Szabó Imre (1891–1955)

A lap korábbi változatát látod, amilyen Lanyi.gabor (vitalap | szerkesztései) 2023. december 11., 12:16-kor történt szerkesztése után volt. (Lanyi.gabor átnevezte a(z) Szabó Imre (1891-1955) lapot a következő névre: Szabó Imre (1891–1955))
(eltér) ← Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)

Szabó Imre (Somorja, 1891. április 10. – Debrecen, 1955. január 27.) az első budapesti református esperes

A fasori reformátusok legendás lelkipásztora, a Budapesti Református Egyházmegye első esperese a két világháború közötti fővárosi reformátusság életének kiemelkedő szervezője és építője volt. A korszakban igehirdetőként, a református sajtó meghatározó újságírójaként és könyvek szerzőjeként vált ismertté. Nem alkudott meg egyik diktatúra idején sem: a vészkorszakban zsidókat mentett, az ötvenes évek elején segítette a kitelepítetteket. 1951-ben tisztségeiről lemondatták és egy világtól elvágott kis nyírségi faluba száműzték, ahol hamarosan bekövetkező haláláig szolgált.

Korai évei

Szabó Imre 1891. április 10-én született a Pozsony vármegyei Somorján (ma Šamorín, Szlovákia), szülei harmadik, egyben utolsó gyermekeként. Édesapja, idősebb Szabó Imre református lelkész korán elhunyt, őt fia, Imre alig ismerte, halálakor csupán hároméves volt. Az özvegy, Végh Ilona három félárván maradt gyermekével szüleihez költözött Negyedre (Nyitra vm.), ahol édesapja református lelkészként szolgált. Hamarosan a negyedi parókiát is el kellett hagyniuk a nagyapa, Végh Mihály halála miatt, ahonnan a család csallóközi birtokára költöztek.[1]

Tanulmányai, lelki formálódása

Elemi iskoláit Negyeden és Perbetén (Komárom vm.) végezte, majd Pápán a református gimnáziumban érettségizett. Kiemelkedő előadói tehetséggel rendelkezett, az iskolai szavalóversenyek állandó díjazottja volt. A nyarakat anyai nagybátyjánál, Végh Géza református lelkésznél a negyedi parókián töltötte, ahol korábban nagyapja is szolgált.[2]
Édesapja hivatását választva, 1910-ben kezdte meg teológiai tanulmányait a Pápai Református Teológiai Akadémián. Teológus hallgatóként találkozott a személyes megtérést középpontba állító belmissziói mozgalommal, amely egész további életét meghatározta. Belépett az egyik, akkor néhány éve alakult belmissziós szervezet, a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség (MEKDSZ) tagjai közé. Atyai barátja lett a nagy hatású fiatal református lelkész, a MEKDSZ utazótitkára Victor János, későbbi teológiai tanár. A MEKDSZ-hez fűződik két pápai teológustársával, Bereczky Alberttel és Tildy Zoltánnal kötött barátsága is.[3]

Pályája kezdete

A teológia elvégzését két évi segédlelkészi szolgálat követte: az első évben Pápán kollégiumi senior is volt, majd 1916-ig (Rév)Komáromban szolgált, ahol megismerkedett és barátságot kötött a vele egykorú Túróczy Zoltán evangélikus segédlelkésszel, későbbi püspökkel. A társadalmi-politikai és egyháztársadalmi kérdések iránti érdeklődése már pályakezdő korában megmutatkozott. Itt írta meg első nagyobb lélegzetű munkáját, a Komáromi Református Egyházmegye pályázatára A most folyó világháború hatása a református egyház vallásos életére címmel. Pályamunkája dicséretben részesült.[4] Segédlelkészként kezdte el írni Imakönyvét, melyet egész életén át folytatott.[5] Miután 1916 szeptemberében megkapta lelkészi oklevelét, egy tanéven át Baselben ösztöndíjas tanulmányokat folytatott. Hazatérve rövid dunántúli helyettes lelkészi szolgálat után – feltételezhetően Szabó Aladár támogatásával – a fővárosba került Kálvin téri segédlelkésznek, majd 1918-tól öt éven át a szegény rétegekkel foglalkozó Lorántffy Zsuzsanna Egyesület lelkésze lett.[6]

Válságok idején

Generációját meghatározta egy válságokkal teli időszak: a „nagy háború” (azaz az első világháború), majd a Tanácsköztársaság, a román megszállás és a trianoni döntéssel bekövetkezett országvesztés. Szabó Imre ekkor kapcsolódott be a református egyházi közéletbe. MEKDSZ-es barátai ott voltak a Tanácsköztársaságot támogató református lelkészek között,[7] de ő nem csatlakozott hozzájuk, hanem egyházi választ keresett az égető nemzeti sorskérdésekre. 1919 novemberében névtelen röpiratot fogalmazott meg Reformátusok mit csináltok?! címmel. Száz példányt postán küldött el presbitereknek, hogy a templomok kapujára függesszék azt ki. A fiatal, szociálisan érzékeny lelkész tenni akarásáról tanúskodott, a magyar és a református öntudatot kívánta felébreszteni címzettjeiben. A röpiratot a következőkkel vezette be:

„Mi van veletek, budapesti reformátusok, – kiket annyira becsültem, – hogy olyan némák és olyan süketek vagytok? Mozdulatlanságotok izgat! Bölcsesség az – vagy tehetetlenség?! Erő? – vagy gyámoltalanság?! Sehol a fórumon nem vagytok jelen. Politikailag nem számolnak veletek. De bent az egyházban sem látszik, hogy jelen volnátok…? Szavatok nincs máshol, mint a templomban. Egyetlen újságotok nincs! Egyetlen tájékoztató gyűlést nem tartotok. Egyetlen mozdulat – melyen meglátszanék, hogy 100 ezer budapesti református meggyőződését fejezi ki – nincs! Semmit nem akartok – se nem elleneztek: fontoskodva begombolkoztok és a jobb időket várjátok.”[8]

A gyülekezetszervező, majd fasori lelkipásztor

A Lorántffy Zsuzsanna Egyesület Család utcai (ma VIII. ker. Reguly Antal utca) telkén álló barakktemplomban az első világháború idején hadikórház működött, amely a háború végén bezárt. Másfél év múltán az Ilka utcában megnyílt az egyesület új diakonissza kórháza.[9] Ezután Szabó Imre elkezdte szervezni a tisztviselőtelepi református gyülekezetet, az istentiszteleteket pedig a Család utcában tartották. 1922 nyarán hollandiai tanulmányúton vett részt, amely meghatározó volt számára, ahogy naplójában írta akkor kezdte „megérteni a világot”.[10]
Miután Szabó Hollandiából hazatért az új dunamelléki püspök, Ravasz László maga mellé szánta a Kálvin téri másodlelkészi állásra. A püspök Victor János teológiai tanárt ajánlotta a fasori gyülekezet[11] vezetésére, miután elhunyt Kovács Emil alapító lelkipásztor. A fasori presbiterek azonban nagy szótöbbséggel a fiatal tisztiviselőtelepi lelkész, Szabó Imre mellett foglaltak állást.[12] Beiktatására ünnepélyes keretek között 1923 márciusában került sor. Még ebben az évben házasságot kötött a kolozsvári születésű Tamás Évával. Házasságukból öt gyermek született.
Életének közel felét töltötte a Fasorban, amellyel – mint búcsúlevelében 1952 februárjában írta – „a Krisztusban úgy egybeforrt a lelkem, mint az atya lelke a nagy családban a gyermekeivel”.[13] Közreműködésével 1926-ban nyílt meg a fasori templom mögött álló telken, holland támogatással az első budapesti református elemi iskola, amelyet az akkori holland trónörökösről, Juliannáról neveztek el.[14]

Az egyházszervező, első budapesti esperes

Fasori lelkipásztorként vetette fel az önálló budapesti egyházmegye létesítésének gondolatát. Terve releváns válasz volt a korszak jelentős problémájára, miszerint világvárossá nőtt a főváros népessége, így a reformátusok létszáma is ugrásszerűen megnőtt. Ekkor vált szorosabbá és intézményessé a kapcsolata Ravasz Lászlóval, akinek fontos munkatársa lett. Szabót 1928-ban zsinati pótképviselőnek választották és a Magyar Presbiter c. lap szerkesztőjeként kezdett működni. Szintén ebben az évben lett tagja Budapest Székesfőváros Törvényhatósági Bizottságának, majd annak örökös tagjává választották. Így jártasságot és kapcsolatokat szerzett a fővárosi politikában, amit a fővárosi reformátusság érdekében használt fel.[15]

Ravasz 1928. évi püspöki jelentésében felhívta arra a figyelmet, hogy ugyanannyian tartoznak a fasori parochiális körhöz, mint ötven baranyai egyházközséghez. Hangsúlyozta, hogy míg ezeknek a kis gyülekezeteknek mind önálló lelkipásztoruk van, addig a Fasorban Szabó és segédlelkészei szolgálnak. Ravasz püspöki jelentésének hatására először foglalkozott a Budapesti Református Egyházközség (Kálvin tér) száztagú presbitériuma a hozzájuk tartozó parochiális körök önálló gyülekezetekké válásának kérdésével. Ez az út vezetett mind az önálló fővárosi egyházközségek, mind a Budapesti Református Egyházmegye alapításához. A fasori gyülekezet 1932. január 1-jével vált teljes jogú anyaegyházközséggé.[16]

Szabó Imre sokrétű egyházszervezői tevékenységének legnagyobb eredménye az önálló budapesti egyházmegye létrehozása volt, melynek első esperesévé 1931. december 9-én választották meg. Beiktatására és székfoglaló beszédére 1932. január 6-án került sor a Budapesti Egyházmegye alakuló közgyűlésén. Számos budapesti református gyülekezet, megfelelő önerő hiányában templom nélkül volt. A felépítésükhöz szükséges támogatásokért Szabó többszöri kérelmet nyújtott be és tárgyalásokat folytatott. Mindezzel elérte, hogy a budapesti lakosok adójából a katolikusok mellett – arányos mértékben – a reformátusok is templomokat építhettek ún. fővárosi segélyből. Ennek köszönhetően felépült öt új református templom (Pozsonyi út, Szabadság tér, Pasarét, Külső-Józsefváros, Külső-Üllői út).[17] A Budapesti (későbbi Lónyay utcai) Református Gimnázium diákságának egyre gyarapodó létszáma indokolttá tette egy új épület felépítését, amelyet Szabó Imre esperesi működése legnagyobb tettének értékelt későbbi életrajzírója, a gimnázium egykori vallástanára, Draskóczy István.[18] Az állami és fővárosi támogatás mellett egy országos gyűjtés tette lehetővé, hogy 1943. október 31-én ünnepélyesen felavathatták a gimnázium Lónyay utcai új épületét.[19]

Embermentés a Fasorban

1938-ban Szabó megszervezte a Fasorban a másodlelkészi állást, amelyet Dobos Károly töltött be egészen 1952-ig, a pártállam nyomására történt eltávolításáig. Fáradhatatlan egyházépítőként börtön-, kórház- és külmissziót szervezett, egyetemi-, ifjúsági- és egyházmegyei lelkészi állásokat létesített. A vészkorszak idején védelmébe vett az üldözötteket. Az 1944. június 16-i esperesi jelentésében drámai hangon szólt az egyházmegyei közgyűléshez, tiltakozását fejezte ki a gettósítással és a deportálásokkal szemben.[20] A Julianna Iskola alagsorában – nem kis bátorságot tanúsítva – svéd védettség alatt működő, zsidó származású gyermekeket mentő otthont létesített. Az embermentésben végzett áldozatos tevékenységéért 2003-ban őt és feleségét posztumusz, illetve Éva lányát a Világ Igaza kitüntetésben részesítette a jeruzsálemi Jad Vashem Intézet.[21]

A kommunista diktatúra szorításában

A háború utáni években az egyház épületeinek és életének helyreállításán fáradozott. Ugyanakkor 1945-től személyét kezdetben burkolt, majd egyre nyíltabb támadások érték a kommunistákkal mind inkább együttműködő református egyházi körök részéről, de ekkor még meg tudta tartani budapesti lelkészi és esperesi székét. Naplója tanúsága szerint mind nagyobb aggodalmak közepette élte meg a háború utáni időket. Bár a pártállami diktatúra teljes kiépülését követően is tisztában volt a várható következményekkel, esperesként mégis beadvánnyal fordult az egyházkormányzathoz az állásukat vesztett budapesti vallásoktató és missziói lelkészek ügyében.[22] A pártállam által diktált egyházzsugorítási terv helybenhagyásának céljával 1951 októberében megnyílt a zsinat, ahol Szabó Imre és Pap Béla karcagi lelkész felszólalásai nyomán nem várt ellenállás bontakozott ki. A diktatúra számára megbízható emberek helyett beválasztották őket a zsinati ülésszakok között döntést hozó szűk körű testületbe, a Zsinati Tanácsba. A zsinatot rövidesen felfüggesztették. 1951. november végén Szabót lemondatták mind esperesi, mind lelkészi állásáról, Pap Bélát pedig letartóztatta az Államvédelmi Hatóság.[23]

Ennek egyik közvetlen előzménye volt, amikor 1951. november 19-én Kiss Roland főgondnok számon kérte Szabón a két héttel korábban Irányelvek címmel írott egyházmegyei körlevelét. Ebben tanácsokkal látta el az egyházmegyéjéhez tartozó gyülekezetek vezetőségét az egyházközségekben folytatott munkákra vonatkozóan. Valódi bátorságról tett tanúságot, amikor a gyülekezeten kívül elvégzendő missziói látogatások célcsoportjai között a kitelepítetteket is nevesítette.[24]
Az esperes már a budapesti kitelepítések végrehajtásának idején a tettek mezejére lépett. Már hónapokkal az 1951. november 6-án kelt körlevél megszületése előtt gondjába vette az egyházmegyéjéből kitelepített református egyháztagokat. Ez egyfajta szervezői munkát jelenthetett. A kitelepítések végrehajtásának negyedik hetében, 1951. június 14-én egyházmegyei közgyűlést tartott, amelyen elmondta a kitelepítettek védelmére szolgáló javaslatokat és gondozásukra vonatkozó kéréseit. Ezzel igen bátor és nem veszélytelen kiállást tanúsított a kitelepítettek mellett a még hivatalában lévő esperes.[25]

Budapestről száműzve

Hatvanévesen egy világtól elvágott, vasúti közlekedés nélküli kis nyírségi faluba, Bujba helyezték. Feleségével együtt 1952. január 31-én hagyta el a fővárost.[26] „Példaadónak találtam az utolsó tíz év alatti magatartását, amellyel megmutatta, hogyan kell keresztyénileg elhordozni azt is, amit emberileg elhordozhatatlannak találnánk.” – Révész Imre volt tisztántúli püspök így emlékezett vissza Szabó Imrére, annak halála után.[27] A buji gyülekezet az új egyházkormányzat hűséges emberéhez, az akkor már hírhedt Békefi Benő egyházmegyéjéhez tartozott, amelyet a kortársak „fegyházmegyeként” emlegettek. Szabó egészsége hamar megrendült, 1955 elején hunyt el a debreceni klinikán. Az óbudai temetőben mintegy ötezer ember búcsúztatta, a szertartást Ravasz László végezte a Jn 14,16–19 alapján: „Én élek és ti is élni fogtok.”[28]

Emlékezete

A Budapest-Fasori Református Egyházközség presbitériuma a rendszerváltás után, 1991-ben Szabó emlékére létrehozta a Szabó Imre Alapítványt azzal a céllal, hogy az állami tulajdonból egyházi tulajdonba visszakerült Julianna Református Általános Iskola működését anyagilag támogassa. Az alapítvány mindmáig működik. A fasori reformátusok gyülekezeti termet neveztek el egykori lelkipásztorukról. A vészkorszakban megmentettek nevében Frenkel Andor és Buda Józsefné Frenkel Márta 2002-ben emléktáblát helyezett el a Julianna iskola régi épületében. Szabó Imre egyik lánya, Szabó Piroska díjat alapított édesapja emlékére. A Szabó Imre-díjat első alkalommal 2022-ben adták át a fasori református templomban. A díjat minden évben olyan diáknak ítélheti oda a Julianna Református Általános Iskola igazgatótanácsa, akit tanulmányi előmenetele és szorgalma alapján arra érdemesnek tart.

Felhasznált irodalom és források

ARADI Péter: Interjú Szabó Évával. Sárbogárd, 2000. június 27. USC Shoah Foundation Visual History Archive (https://vha.usc.edu), 51022. sz. interjú.

CSŰRÖS András: Pap Béla zsinati tevékenysége, különös tekintettel az 1951. október 24-i ülésre, Confessio 2007/4, 109–126.

CSŰRÖS András: Református egyházi élet a Tanácsköztársaság idején. A magyar reformátusság egy válságos korszakban, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem–L’Harmattan, 2021.

DRASKÓCZY István: A Budapesti Református Gimnázium második (csonka) félszázadának szellemi arculata, 1909/10–1951/52, Budapest, Budapesti Református Öregdiákok Török Pál Egyesülete–Lónyay Utcai Református Gimnáziumért Alapítvány, 1993.

DRASKÓCZY István: Szabó Imre a Budapesti Református Egyházmegye első esperesének élete és munkái, Mezőszilas–Kiskunfélegyháza, Parakletos Alapítvány, 1968–1991.

ERDŐS Kristóf: „Vegyük fel gondját az otthontalanná vált testvéreinknek” Szabó Imre esperes szerepe a budapesti kitelepítettek támogatásában, in: Kiss Réka–Lányi Gábor (szerk.): Hagyomány, Identitás, Történelem 2022, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kar Egyháztörténeti Kutatóintézet, Reformáció Öröksége 10., 2023, 233–247. doi: 10.61376/hit.2022.erdos.18

ERŐS Zsuzsa–SZABÓ Julianna (szerk.): Ég, de meg nem emésztetik. Szabó Imre a Budapesti Református Egyházmegye első esperese. Naplók 1914–1954, Budapest, Budahegyvidéki Református Egyházközség, 2001.

FROJIMOVICS Kinga–MOLNÁR Judit (szerk.): A Világ Igazai Magyarországon a második világháború alatt, Budapest–Jeruzsálem, Balassi–Yad Vashem, 2009.

GÉRA Eleonóra Erzsébet: Református karitatív intézmények a magyar fővárosban 1850–1952. Doktori (PhD) disszertáció, Budapest, ELTE BTK, Kézirat, 2006, http://doktori.btk.elte.hu/hist/gera/diss.pdf, 2023. október 3.

JAKUS Ágnes: Aki ember tudott maradni. Parókia, 2022. június 20., https://parokia.hu/v/aki-ember-tudott-maradni/, 2023. október 4.

KISS Réka: Bereczky Albert lelkipásztori, püspöki működése, in: Kósa László (szerk.): Reformátusok Budapesten 1. Tanulmányok a magyar főváros reformátusságáról, Budapest, Argumentum–ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék, Az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék kiadványai 4., 2006, 601–620.

KÓSA László: Az egyesületek a budapesti reformátusság életében, in: Kósa László (szerk.): Reformátusok Budapesten 2. Tanulmányok a magyar főváros reformátusságáról, Budapest, Argumentum–ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék, Az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék kiadványai 4., 2006, 1077–1117.

MILLISITS Máté (szerk.): „… a templomnál is nagyobb van itt.” Szemelvények a Budapest-Fasori Református Egyházközség és a 100 éves Fasori Református Templom történetéből, 1913–2013, Budapest, Budapest-Fasori Református Egyházközség, 2013.

NAGY Zsombor: Szabó Imre, a budapesti református egyházmegye megszervezője és első esperese, in: Kósa László (szerk.): Reformátusok Budapesten 1. Tanulmányok a magyar főváros reformátusságáról, Budapest, Argumentum–ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék, Az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék kiadványai 4., 2006, 579–590.

Szerző
Erdős Kristóf

  1. ↑ ARADI Péter: Interjú Szabó Évával. Sárbogárd, 2000. június 27. USC Shoah Foundation Visual History Archive (https://vha.usc.edu), 51022. sz. interjú.
  2. ↑ DRASKÓCZY István: Szabó Imre a Budapesti Református Egyházmegye első esperesének élete és munkái, Mezőszilas–Kiskunfélegyháza, Parakletos Alapítvány, 1968–1991, 11–13; ERŐS Zsuzsa–SZABÓ Julianna (szerk.): Ég, de meg nem emésztetik. Szabó Imre a Budapesti Református Egyházmegye első esperese. Naplók 1914–1954, Budapest, Budahegyvidéki Református Egyházközség, 2001, 389
  3. ↑ NAGY Zsombor: Szabó Imre, a budapesti református egyházmegye megszervezője és első esperese, in: Kósa László (szerk.): Reformátusok Budapesten 1. Tanulmányok a magyar főváros reformátusságáról, Budapest, Argumentum–ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék, Az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék kiadványai 4., 2006, 579–590, 580; KISS Réka: Bereczky Albert lelkipásztori, püspöki működése, in: Kósa László (szerk.): Reformátusok Budapesten 1. Tanulmányok a magyar főváros reformátusságáról, Budapest, Argumentum–ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék, Az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék kiadványai 4., 2006, 601–620, 601.
  4. ↑ Draskóczy: Szabó Imre, 18–20.
  5. ↑ Az Imakönyv utolsó bejegyzése két évvel Szabó Imre halála előtt, 1952. december 31-én Bujon kelt. Közli Erős–Szabó: Ég, de meg nem emésztetik, 385–386.
  6. ↑ Draskóczy: Szabó Imre, 24–25; Nagy: Szabó Imre, 580–581; GÉRA Eleonóra Erzsébet: Református karitatív intézmények a magyar fővárosban 1850–1952. Doktori (PhD) disszertáció, Budapest, ELTE BTK, Kézirat, 2006, 185; KÓSA László: Az egyesületek a budapesti reformátusság életében, in: Kósa László (szerk.): Reformátusok Budapesten 2. Tanulmányok a magyar főváros reformátusságáról, Budapest, Argumentum–ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék, Az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék kiadványai 4., 2006, 1077–1117, 1084.
  7. ↑ Közülük Tildy Zoltán Somogyban lelkészi szakszervezetet hozott létre, melynek titkára lett. Vö. CSŰRÖS András: Református egyházi élet a Tanácsköztársaság idején. A magyar reformátusság egy válságos korszakban, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem–L’Harmattan, 2021, 126–130.
  8. ↑ A Reformátusok, mit csináltok?! c. röpiratot teljes terjedelmében közli Erős–Szabó: Ég, de meg nem emésztetik, 395–396.
  9. ↑ Géra: Református karitatív intézmények, 189–190.
  10. ↑ Szabó Imre: „A” füzet. Rotterdami napló, 1922. június 20-i bejegyzés, in: Erős–Szabó: Ég, de meg nem emésztetik, 3; Draskóczy: Szabó Imre, 37–40.
  11. ↑ Akkor még nem volt önálló gyülekezet (azaz teljes jogú anyaegyházközség), hanem a Budapesti Református Egyházközséghez (Kálvin tér) tartozó fasori parochiális körként működött.
  12. ↑ Szabó Imre: „K” füzet, 1954. július 5-i bejegyzés, in: Erős–Szabó: Ég, de meg nem emésztetik, 327.
  13. ↑ Erős–Szabó: Ég, de meg nem emésztetik, 436.
  14. ↑ MILLISITS Máté (szerk.): „… a templomnál is nagyobb van itt.” Szemelvények a Budapest-Fasori Református Egyházközség és a 100 éves Fasori Református Templom történetéből, 1913–2013, Budapest, Budapest-Fasori Református Egyházközség, 2013, 60–68.
  15. ↑ Nagy: Szabó Imre, 583–584.
  16. ↑ Millisits: „… a templomnál is nagyobb van itt.”, 89–93.
  17. ↑ Nagy: Szabó Imre, 584–586.
  18. ↑ DRASKÓCZY István: A Budapesti Református Gimnázium második (csonka) félszázadának szellemi arculata, 1909/10–1951/52, Budapest, Budapesti Református Öregdiákok Török Pál Egyesülete–Lónyay Utcai Református Gimnáziumért Alapítvány, 1993, 88.
  19. ↑ Draskóczy: A Budapesti Református Gimnázium, 88–94, 156–157.
  20. ↑ Kivonat a budapesti református egyházmegye 1944. évi, június 16-i rendes közgyűlésének jegyzőkönyvéből. Közli Erős–Szabó: Ég, de meg nem emésztetik, 410–415.
  21. ↑ FROJIMOVICS Kinga–MOLNÁR Judit (szerk.): A Világ Igazai Magyarországon a második világháború alatt, Budapest–Jeruzsálem, Balassi–Yad Vashem, 2009, 354–355.
  22. ↑ Nagy: Szabó Imre, 588–590.
  23. ↑ CSŰRÖS András: Pap Béla zsinati tevékenysége, különös tekintettel az 1951. október 24-i ülésre, Confessio 2007/4, 109–126.
  24. ↑ A körlevelet közli ERDŐS Kristóf: „Vegyük fel gondját az otthontalanná vált testvéreinknek” Szabó Imre esperes szerepe a budapesti kitelepítettek támogatásában, in: Kiss Réka–Lányi Gábor (szerk.): Hagyomány, Identitás, Történelem 2022, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kar Egyháztörténeti Kutatóintézet, Reformáció Öröksége 10., 2023, 233–247, 245–247. doi: 10.61376/hit.2022.erdos.18
  25. ↑ Erdős: „Vegyük fel gondját az otthontalanná vált testvéreinknek”, 237–239.
  26. ↑ Erős–Szabó: Ég, de meg nem emésztetik, 241–242.
  27. ↑ Draskóczy: Szabó Imre, 188.
  28. ↑ Nagy: Szabó Imre, 590.
A lap eredeti címe: „https://refwiki.kre.hu/index.php?title=Szabó_Imre_(1891–1955)&oldid=335”