RefWiki

ifj. Révész Imre (Pápa, 1889. június 30. – Budapest, 1967. február 27.) református lelkész, teológiai tanár, egyháztörténész, tiszántúli püspök

Révész Imre a 20. századi magyar református egyház és teológiatörténet egyik legmeghatározóbb alakja. A két világháború okozta krízisek idején, a globális és teológiai identitáskeresés legérzékenyebb időszakában alkotott és kormányzott, hogy a református egyház útját biblikus és reformátori irányba segítse. A reformáció, az egyház, a társadalom, illetve azok kölcsönhatásai témakörökben végzett időtálló egyháztörténeti kutatásokat. Teológiai felismeréseit, egyháztörténeti tudását és egyetemes műveltségét tanárként és egyházkormányzóként a kálvinista teológia alkalmazására és a református egyház megújítására használta.

Korai évei, tanulmányai

A pápai születésű Révész az édesanyját pár hónapos korában elvesztette, ezért édesapja, az egyébként debreceni gyökerű Révész Kálmán - akkori teológiai tanár, későbbi tiszáninneni püspök – 1892-ben elfogadta a kassai lelkészi állást. A helyi római katolikus egyház mellett kisebbségben élő evangélikus és református egyházak tagjaitól elsősorban hagyományos hithűséget, egyház- és lelkésztiszteletet tanult; mindegyik egyház nagy hatással volt a formálódó ifjúra. Kiemelten is az ökumenikus látása, a latin, német és a francia nyelv magasszintű elsajátítása ezekből az időkből ered. Eközben édesapján látta, nagyapjától - id. Révész Imrétől – pedig olvasta az egyháztörténet igényes művelésének mintáit.

1907-ben került a kolozsvári teológiára, ahol a hároméves képzés alatt kezdetben a vallás és a filozófia mélységeit, az egyház küldetését és a „teológiai exisztentia” értelmét kutatta. Ebben olyan tanárok segítették, mint Ravasz László, Bartók György, Nagy Károly, Schweitzer Sándor, Pokoly József, Kenessey Béla, Kecskeméthy Csapó István, Szász Domokos vagy Böhm Károly, akik a tudományos képzésben és az egyházi élet gyakorlatiasságában, a korszerű liberalizmus szellemében segítettek neki. Szívesen vett részt az egyre pezsgőbb diákéletben (Vasárnapi iskola, Bethlen Gábor kör). John Mott 1909-es kolozsvári evangelizációja után személyes kegyessége új irányt és hitvallásos formát kapott.

A francia ösztöndíj

1910-től egy tanévet a délfrancia Montauban teológiai fakultásán tanult, ahol betekinthetett egy református alapokon álló közösségnek (hugenotta) a kegyességébe, istentiszteleti rendjébe, egyházszervezetébe és akár a mártíromságot is vállalni kész hitvalló életmódjába. Tanítványa lett Émile Doumergue-nek, a kor legelismertebb Kálvin-kutatójának, akinek hatására kimondott célja lett az egyetemes és a magyar kálvinizmus alapjainak kutatása. Itt ismerte meg többek között az óegyház, illetve a reformáció történetének alapvonalait is. Doumergue professzor Kálvin-kutatásának legfrissebb eredményeit elsőkézből kaphatta meg és hozta magával.

Folyamatos levelezésben volt apjával és több folyóirat számára írt ennek az évnek a felismeréseiről, amely érintette többek között a tanár-diák kapcsolat, a lelkészképzés, az egyház létproblémáinak, az egyház-állam kapcsolatának, a német és az angolszász teológiai irányzatok jellegzetességeinek, vagy éppen az erősödő szociális keresztyénségnek a kérdéseit. Ezek a kérdések lényegileg teológiai gondolkodásának alakulásában végig megmaradtak. A Pokoly Józseftől tanult alapokat és Doumergue kutatási módszerét alapul véve, egyháztörténeti kutatásaiban elsősorban nem az adatolás, hanem leginkább az események mögötti szellemtörténeti mozgatórugók érdekelték, melyek segítségével egyre mélyebbre látott az evangélium, egyén és társadalom, illetve a tan, szervezet és élet hármasságának megismerésében és egymásra való hatásában is.

Az egyháztörténész Kolozsvárott

A hazatérés és egy egyéves kassai segédlelkészség után, 1912-ben elfogadta a kolozsvári egyháztörténeti tanszék meghívását, s lett helyettes, majd rendes tanár (1914). Magántanári értekezését 1913-ban – A tudományos egyháztörténetírás címmel – írta meg. A kultúrhistóriai (mai szóval: szellemtörténeti) módszert alkalmazva írt, melynek alapja az általános értékelmélet, a megismerés és a rendszerbe foglalás, amit egységes magyarázat követ. Tanári székfoglalójában az is megjelenik, hogy mindezt a tudományosság és a gyakorlatiság követelményei szerint, a lelkipásztor nevelés szolgálatába kívánja állítani.

Legkorábbi műveiben a magyar protestáns egyháztörténet időszerű keresztyén életmintáit mutatta be, mint a Dévai Bíró Mátyás tanításai (1915), és a Bod Péter, mint történetíró (1916). S eközben az erdélyi Közlöny, a Református Szemle és a Protestáns Szemle folyamatosan adta közre tanulmányait.

A lelkipásztor Debrecenben

1920 májusában – miután meghívták lelkésznek - Debrecenbe költözött. Az 1921-23 között általa szerkesztett Hit és Élet folyóirat és egyetlen prédikációskötete, Az Ige fénye (1923) alapján látható, hogy nagy aktivitással végezte a debreceni és a tiszántúli reformátusság közötti szolgálatait. Biblikus, hitvalló és reformátori alapokon prédikált és európai színvonalon végezte és publikálta kutatásait. Nagy energiával végzett tudományos feltárásokat, és Baltazár Dezső püspök mellett egyházszervező és gyülekezetmegújító szolgálatokat.
Ebben az időben hirdette meg az új teológiai irányát, a lelki kálvinizmust, amelyet a francia kálvinizmus, a magyar tradicionális konfesszionalizmus, az érték-teológia, az idealista szellemtörténet és személyes hite érlelt meg úgy, hogy az Igét tette a teológia mértékévé. Számolatlan cikke között az egyik ma is mértékadó A mai magyar kálvinizmus című, amelyben önmagát is elhelyezte a kálvinizmusról szóló gondolkodás színterén.
A 20-as években lefordított néhány Kálvinról szóló Doumergue-könyvet és tanulmányt. Több tankönyvet szerkesztett és ekkor született meg A magyarországi protestantizmus történelme (1925), amivel többek között Hóman Bálint bízta meg. Emellett a következő művei születtek meg: Révész Imre élete (1926), Mohács és a reformáció (Tahitótfalu, 1926), Ozorai Imre és műve (Debrecen, 1928), Öntudatos hit (Debrecen, 1929).
Tudományos kutatásainak elsőrendű gyümölcsei a könyvei és a tankönyvei lettek, de ezek közé tartozik a Szekfű Gyulával és az ő szellemtörténeti módszerével való kapcsolata is. Az ekkor, a történetírás nagy kérdései fölött zajló vitákban Révész Szekfű mellé állt, amikor a tudományos megközelítések hiányát, illetve az érzelmi és nemzeti romantikus szemléletet látta elterjedni. Tény, hogy a 40-es években mindketten revideálták világnézetüket és történetszemléletüket. Révész jellemzően a nyugdíjas éveiben – saját bevallása szerint - a hitéhez való ragaszkodás megingása nélkül, de a marxizmus dialektikus és történelmi materializmusát tette munkássága alapjául.

A debreceni katedrán

1927-ben megszerezte az egyetemi magántanári habilitációját, majd 1930-ban Pokoly József utódaként a Tisza István Tudományegyetemen megkapta az egyháztörténeti professzori széket. A kutatás és a nevelőmunka terén végre kiteljesedhetett, hiszen a következő nyolc év a legjelentősebb műveinek a megszületését hozta el. Nem a teljesség igényével, de említést érdemelnek: A történettudomány új útjai és a protestantizmus (Prot. Szemle 1931), Zwingli arca (Prot. Szemle 1931), Adalék a francia-magyar sorsközösséghez (Debrecen, 1932), Kálvin első támadója: Draskovich György és Confutatiója (1933), ezzel egy füzetben jelent meg a Bucer Márton és a magyar reformáció (1933). A „kálvinista Róma” (1934), A debrecen-egervölgyi hitvallás és a Tridentinum (Budapest, 1934), Kálvin az 1564-i nagyenyedi zsinaton (1934), Szempontok a „kálvinizmus” eredetének vizsgálatához (Századok, 1934), Presbyteri rendszerű-e a Magyarországi Református Egyház? (Debrecen, 1935). Méliusz és Kálvin (Első része a Kálvin és a kálvinizmus c. kötetben, második része külön füzetben Kolozsvár, 1936), Debrecen lelki válsága 1561-1571 (Budapest, 1936), Az egyház jelene és jövője (Karl Barth két előadásával együtt, Debrecen, 1937).
1935-ben megkapta a Corvin-koszorút. Ennek az időszaknak mégis a legértékesebb és az előzőek eredményeit is felsorakoztató darabja az 1938-ban kiadott Magyar Református Egyház történetének I. kötete. Rudolf Müller - akkor hallei, később tübingeni professzor – ennek egyharmadát német nyelvre is lefordította. Az összesen négykötetesre tervezett sorozat azonban már nem születhetett meg, mert 1938 nyarától új kihívás várt rá.
Az említett művei szerkesztése mellett folyamatosan figyelte a korban felmerülő kérdéseket és a társadalomban megfogalmazódó és egyre erősödő igényeket, amelyek között igyekezett tisztánlátást biztosítani kortársainak. Itt említhető meg például a zsidókérdés, a fajelmélet, vagy a revizionista törekvések sora is, amelyekről mérsékelt hangon és a mindenki számára ajánlott felelősségvállalás jegyében, biblikus és teológiai megközelítésekkel szólalt meg.

A tiszántúli püspöki székben

Révésznek hamar be kellett állnia a közegyházi feladatok sodrába egyházlátása és tudományos felkészültsége miatt. 1923-ban Baltazár Dezső püspök mellett egyházkerületi főjegyző, 1925-ben konventi, 1928-tól zsinati tag lett. Az 1932/33. és az 1937/38. tanévekben az egyetem dékánjaként, illetve 1933/34-ben prodékánként szolgált. Külső szemmel tehát nem meglepetés az 1938-as püspökké választása, jóllehet addig néhányszor erősen adott hangot annak, hogy a püspöki tisztség nem egyeztethető össze a református egyházszervezet zsinat-presbiteri jellegével. Mindezek ellenére belső kényszerűségből elvállalta a tisztség betöltését, de csak úgy, hogy először három, majd pedig hét év múlva felajánlotta lemondását.
Az 1945-ös újraválasztásakor az egyházpolitikai küzdelmekbe politikai erők is beavatkoztak három baloldali párt nyomásgyakorlásának hatására. Békefi Benő ellenjelölt mellett lobbizott többek között Bereczky Albert - akkori kultuszállamtitkár, későbbi dunamelléki püspök - is. Révész kimondottan helytelenítette ezt a beavatkozást, ezért sem a külső nyomás, sem a belső erők hatására nem lépett vissza. Végül pedig egyhangú támogatottsággal nyerte meg ezt a választást.
Az 1938-1949 tekinthető alkotóideje második nagy korszakának. Teológiai műveltsége és a széles körben igazolt disztingválásra képes éleslátása ugyanúgy, mint higgadt ügy- és helyzetkezelése segített neki egy sajátosan kritikus, de építő hang megszólaltatásában. Felismerte, hogy semmi jót nem hozhat a revizionista törekvések érdekében szorosra fűzött kapcsolat a hitleri Németországgal. Tudta, hogy egy múlttal szembenéző társadalmi változásnak szükségszerűen be kell következnie, mert enélkül nincs előrehaladás. Kimondta, hogy hazánk demokratikus újjáépítésében a református egyháznak és a lelkészi karnak nagy szerepe lesz, ezért mindenhol ott kell lenniük, ahol a segítségüket kérik, s ahol az egyház vitális kérdéseit előmozdíthatják, de csak addig, amíg mindez lelkipásztori tisztükkel összeegyeztethető.
1944 tavaszán országszerte elkezdődött a zsidók deportálása. Révész Imre a lehetőségeihez mérten mindent igyekezett megtenni annak érdekében, hogy mindezt megakadályozza, vagy hogy nyomorúságos helyzetükön enyhítsen. Többek között az év elejétől kezdve - komoly kockázatot vállalva - többször találkozott a debreceni zsidóság vezetőivel, illetve a nyár elején – egyedülálló módon - bement a gettóba prédikálni és úrvacsorát osztani a fogvatartottaknak. Saját életét felajánlva, személyesen írt közbenjáró levelet Horthy Miklósnak egy nyugdíjas tanítónő érdekében, akit elvittek Debrecenből. Kérelme végül sikertelen maradt. Körlevélben utasította az espereseket, hogy a lelkészek, és a gyülekezetek körében fegyelmet tartva, ne induljanak törekvések elhagyott zsidó vagyon megszerzésére.
1944 őszétől kezdve maga is részt vett a közélet megszervezésében, de csak a magyar kormány megalakulásáig: tagja lett a Debrecent irányító öt fős igazgatósági hatóságnak, átmenetileg elvállalta a tankerületi főigazgatóság és tanfelügyelőség vezetését, bekerült az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe, ahol a politikai bizottságba is megválasztották. Mindezt pártonkívüliként vállalta el.
1948-ban megindultak az állam és az egyház közötti tárgyalások. Többek között iskola- és földügyi kérdések, személycserék, az egyház és az állam viszonyának deklarálása, és a be nem tartott ígérgetések szegélyezték a megállapodás véglegesítését, amely református részről október 7-én az ő aláírásával történt meg. A „szabad egyház szabad államban elv” elismerése mégsem valósulhatott meg az állam szűkítette keretek miatt.
Ezekben az években az egyházkormányzati mellett különösen is az igehirdetői feladatok elvégzésére koncentrált, amelynek magasszintű művelését több mint száz kéziratos igehirdetése igazol. Folyamatosan látogatta és bátorította a tiszántúli reformátusságot. Mindezzel párhuzamosan tudományos területen is igyekezett helytállni. Ekkor jelent meg például az Egy fejezet a magyar református ébredés történetéből (1943), a Tegnap, és ma és örökké (1944) gyűjteményes kötete, vagy A szatmárnémeti nemzeti zsinat és az első magyar református ébredés (1947) c. írása.
Az 1935-ben a Magyar Tudományos Akadémián kapott levelező tagságát 1947-ben rendes tagság követett, amelynek székfoglalóját a Társadalmi és politikai eszmék a magyar puritanizmusban címmel mondott el. Révész akadémiai körökben történő megítélése ugyan változó volt, de tudományos munkássága, opponensi és lektori véleményei, illetve a bizottságokban betöltött szerepe miatt elismerést váltott ki a testület tagjaiban.
A második világháború okozta, a hétköznapokban átélt folyamatos létbizonytalanság, az állammal folytatott, kiszámíthatatlan irányokat vett tárgyalások és az egyházban sokszor meddőnek bizonyuló viták lelkileg és testileg felőrölték, ezért 1949. szeptember 1-jén nyugdíjba vonult, és még a lelkészi jellegéről is lemondott.

A nyugdíjas akadémikus

Nyugdíjba vonulásától kezdve semmilyen lelkészi vagy egyházigazgatási szolgálatot nem vállalt, jóllehet az egyház előzetes megkeresésére minden segítségét és tapasztalatát felajánlotta. Ez a vállalása több oknál fogva sem valósult meg.
Alkotókedve mindezek ellenére nem lankadt, hiszen megírta a Semper reformari c. történeti olvasókönyvét (1951), amely végül nem került kiadásra. Az ószövetségi bibliafordítás korai szakaszában is részt vett, de ezt a feladatot rajta kívülálló okok miatt nem sikerült végig vinnie. Az egyházi lapokba írt cikkeit – az egyház részéről – erősen cenzúrázták, ezért ezt is abbahagyta. Nagy álma volt az énekeskönyv véglegesítésének és az egyházalkotmány megújításának az ügyében való közreműködés, de ezekben már nem kaphatott tevőleges szerepeket. Ezek a megtapasztalásai és a közegyházi események történései további káros hatással voltak egyházképe alakulására, s jóllehet szűk körben, esetleg csak az utókor számára, de erős kritikával tekintett a református egyház jelenére és ebből fakadó jövőjére is.
A korábbi időszakban az egyháznak a társadalomra való hatását vizsgálta, de ebben az utolsó másfél évtizedében már a társadalomnak az egyházra való hatása került nála az előtérbe. Például annak megvizsgálása, hogy hogyan hatott az egyház történetére a gazdasági vagy a társadalmi érdek vagy éppen a politikai küzdelmek. Ezek szellemében születtek meg a Kossuth és a függetlenségi nyilatkozat (1952), Lamennais és a magyarok (1954), Fejezetek a Bach-korszak egyházpolitikájából (1957), Sinai Miklós és kora (1959), illetve a Bécs Debrecen ellen (1966) c. művei.
Kétségtelen tény, hogy ezeknek a könyveinek a szemléletében, szóhasználatában és tematikus rendjében jelentős változások figyelhetők meg a korábbiakhoz képest. Kimondottan a marxista történetszemlélet jellegzetességei kerültek nála előtérbe, ami azonban - saját bevallása szerint -nem azonos az ő ideológiai felfogásával.
Visszavonultan élve kevés egyházi személlyel tartott fenn kapcsolatot. Karácsony Sándor halálát követően Ravasz Lászlóval és Szabó Gáborral (egykori tanítványa, később titkára) folytatott elmélyült levelezést. A háttérben való megmaradása azonban nem lehetett gondtalan, hiszen Kádár Imre, az Egyház az idők viharaiban c., 1957-ben megírt könyvében Ravasz Lászlóval együtt komoly támadások érték. Ez a torz véleménynyilvánítás pedig a következő teológusnemzedékekre jelentős hatást gyakorolt, hiszen pl. Debrecenben éveken át tankönyvként használták.
Hosszú évekig vese- és érszűkületben szenvedett, többször került kórházba. 1967. február 17-én a Kútvölgyi-úti kórházban vastagbél-elzáródás miatt megoperálták, de ennek ellenére tíz nap múlva február 27-én elhunyt. Temetése szűk családi körben 1967. március 14-én Debrecenben volt.

Családja

Révész Imre 1914. június 30-án, Nagyenyeden vette feleségül aranyosbágyoni Váró Margit Évát, aki zeneakadémiát végzett, továbbá ének szakon középiskolai énektanítói oklevele is volt.
Három lánygyermekük született, Gabriella (Kassa 1915), Margit (Kassa 1916) és Krisztina Zsófia (Debrecen 1922).

Révész Imre hatása

Elsősorban lelkészek felé szólt, de szól mindenkinek útmutatásként, aki az egyházért valaha is tenni akar, az a gondolata, amelyben az egyház minden hivatalos szolgája „… kötelezve van, mint általában az Igének és az Igéről szóló tudománynak rendszeres tanulmányozására, úgy az Ige földi, történeti útjának alapos ismeretére is. Aki az Egyház múltját nem ismeri, az az egyház jelenét egyszerűen képtelen megérteni, az egyház földi jövőjének alakításához pedig kontár kézzel nyúl…” (Igazság és Élet, 1936. 89-90) Révész Imre így támasztott igényt arra, hogy gyülekezetépítés, vallásos nevelés, egyházkormányzati és egyházpolitikai tevékenység ne történhessen alapos bibliaismereti és egyháztörténeti ismeretek nélkül.

Ajánlott irodalom:

• Barcza József: Az 1944/45-ös események és Révész Imre jelentősége, In: Barcza József - Dienes Dénes (szerk.): A Magyarországi Református Egyház története 1918-1990. Tanulmányok. Sárospatak 1999, 143-155.
• Barcza József: Révész Imre életműve, In: Theológiai Szemle 1989/4. 193-197.
• Dezső Kinga Julianna: „Évêque malgré lui.” Révész Imre püspöki működése a Horthy-korszakban. In: Korall, 2023/94. 44–68.
• Kósa László: A történész Révész Imre fordulata, In: uő: Művelődés, egyház, társadalom. Tanulmányok, Bp., Akadémiai Kiadó, 2011, 408-436.
• Lovász Krisztián: Révész Imre teológiai gondolkodásának bemutatása, Doktori értekezés, Debrecen, 2024., www.doktori.hu
• Révész Imre: Vallomások. Teológiai önéletrajz és válogatott kiadatlan kéziratok 1944-1949. szerk. Barcza József, Bp., Ref. Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1990.
• Szabó András Péter: Révész Imre, az idők viharában (1944-1967), In: Protestáns Szemle 2003/2., 66-84.

Szerző
Lovász Krisztián