RefWiki

Ratio Educationis 1777, 1806

A Magyar Királyságban kiadott átfogó tanügyi szabályzat. Az I. Ratiot 1777-ben, a II. Ratiot 1806-ban rendelte el az uralkodó. Mindkét szabályzat a teljes magyarországi oktatásügy szabályozására volt hivatott, különös tekintettel az iskolatípusok és iskolafokozatok egységesítésére és tartalmi szabályozására. Az I. Ratio Educationis elvben a protestánsokra is kiterjedt, de ők a passzusait csak korlátozottan tartották be. A II. Ratio Educationis pedig – tekintettel az időközben szentesített protestáns tanügyi autonómiára – formálisan is csak a katolikusokra terjedt ki. A két Ratio nagy hatást gyakorolt a magyarországi iskolázás intézményes fejlődésére annak ellenére is, hogy előírásait maradéktalanul szinte sehol sem tudták teljesíteni.

A két Ratio megszületésének körülményei

A Ratio Educationis a felvilágosult abszolutizmus egyik legfontosabb modernizációs terepének, az oktatásnak a szabályozását látta el. A Habsburg Birodalom örökös tartományaiban az 1740-es évek végétől visszatérően napirenden volt a tanügyek fokozatos állami (uralkodói) felügyelet alá vonása és reformja. Az 1750-60-as években az egyetemek fölötti egyházi (jezsuita) befolyás visszaszorítását és a tanügyigazgatás központosítását célzó nagy hatású intézkedések születtek meg. Az 1770-es években pedig a Felbiger-féle népoktatási reformra és a piarista Gratian Marx nevéhez köthető gimnáziumi tantervi szabályozásra került sor. Döntő jelentőségű volt a jezsuita rend 1773. évi feloszlatása. Részint azért, mert a korábban az oktatás fölött roppant befolyással bíró jezsuiták helyére szabályozó szereplőként az állam lépett, részint pedig azért, mert a jezsuita rend vagyonából hozta létre az uralkodó a Tanulmányi Alapot, az állami irányítású oktatásügy finanszírozási bázisát.

A rendi dualizmus jegyében irányított Magyar Királyság a korai reformintézkedések zöméből kimaradt. Az 1770-es évekbeli nagy változások azonban Magyarországra is kiterjedtek: itt is feloszlatták a jezsuita rendet; bevezették a Felbiger-féle normamódszert és mintanépiskolákat; késve és vontatottan, de megindult az egyetem átalakítása. Az intézkedéssorozat jegyében adta ki Mária Terézia uralkodói rendelet formájában az 1777. évi Ratio Educationist, amely a birodalmi tanügyirányítási logikát ötvözte bizonyos magyarországi sajátosságokkal. A Ratio Educationis ennek megfelelően egy hazai viszonyokra átalakított adaptáció – a birodalmi logika magyarországi átültetését hazai szakemberek végezték Ürményi József királyi tanácsos vezetésével. Ennek az adaptációnak a jegyében fontos volt, hogy magyar szerzők készítsék és bizonyos kérdésekben (pl. jogi stúdiumok tananyaga, latin nyelvű oktatás kiterjedtsége) a helyi sajátosságokhoz igazítsák a kódexet. A Ratio Educationis Erdélyre nem terjedt ki, az 1765-ben nagyfejedelemségi rangra emelt Erdély 1781-ben önálló tanügyi szabályzatot kapott Norma Regia címen. Jóllehet az I. Ratio eredetileg a teljes oktatás szabályozásának céljával született, a protestánsok 1781-ben II. József türelmi rendelete (1781) által de iure felmentést kaptak az országos szisztéma átvétele alól. A türelmi rendeletet II. József nem vonta vissza halála előtt, az 1790-91. évi magyar országgyűlés pedig saját rendi törvényei szerint is legitimálta a protestánsok vallás- és tanügyi autonómiáját. Ennek nyomán pedig biztossá vált, hogy az iskolafenntartók konfesszionális alapon elkülönülnek és még sokáig külön utakon járhatnak.

II. József halála után a magyar rendek rövid ideig intenzíven foglalkoztak a tanügyi kérdésekkel. Az 1791/92. országgyűlés életre hívott egy tanügyi bizottságot – pusztán a Litteraria Deputatio léte is párját ritkító jelenségnek számított a korabeli Európában. A deputatio kidolgozott egy törvényjavaslatot, amelyben felvázolta egy állami irányítású egységes, vallásilag toleráns, ingyenes, a magyar nyelvű művelődés és tudományosság elvét következetesen megvalósító oktatási rendszert. A kiegyezésig ez volt az egyetlen olyan oktatáspolitikai indítvány, amelyben a protestánsok és a katolikusok aktív közösséget alkottak egymással. Ez a bizottság egyébként olyan progresszív javaslatokat fogalmazott meg, amelyek valamelyest rokoníthatók a Bécsben szintén ekkor folyó, leginkább a Karl Anton von Martini (1726-1800) által ösztönzött, a személye köré szerveződő reformdiskurzussal.

A deputatio javaslataiból nem született törvény, annak passzusai papíron maradtak. Másfél évtized múlva, immár jelentősen megváltozott politikai körülmények között, a francia forradalmi fejleményektől megrettenve csupán a katolikus iskolák számára adták ki a II. Ratio Educationist (1806). Ezt a középiskolák és akadémiák igyekeztek be is tartani, s ily módon a reformkor végéig ez volt a magyarországi oktatás legfontosabb szabályzata.

A Ratio Educationis passzusai

A két Ratio Educationis átfogó tanügyi kódexként szabályozta elvileg a teljes iskolaügyet. Pontosan meghatározta és ezáltal egységesítette az egyes iskolatípusok funkcióját, képzési idejét, tananyagát, továbbá megkülönböztette a tanügyigazgatás különböző szintjeit, feladatait és jogosultságát. A Ratio Educationis bevezette Magyarországon a tankerületi szisztémát. Az országban 10 tankerületet alakítottak ki, amelynek székhelyei összetett igazgatási és felsőbb oktatási központi szerepet töltöttek be. Igazgatási funkciója a tankerületi főigazgatóság révén érvényesült, ez fogta össze az adott tankerület – sokszor csak később kiépítendő – középső és alsófokú tanfelügyeleti szintjein folyó munkát. A felsőbb oktatási központi funkciót részint a tankerületi székhelyeken működő királyi akadémiák és nagygimnáziumok, részint a tanítóképzés és a tanító-továbbképzés kiemelt intézményének szánt mintanépiskolák biztosították.

Ily módon a két Ratio jól kiépített iskolapiramist vázolt fel. Ennek csúcsán az ország egyetlen egyeteme állt. (Az 1635-ben Pázmány Péter által alapított jezsuita egyetemet szintén ennek az oktatási modernizációs hullámnak a keretében telepítették át eredeti székhelyéről, Nagyszombatból 1777-ben Budára, majd 1780-ban Pestre.) Alatta a tankerületi székhelyeken működő királyi akadémiák, királyi gimnáziumok és mintanépiskolák, majd pedig a további nagyobb településeken található gimnáziumok, illetve kisgimnáziumok álltak. Az inkább kisebb városokban jellemző kisgimnázium az alsó négy, grammatikai osztállyal rendelkezett, míg a gimnáziumban ötödik és hatodik osztályokat is szerveztek. A gimnáziumba az anyanyelvi kisiskolák harmadik (latin előkészítő) osztályának elvégzésével lehetett lépni. A gimnáziumból az egyetemen és a királyi akadémiákon is tovább lehetett tanulni.

A két Ratio az iskolai oktatás–nevelés minden szegmensét igyekezett szabályozni. Ennek megfelelően rendelkezett a tanulóifjúság egészségének gondozásától az iskolai újságolvasás fontosságáig, az egyetem filozófiai és jogi hallgatóinak disputáitól az egyetem csillagvizsgáló intézetének és szertárának vezetéséig és funkciójáig, vagy az egyetemi nyomda működéséig bezárólag mindenről. Iskolatípusonként részletező módon meghatározta továbbá az elsajátítandó tananyagot (bár annak pontos ütemezését nem írta elő) és az azokhoz rendelt tankönyveket, továbbá iskolatípusonként heti órarendet is megszabott. A szabályzat egységesítette az iskolák évi és napi időbeosztásának rendjét, gondoskodott a különböző vizsgák szabályairól, s elvi rendelkezést fogalmazott meg a tanárképzésről.

A Ratio Educationis eredményei és hatása

A közkeletű vélekedéssel ellentétben a Ratio Educationis nem írt elő tankötelezettséget, jóllehet a szöveg számos ponton feltételezi, hogy a 6-12 éves korú gyermekek elvileg iskolába járnak. (A teljes körű tankötelezettség elérésére az 1868. évi népoktatási törvény érvényesítéséig, a 19. század végéig várni kellett.)

Ezzel együtt mégis a Ratiot tekinthetjük a magyarországi állami felügyeletű, szisztematikus oktatási rendszer kiépülését megalapozó, első igazán jelentős szabályzatnak. A Ratioval párhuzamosan bevezetett tankerületi igazgatás tartósnak bizonyult, s a katolikus szektorban az iskolatípusok egységesítésében is maradandó eredményeket ért el. A katolikus iskolákban a Ratiot követve az oktatás tartalmi egységesülése is bekövetkezett, noha a tanárképzés megszervezésére nem került sor ebben az időszakban; a Ratio által megkövetelt tankönyvek, taneszközök legfeljebb esetlegesen, véletlenszerűen terjedtek el tömegesen.

Fontos jelenség, hogy az evangélikusok a tanügyi autonómiájuk birtokában önként léptek saját iskolázásuk egységesülése felé (Schedius Lajos 1806. évi tantervével és az 1841. évi zayugróci tantervvel), s eközben egyértelműen közeledtek a Ratio Educationis előírásaihoz. Még a leginkább különutakon járó reformátusok kollégiumaiban bevezetett tantervi reformokban is kimutatható időnként a Ratio hatása. A két Ratio által megszilárdított gimnázium tananyaga szellemiségében erőteljesen latin–humán jelleget öltött. Mivel ekkoriban még nem létezett tanárképzés, a tanárok ezt különösebb módszertani tudatosság nélkül, hagyományos megoldások segítségével közvetítették. Emiatt eleinte a magyar nyelv elhanyagolása, az 1830-as évek második felétől pedig a célszerűbb, gazdasági értelemben hasznosabb, életszerűbb tananyagtartalmak hiánya miatt is gyakorta bírálták a két Ratio gimnáziumát.

A szakirodalomban időről időre felmerül a kérdés, vajon a Ratio Educationis hozzájárult-e a rendi társadalom kötöttségeinek rögzítéséhez vagy ellenkezőleg: inkább a társadalmi mobilitást segítette-e elő. A vita érveit megfontolva úgy tűnik, az I. Ratio Educationis az oktatási–kulturális szolgáltatásokhoz jutásnál érvényesülő nemesi előny ellenében, bizonyos társadalmi mobilitás érdekében lépett fel.Ám ezt igen óvatos eszközökkel tette, a folyamatokat könnyedén fordíthatták aztán a szereplők a rendi szelekció irányába. Ezzel szemben a II. Ratio társadalomképe rigorózusabb, a kisgimnáziumban is tanítandó latin nyelv kapcsán például klasszikusan az előkelőbb családok körülményeire utal „…ennek használata […] Magyarországon már mintegy a születéstől kezdve szokásos és éppen ezért elterjedt.”

Irodalom

Ratio Educationis. Magyarország és a társországok átfogó oktatási – nevelési rendszere 1777, Ford.: Mészáros István. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981. 11-216.

II. Ratio Educationis. Magyarország és a társországok átfogó iskolai oktatási – nevelési rendszere 1806, Ford.: Mészáros István. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981. 217-382.

KESZEI András: A kulturális környezettől a társadalmi feltételekig, Korall, (3-4). 2001, 53-69.

KORNIS Gyula: A magyar művelődés eszményei, I-II. Budapest, 1927.

KOSÁRY Domokos: A kétszáz éves Ratio Educationis, Magyar Pedagógia, (77). 1977, 3, 375-387.

MARCZALI Henrik: Magyarország története II. József korában. I-III. Budapest, 1880-1888.

RIEDEL, Julia Anna: Bildungsreform und geistliches Ordenswesen im Ungarn der Aufklärung. Die Schulen der Piaristen unter Maria Theresia und Joseph II. Franz Steiner Verlag, Stuttgart, 2012.

SASFI Csaba: Gimnazisták és társadalom Magyarországon a 19. század első felében. Korall, Budapest, 2013.

UGRAI János: Egy „liberális” oktatáspolitikus a 18. század végén. Karl Anton von Martini tanügyi munkássága, Századvég, (56) 2010, 45-70.

UGRAI János: A központosítás és a modernizáció ellentmondásai. A bécsi állami (uralkodói) oktatáspolitika megszületése a 18. század második felében. Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2014.

UGRAI, János: Going on Their Own Way. Protestants’ Specific Models of Joining the Cultural Elite in 19th-century Hungary, Espacio, Tiempo y Educación, (7) 2020, 119-133.

WINTER, Eduard: Barock, Absolutismus und Aufklärung in der Donaumonarchie, Europa Verlag, Wien, 1971.

Szerző

Ugrai János