RefWiki

Révész Imre (Újfehértó, 1826. január 14. - Debrecen 1881. február 13.) református lelkész, egyháztörténész, az MTA levelező tagja.

A 19. századi magyar református egyház, közelebbről is a Tiszántúli Református Egyházkerület egyik legmeghatározóbb személyisége, aki elsősorban egyháztörténészként alkotott maradandót. Konzervatív gondolkodó és nyitott vitázó, aki kezdetben a liberalizmus és a racionalizmus irányához állt közel, majd fokozatosan a tradicionalizmus és a közvetítő teológia felé fordult. Történelmi kutatásainak központjában a protestáns egyházak története és egyházalkotmányaiknak fejlődése állt, amely az osztrák abszolutizmus és a kiegyezés idején egyháza szabadságának védelmét és alkotmányos megszilárdítását tűzte ki célul. Mindezek mellett Debrecen nagynevű prédikátora, több folyóirat szerkesztő munkatársa, lapalapító és akadémikus.

Korai évei és tanulmányai

Apja, Révész Pál Újfehértón volt jegyző. Korai halála miatt nehéz gyermek- és ifjúévek vártak rá. Anyja - Beke Sára - kénytelen volt harmadszülött fiát nevelőszülőkhöz adni, így az elemi osztályokat – 1835 és 1841 között – Tiszadobon, Balmazújvároson és Debrecenben végezte, majd a hajdúböszörményi partikulába került, ahol családi támogatás hiányában önfenntartó életet élt. Latintudásának alapjait itt sajátította el. 1841-ben újra a debreceni Kollégiumban tanult, ahol többek között ifj. Péczely József, Aranyi István, Kerekes Ferenc, Vecsey József, Révész Bálint és Lugossy József lettek a tanárai. Latin és magyar tudása, illetve a történelem iránti buzgósága miatt kiemelkedett a diáktársai közül. Több pályadíjat is megnyert, nagy tehetségű ifjú volt. 19 évesen egy történelmi pályázaton szerezte meg az első helyet, ami után még elszántabban folytatta a magyar őstörténet és nyelvészet iránti kutatásait. Nyitott volt a politikai, társadalmi és kulturális eszmékre és a szabadelvű gondolkodás előtt, de a legelkötelezettebben az irodalmat és a történelmet művelte. Ez az akadémiai tanfolyam 1847-ig tartott. A következő négy évben esküdt és gimnáziumi köztanító volt, mértan, grammatika, görög és latin tárgykörökben. Ezekben az években helyettes könyvtárnokként is tevékenykedett. Kritikus hangja egyre erősödött, kezdetben a kollégiumi élet nehézségei miatt. 1848. március 19-én az Oratóriumban prédikált a hazaszeretetről, határozottan racionalista-moralista stílusban, ahol az ige nála még csak kiindulópont volt, de nem erőforrás. Ez az igehirdetői stílus még évekig megmarad nála. Lelkesítő cikkeket írt az Alföldi Hírlapba, a Munkások Újságába és a Kossuth Hírlapjába. Katona nem volt, de az 1849. augusztus 4-én a Nagykönyvtárba betörő „muszkákat” bátor kiállással megfutamította, megóvva az intézményt a feldúlástól. Nemsokára lemondott a kollégiumi tisztségeiről, és 1851 nyarán balmazújvárosi lelkész lett.

Külföldi útjai

Már megválasztott lelkészként, de szolgálati helyének tényleges elfoglalása előtt indult Bécsbe, ahol január közepéig dogmatikát, morált és egyháztörténetet tanult, illetve a császári könyvtárban kutatott a magyar őstörténet és nyelvészet, de a protestantizmus múltja után is. 1852 áprilisában rövid időre hazajött, de júliusban újra útra kelt – többnyire gyalog közlekedett. Bécs, Prága, Drezda, Lipcse, Halle, Wittenberg, Berlin, Jéna és Göttingen egyetemein előadásokat hallgatott és tovább folytatta kutatásait. Augusztusban Hollandiában és Belgiumban járt, majd Heidelberg, Basel és Zürich következett. Ezalatt és különösen ezután a gályarabok emlékeit kutatta, eljutva Genfbe, Milánóba, Triesztbe és végül Béccsel záródik ez a hatalmas körút. 1952 októberének közepén érkezett haza Balmazújvárosra, református öntudata megerősödött, tudományos látóköre kitágult és élesen rálátott Európa népeinek egyházi és társadalmi viszonyaira.

Gyülekezeti munkássága

Balmazújvároson rendszeres igehirdetési szolgálatokat végzett, erőteljesen megpezsdítette a kisváros lelki életét. A helyi világi közösségek aktív szereplője lett. Egyre szélesebb körben publikált (Magyar Hírlap, Pesti Napló, Magyar Sajtó, Új magyar Múzeum, Vasárnapi Újság, Sárospataki Füzetek, Protestáns Egyházi és Iskolai Lap) útleírásokat, bírálatokat és tanulmányokat. Eközben ismerkedett meg többek között Kemény Zsigmonddal és Lévay Józseffel (mindketten a Pesti Naplónál). Az egyház jövője megtervezhetőségének kulcsát annak múltjának alapos megismerésében és a következmények elemzésében látta. A kálvinisták kapcsán igen pesszimista volt, ezért demokratikusabb egyházalkotmányt, puritánabb kultuszt és a hierarchia megszüntetését akarta. 1854-ben megélhetési gondjai miatt elfogadta a szentesi reformátusok meghívását. Itt még mindig moralista-racionalista stílusban prédikált, de egyre jobban érdeklődött a református keresztyén vallásosság, egyházfogalom és egyháztörténet iránt. Itt kezdett el foglalkozni az egyházi közoktatásüggyel, hiszen a Bach-kormány baljós nyilatkozatával szemben ő fogalmazta meg az egyháztanács véleményét, majd 1855-ben leírta, hogy az állam ne avatkozzon bele ebbe a kérdésbe. Ide tehető a Török Pállal és a Ballagi Mórral való megismerkedése, akikkel az egyház és a tudomány önállósága védelmében szövetkeztek. A kormány jogfosztó és protestánsellenes egyházpolitikája arra figyelmeztette, hogy még elszántabb kálvinista kiállásra van szükség. Eddigi tapasztalatai és a felismert szükségletek miatt a magyar nyelvű teológiai irodalom fellendítésén és az ifjú lelkipásztorok szellemi igényességének fokozásán fáradozott. Szentesen szintén rengeteget dolgozott, hiszen a gyülekezet mellett az iskola vezetése is nagy erőket igényelt. 1856. április 20-án hívták meg Debrecenbe. A szentesieknek elmondott búcsú-igehirdetése már egy jól érzékelhető stílusváltást igazol. A megváltó igét és Krisztus szeretetét emeli a középpontba és magát pedig a golgotai keresztnél helyezi el bűneinek összes terhével. A debreceni lelkészkedés eddig nem tapasztalt mértékű figyelmet és erőt követelt tőle. Évente 180 igehirdetési alkalmat kellett tartania, amelyekben már nyoma sem volt a racionalista szemléletnek. Szolgálatai tartalmasak és kidolgozottak voltak, amihez szenvedélyes előadásmód párosult.

Közegyházi tisztségei és egyéb szolgálatai

A helyi árva- és nevelésügyi bizottság elnöke, az egyházmegye tanácsbírája, és az egyházkerület aljegyzője lett, amit 1862-ig töltött be. Többek között kidolgozta a lelkészválasztás módját, és az egyházalkotmány védelmének alappilléreit, továbbá nevelés- és oktatásügyi, illetve a felekezeti iskolázás védelmének feladatait végezte, ugyanakkor az esperességet, illetve az egyházkerületi főjegyzőséget nem vállalta el. 1859-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, míg 1867-től a Magyar Történelmi Társulatnak választmányi tagja lett. 1867-től a bécsi protestáns teológiai fakultás díszdoktorává választották. 1864 tavaszától kezdve az egyházkerületi közgyűlés választása alapján, de tiltakozása ellenére a szisztematika és a históriai tanszék professzora lett, amit nemsokára vissza is adott a diákok önállótlan és „magolós” hozzáállása és saját életének túlterheltsége miatt.

Családja

1856-ban debreceni megválasztása után vette feleségül Vecsey Johannát. Kálmán fiuk 1860-ban, Gizella lányuk 1864-ben született. Révész 1881. február 13-i halálát felesége több mint negyven évvel élte túl.

A pátensharc

1858 elején a Protestáns Egyházi és Iskolai Lapban megjelentetni kívánt, a bécsi békekötésről írt tanulmánya miatt a kormány támadásba lendült és vizsgálatot rendeltek el vele szemben. Csak Lónyay Menyhért közbenjárására maradt el a büntető eljárás és engedték tovább szolgálni. Mindezek ellenére az 1859 őszén kitört pátensharc élére állt, hiszen addigra az egész magyar protestantizmus szellemi irányítójává lett. Szándékai között sem a lázítás, sem a politikai célzatú összefogás nem szerepelt, mindinkább a sérthetetlen szabadságvágy vezette. Kényszerűségből elfogadta a pátenst, de a vallásszabadságot sértő élét nem kívánta elhallgatni, amit egyértelmű igazolása szerint a bécsi és a linzi békekötések eredményei megerősítenek. Pontról pontra haladva cáfolta meg annak jogfosztó, protestáns- és észellenes artikulusait, hiszen többek között az iskolák elvétele, az egyházi gyűlések bezárása és a megalakulandó zsinat akadályozása súlyos törvénytelenségnek számítottak. Elismerte, hogy a református egyházalkotmány hiányos, de mélyen sérelmesnek tartotta, hogy kívülről akarnak rájuk erőltetni többfajta rendelkezéseket és szabályozásokat. Azt is jól látta, hogy az egyház szabadságának ügye a világi politikával keveredve elhomályosodhat és egyéni érdekek hatalmasodhatnak el felette. Révész Imre volt az is, aki egyház- és jogtörténeti indokokkal érvelve a nemzetközi protestantizmus felé fordult, melynek következményeként az angol és a skót polgári és egyházi társadalom Bécs felé erős diplomáciai lépéseket tett. 1860 tavaszán váratlanul visszavonásra került a császári nyílt parancs, s ez az ellene indított eljárás következményeitől is megmentette. Neve addigra nagy népszerűségre talált országos szinten is, amelynek következtében minden tiltakozása ellenére az 1861-es országgyűlésre Debrecen egyik képviselőjévé, majd a képviselőház jegyzőjévé választották. Első és egyetlen beszédét 1861. május 31-én tartotta meg a határozati párt és értékrendje mellett. Ezek után mandátumáról lemondott és elhagyta Pestet. Június 4-én, a vitazáró beszédében Deák Ferenc a legnagyobb elismeréssel és szavait többször idézve beszélt róla. Visszavonulása után kutatásainak, de tisztséget nem vállalva bizonyos közegyházi feladatok ellátásának élt. 1867-től mint egyházkerületi levéltárnok kiemelkedő szolgálatokat végzett.

Többfrontos harcai

Az 1865 és 1868 között létrejött népiskolai törvény egyértelműen tükrözte a magyar törvényhozás célját, amely egységes állami mértékadást és felügyeletet jelentett. Révész Imre sérelmezte, hogy a protestánsokat meg sem hallgatták ebben a kérdésben, és azt is, mintha a protestánsok illetékesei sem érezték volna ennek veszélyét. Révész arra figyelmeztetett, hogy a központosított hatalomgyakorlás élén egy ultramontán szellemiségű arisztokrata kormány áll, amellyel szemben az egyetemes Konventnek, de legalább az egyházkerületeknek fel kell lépnie. A tiszántúliak fellépése azonban Ballagi Mórékból és a radikális és liberális sajtóból ellenszenvet váltott ki. A korábban írásaival szívesen támogatott Ballagi-féle Protestáns Egyházi és Iskolai Laptól elfordult, mert látásmódjának és szellemi küzdelmeinek egy sajátosabb és karakteresebb helyet szánt, ahol igényes és a protestáns alapelveknek megfelelő írásait adhatta ki. 1870 és 1878 között szerkesztette és finanszírozta saját alapítású folyóiratát, a Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelmezőt, amelyben az uralkodói önkény, illetve a kiegyezés utáni magyar állam iskolapolitikája és a Ballagiék által képviselt radikális modern teológiai irány és az egyházalkotmány elhamarkodott centralizációjának törekvései ellen vette fel a szellemi harcot. Határozottan képviselte, és erőteljesen ki is mondta, hogy mindezek nem egyeztethetőek össze a protestantizmus alapelveivel és nélkülöznek minden történelmi megalapozottságot. Éveken át folytatott éles polemizálást Ballagiékkal, akiknek kezdetben az iskolakérdés kapcsán a kormánnyal szemben igen megalkuvó, a teológiai liberalizmus kérdésében pedig kritika nélküli volt a hozzáállása. Ezzel szemben Révész és lapja erőteljesen dolgoztak azon, hogy történelmi közlemények, irodalmi és külföldi szemlék publikálásával tisztázódjanak a fenti kérdések. Szerkesztőtársai, akik között református és evangélikus felekezetűek egyaránt voltak, mint például Imre Sándor, Szabó Károly, Fabó András, Filó Lajos, Heiszler József, Bokor József, Szeberényi Lajos nagy segítséget jelentettek ebben a harcban. A küzdelmek átterjedtek a teológia területére is, amikor Ballagi a politikai és társadalmi liberalizmust rokonlelkűnek mondta a vallási és teológiai liberalizmussal. Révész viszont nem találta meg azokat az evangéliumi értékeket, amely a két nagy szellemi irányt összekapcsolhatja és az egyház fejlődését alátámaszthatja. Mindkettő a teológiai gondolkodás reformját akarta, ami a hit szabadságával és megerősítésével és a tudomány eszközeivel lehet maradandó. Tudták, hogy a betűhöz tapadt ortodoxia holtpontot jelent a teológia tudományának és az egyház életének, s azt is, hogy a racionalitás képtelen elmozdítani ezeket. Révész a közvetítő teológiai irányt képviselte, az egység és a béke szellemében, a tudomány szabadságának megőrzésében, továbbá a bibliai kijelentés szuverenitása és elsőbbsége, Jézus Krisztus személye és műve abszolút voltának kiemelésével. Egy egységes rendszer kialakításával adós maradt, de abban biztos volt, hogy az evangéliumnak életté kell válnia, ahol igen erősen jelen van a tan és a tudomány is. A hitvallás kötelező tekintélyének nem volt barátja, mert egy esetleges unió kialakítása nem rajta, hanem a Szentíráson történhetne meg, aminek vizsgálata éppen a racionalizmus és az ortodoxia irányzatai között lenne hiteles. Kálvin és Robertson mély tanulmányozása segített neki abban, hogy a református keresztyén hit evangéliumi alapjellemét és alapigazságát egyre világosabban lássa, illetve, hogy a hit megtartó és éltető bizonyosságait ne adja fel a haladó korszellem sodrásában.

Hatása

Révész Imre méltán nevezhető a debreceni kálvinizmus legkiemelkedőbb képviselőjének, aki a vallási és egyházi életet az eredeti forrásokkal alátámasztott történelemre és a Szentírásra való rámutatással újította meg. A református egyház alkotmányának és hitvallásos iskolarendszerének szellemi kiépítésével nagyban hozzájárult egy öntudatosabb hitélet igényének a serkentéséhez, aminek a hátterében a folyamatos önképzés, a kitartó küzdőszellem és a mélyen megélt egyéni kegyesség állt. Mindezek az egész szolgáló életén keresztül képviselt értékek és gondolatok óriási szerepet kaptak az 1881-es debreceni zsinaton. Ő már nem élhette meg az október 31-én megnyitott zsinatot, de többen voltak, akik hitvalló szívvel vitték tovább teológiai gondolkodásának és az egyházért tenni akaró elszántságának példáját. 1881. február 13-án délelőtt még a Nagytemplomban erőteljes gondolatvezetéssel és lendületes stílusban prédikált a Jób 12,8 alapján. Majd családi ebéd közben, otthonában lett rosszul, „szívszélhűdést” (szívbénulás) kapott, amibe este nyolc óra előtt belehalt.

Legfontosabb művei

A protestáns egyházalkotmány alapelvei, Szarvas 1856.

Vélemény a magyar protestáns egyházalkotmányának fő pontjai felett, 1857.

Erdősi János magyar protestáns reformátor, Debrecen 1859.

Dévai Bíró Mátyás életrajza és irodalmi művei, Pest 1863.

Kálvin élete és a kálvinizmus, Pest 1864. (Harmadik kiadás 1909)

Egyházi beszédek Robertson nyomain I-III. kötet 1864, 1867, 1869.

Egyházi beszédek I. 1870.

Egyházi beszédek II-III. 1889.

Egyházi beszédek IV-V. 1890.

Temetési beszédek I. 1870.

Temetési beszédek II. 1889.

A magyar protestáns egyház szabadságának védelme 1862. (Sárospataki Füzetekben ill. különnyomatban is)

Adalékok a magyar protestáns iskolák autonómiájának történetéhez 1869. (Sárospataki Füzetekben ill. különnyomatban is)

A Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelmező c. lapja kilenc évfolyamában (1870-78) nagyszámú cikket írt egyház- és iskolapolitikai kérdésekben, illetve itt jelentek meg teológiai hitvitáinak a lenyomatai is.

Irodalom

Eötvös Károly: Révész Imre haragja. In: Uő: Magyar alakok. Eötvös Károly munkái V. Révai Testvérek, Budapest, 1901. 58-65.

Révész Imre, ifjabb: Révész Imre élete 1826-1881. A Debreczeni Református Egyház Presbyteriuma, Debrecen, 1926.

Szerző

Lovász Krisztián