányozó zsinat előkészületei. Kiss Áron a tiszántúli szuperintendencia képviseletében „az alkotmányi törvényterv készítésével megbízott konventi albizottság” tagjaként kezdettől fogva aktívan rész vett a zsinat előkészítésében.

1885. szeptember 17-én Szatmárnémetiben széles körű érdeklődés mellett ünnepelték meg Kiss Áron esperessé választásának 25. évfordulóját. Kiss Áron létrehozott egy, a Szatmárnémeti Református Gimnáziumot támogató alapítványt, és a szatmári református templom előtt emlékfát ültetett.

Teológiai szemléletmódja, irodalmi munkássága

Kiss Áron pályafutása kezdetétől különös érdeklődést mutatott a református egyházigazgatás és -jogtörténet kérdései iránt. Igyekezett bekapcsolódni az országos szakirodalmi életbe, első egyháztörténeti tárgyú forrásközleménye 1845-ben jelent meg a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap hasábjain, de később hasonló szövegeket publikált a Sárospataki Főiskolai Lapokban is. 1875-ben Kecskeméten jelent meg első komolyabb szakmai visszhangot is kiváltó egyháztörténeti munkája, az „Egyházi kánonok, melyek részint a magyarországi, részint az erdélyi régi kánonokból egybegyűjtött, stb. Geleji Katona István… 1649. s függelékül a Szatmár-Németiben 1646. évben tartott Nemzeti zsinat végzései”.

Teológiai szemléletmódját jól jellemzi, hogy 1875-ben a tiszántúli egyházkerület tíz esperese és öt gondnoka közül elsőként jegyezte azt a nyilatkozatot, mely a liberális teológiával szemben fellépő debreceni teológiai tanárok neokonfesszionalista törekvései mellett tette le voksát.

Kiss Áron mint a debreceni alkotmányozó zsinat „az alkotmányi törvényterv készítésével megbízott konventi albizottságának” tagja további ösztönzést kapott egyházjogi forráskutató munkájához. 1877-ben Budapesten jelent meg a Szatmár vármegyében tartott négy első protestáns zsinat végzései című munkája. E témakörben kifejtett munkásságának legfontosabb eredménye lett legismertebb munkája „A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései” című kötete. 1901-ben és 1902-ben Kálmán fia szerkesztésében válogatott igehirdetései két kötetben jelentek meg.

Tiszántúli egyházkerületi országos egyházi tisztségei és püspöki tevékenysége

1883-ban tagja lett az országos szintű református egyház immár kormányzati jogkörökkel felruházott konventjének. A tiszántúli egyházkerületi közgyűlés ugyanebben az évben Kiss Áront választotta meg népiskolai tanügyi bizottságának elnökévé és az országos református tanügyi bizottság tagjává. 1884-ben a tiszántúli egyházkerületi közgyűlés az egyházkerületben működő gimnáziumok felügyelőtanácsának első elnökévé választotta. Ettől az évtől Révész Bálint elhúzódó betegeskedése miatt rangidős esperesként Kiss Áron vezette le az egyházkerületi közgyűléseket.

1886-ban Kiss Áron a tiszántúli egyházkerületben jelentkező centralizációs törekvések elleni tiltakozásul – amelyek következtében a presbitériumok elvesztették a konventi tagok választásának jogát – lemondott konventi tagságáról. 1890. szeptember 12-én I. Ferenc József debreceni látogatása alkalmából a tiszántúli egyházkerület küldöttségét Kiss Áron vezette és ő köszöntötte az uralkodót. 1890. szeptember 14-én a Vizsolyi Biblia kiadásának 300. évfordulója alkalmából a tiszántúli egyházkerület küldöttségének vezetőjeként fontos szerepet kapott a Göncön rendezett emlékünnepségen és Károlyi Gáspár szobrának avatásán.

1891/92-ben Révész Bálint halála után Kiss Áron előbb helyettes püspök, majd megválasztása és beiktatása után teljes jogú tiszántúli református püspök lett. Ezt a tisztséget tizenhat éven keresztül töltötte be. 1892. május 2-án ünnepélyesen a debreceni református gyülekezet lelkészévé is megválasztották. 1891–1892 között ülésezett a református egyház első budapesti zsinata. A zsinat 1892. március 5. és április 5. között tartott második ülésszakán Kiss Áron és gróf Dégenfeld József javaslatára határozatban mondta ki, hogy szükségesnek tartja Debrecenben egy országos beiskolázású protestáns középiskolai tanárképző intézet létrehozását, és ennek előkészítése érdekében bizottságot küldött ki.

1894 áprilisában Budapesten részt vett Kossuth Lajos temetésén, az egyházkerület lelkészeit körlevélben gyászistentiszteletek tartására szólította fel, az egyházkerület jegyzőkönyvileg emlékezett meg Kossuth, a „legnagyobb magyar” haláláról. 1895-ben a Debreceni Református Kollégium, a Nagytemplom és a Püspöki Hivatal határolta emlékkertben, özv. Hegyi Mihályné anyagi támogatásával emlékművet állítottak a gályaraboknak. Az emlékművet Kiss Áron püspök imádságával avatták fel.

1896-ban Kiss Áron aktívan részt vett a millenniumi állami ünnepségeken. A korabeli hírlapok tudósításai szerint jelen volt június 26-án Szegeden, 27-én Ópusztaszeren, július 19-én pedig egyedüli magyar egyházkormányzóként mondott hálaadó imát a munkácsi várfokon; szeptember 26–27-én I. Ferenc József hajóján utazva részt vett a Vaskapu csatorna megnyitásán, október 18-án pedig a dévényi emlékmű átadásakor rendezett ünnepélyen. Az uralkodó ugyanebben az évben ünnepélyesen megerősítette nemességét. 1898. március elején, a forradalom 50. évfordulója kapcsán Kiss Áron körlevélben utasította a tiszántúli református iskolákat március 15-e megünneplésére.

1898. szeptember 10-én Genfben merénylet áldozata lett Erzsébet királyné. A következő egyházkerületi közgyűlésen Kiss Áron külön imádságban emlékezett meg róla. 1898-ban püspöki körlevelében fellépett a „Szabolcs-megyei egyszerű nép között terjedő szocializmus ellen”.

1899-ben, Szász Domokos erdélyi püspök halála után az uralkodó Kiss Áront a főrendiház tagjává nevezte ki. 1900. október 13-án mint korelnök, Kiss Áron nyitotta meg a magyar országgyűlés főrendiházának ülését.

1905-ben Kiss Áront újabb szélütés érte. Az egyházkerületi jegyzőkönyvek tanúsága szerint ettől az évtől – az 1907. évi tavaszi közgyűlést kivéve – haláláig a közgyűlés elnöki székében Dávidházy János helyettesítette. 1907-ben az uralkodó a Lipót-rend középkeresztjével tüntette ki. 1908. május 30-án délután halt meg, június 3-án „fejedelmi pompával” temették el.

Emlékezete

1908. június 10-én megemlékezett róla a magyar országgyűlés főrendiháza. Az 1910. évi őszi egyházkerülti közgyűlés úgy határozott, hogy sírhelyén díszes emlékművet állít az elhunyt püspök számára.

Irodalom

• BARÁTH Béla Levente: Tiszántúli szemmel…: Kiss Áron emlékeztetője az 1848. szeptemberi miniszteri értekezlethez kapcsolódó egyházi tanácskozásokról, in: FAZAKAS Sándor – FERENCZ Árpád (szerk.): „Krisztusért járva követségben…” Teológia – igehirdetés – egyházkormányzás, Tanulmánykötet a 60 éves Bölcskei Gusztáv születésnapjára, Debrecen, Debreceni Református Hittudományi Egyetem, 2012, 473-494.
• BARÁTH Béla Levente: Hegymegi Kiss Áron Tiszántúl millennium kori püspöke: egy 19. századi református egyházkormányzó életútjának ismertetése: önéletrajzi visszaemlékezései, válogatott művei és a pályafutásához kapcsolódó dokumentumok alapján. Budapest, Helikon Kiadó, 2012.
• F. VARGA Lajos: A szatmári ref. egyház húszéves története, Szatmár, 1896.
• G. SZABÓ Botond: A szabadság szent igéi, A tiszántúli református egyházi vezetés és a Debreceni Kollégium 1848/49-ben, Debrecen, 1999.
• IRINYI Károly: A politikai közgondolkodás és mentalitás változatai Debrecenben 1867–1918. Debrecen, 2002.
• KISS Áron (összeszedte, a latin szövegűeket magyarra fordította és tájékoztató jegyzetekkel kísérte): A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései, Budapest, 1881 (Protestáns Theologiai Könyvtár, XV).
• KISS Kálmán: A Szatmári Református Egyházmegye története, Kecskemét, 1878.
• LUBY Margit: Népi emlékezések Kiss Áron porcsalmi lelkészről, in: uő; Népmondák Szabolcs Szatmárból, Debrecen, KLTE Néprajzi Tanszék, 1985 (Folklór és etnográfia 21), 77–81.
• RÉVÉSZ Imre: Révész Imre élete 1826–1881; Debrecen, Debrecen sz. kir. város és a Tiszántúli Református Egyházkerület Nyomdavállalata, 1926.
• RÉVÉSZ Imre: Fejezetek a Bach-korszak egyházpolitikájából, Budapest, 1957.
• ZOVÁNYI Jenő: A Tiszántúli Református Egyházkerület története, Debrecen, 1939.

Szerző
Baráth Béla