RefWiki

Kenesei Kenessey Béla (Szeged, 1858. szeptember 14. – Kolozsvár, 1918. január 8.) református lelkész, erdélyi püspök, teológiai író.

Teológiai és közéleti munkássága az erdélyi református egyház 20. század eleji intézményi, szellemi és társadalmi megújulásának egyik meghatározó fejezetét alkotja.

Származása, tanulmányai, családja

Régi magyar nemesi családban született. Apja, Kenessey Albert hajóskapitány, 1848-as honvédszázados, magyar királyi vasúti és hajózási főfelügyelő, az MTA levelező tagja. Apai felmenői között találjuk a református egyház több világi tisztségviselőjét: főgondnokokat, egyházmegyei gondnokokat, tanácsbírákat. Egyik őse volt a Dunántúli Református Egyházkerület első főgondnokának választott Kenessey István (bodrogkeresztúri konvent, 1734), aki elérte III. Károlynál, hogy a protestáns országgyűlési követeket ne kötelezzék decretalis esküre (maga Veszprém vármegye köznemesi követe is volt), s aki a korszak egyik legnagyobb alapítványával támogatta a Pápai Református Kollégium működését.

Anyja Perlaky Ida. A Perlaky család férfi tagjai a reformáció évszázadától kezdődően egyházi és világi tisztségviselők (szuperintendensek, esperesek, főgondnokok) voltak a Magyarországi Evangélikus Egyházban. Apjától fegyelmet és kötelességtudatot, anyjától irodalmi érdeklődését örökölte.

Kenessey Béla – miután apja állomáshelye Szeged után a főváros lett – iskoláit Budapesten végezte, 1877-től bölcsészetet hallgatott az egyetemen, 1878-tól teológushallgató volt. 1881/82-ben Utrechtben tanult, de tanulmányai során Hollandián kívül Angliát és Németországot is felkereste. 1909-ben a genfi egyetem díszdoktori címmel (doctor honoris causa) tüntette ki.

Felesége Vágfalvi Ilona tanítónő volt. Négy gyermekük született, Sarolta lányuk református lelkészhez ment feleségül, Albert híres sebészorvos lett, a mai balassagyarmati Dr. Kenessey Albert Kórház és Rendelőintézet névadója, Kálmán ismert csillagász, geofizikus, meteorológus, gyermekparalízis miatt egész életében mozgáskorlátozott maradt. Negyedik gyermekük néhány napos korában elhalálozott és ugyanabban az évben, 1900-ban elhunyt a felesége is.

Egyházi pályája kezdete

Az 1882/83. tanév második félévétől a budapesti teológia magántanáraként működött. 1884-től segédlelkészi szolgálatot végzett a fővárosban és a teológia rendkívüli tanára volt. 1886-tól rendes tanárként oktatott a héber nyelv és írásmagyarázat, bibliateológia tanszéken. Szász Domokos erdélyi püspök és az erdélyi egyházkerület 1895-ben meghívta a kolozsvári teológia vezetőjének és a biblikus kurzusok oktatójának. 1899-ben az erdélyi egyházkerület főjegyzője, 1901-től konventi tag, az 1904. évi zsinat egyik kiemelt előadója.

Lelkipásztor

Kenessey Béla a lelkipásztori szolgálatot Isten elhívása összefüggésében értelmezte. Úgy tartotta, hogy akit nem Isten hív el, hanem önös érdekekből lesz lelkész, annak súlyos ítélete lesz (mint Kórénak, Dátánnak és Abirámnak, 4Móz 16). Született igehirdető volt, sokféle egyházi szolgálata közül prédikálni szeretett a legjobban. Igehirdetései – homiletikai szempontból korát megelőzve voltak – textusszerűek, gyülekezetszerűek és Krisztus-központúak. A teológiai liberalizmus térnyerésének idején Kenessey a konzervatív irányzat képviselőjének mondható. Nem a történeti Jézusról és az ő erkölcsi példájáról prédikált, hanem Jézus Krisztus személyét, tanítását, csodáit, szenvedését és feltámadását egységben, üdvtörténeti összefüggésben hirdette. Mély biblikusság, puritán értékrend, evangelizációs küldetés jellemezték, ugyanakkor elkötelezetten szolgálta a belmisszió ügyét is.

Teológiai író

Teológiai írói munkássága kiterjedt, a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap állandó munkatársa, a Protestáns Szemle szerkesztője, a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság titkára, a Károli-Emlékkönyv (1890) szerkesztője. Számos írása jelent meg helyi és országos lapokban, valamint az erdélyi egyházkerület kiadványaiban (Pesti Napló, Nemzeti Nőnevelés, Család és Iskola, Középiskolai Tanáregyesület Közlönye, Protestáns Közlöny stb.).

Püspöksége

1908. február 18-án a kolozsvári teológia nagytermében választották püspökké. Az egyházkerület közvéleménye Kenessey személyét egyöntetűen támogatta – noha örömmel állapították meg, hogy több kiváló és alkalmas lelkipásztor is szolgál Erdélyben –, személyes kiválóságára, felkészültségére, fáradhatatlan munkálkodására tekintettel a közgyűlés ellenszavazat és tartózkodás nélkül egyhangúlag választotta meg. 1908. április 7-én újabb rendkívüli közgyűlésen iktatták be tisztségébe a kolozsvári Farkas utcai templomban. Püspöki programjában belmissziót hirdetett, s ennek szellemében később végiglátogatta a kerület gyülekezeteit, intézményeit, evangelizált, lelkigondozott, közösségeket épített. Családi öröksége és teológiai meggyőződése szerint támogatója volt a református és evangélikus uniós törekvéseknek. Püspökként vallási toleranciát hirdetett, a felekezeti harcok megosztó jellegét szembeállította az Evangélium örömhírének legfőbb pozitívumával. A magyarság helyzetének kérdése, a nemzeti ügy szolgálata is kiemelten fontos volt számára. Az aktuálpolitikát az egyháztól távol tartva foglalkozott az erdélyi közállapotokkal, az asszimilációval, az egykézéssel, a székely tradicionalizmussal. Meggyőződése volt, hogy a magyarságnak küldetése van a nemzetek között, hogy a reformátusság felelősséggel tartozik az egész magyar népért és hogy a református lelkipásztoroknak hivatása a nemzet egészének evangelizálása. Ugyancsak fontos püspöki programja volt az erdélyi nőnevelés ügyének előmozdítása. Egy Kolozsváron működő leánynevelő intézet céljára eredményes adománygyűjtést szervezett, de a világháború megakadályozta terve megvalósulását. 1914-től rangidős püspökként a Konvent elnöke volt.

Közéleti tevékenysége

Nem csak lelkipásztorként, tudósként, íróként volt a magyar nyelv és kultúra, a nemzeti értékek védelmezője, hanem civil egyesületek tagjaként, elnökeként, közéleti szereplőként is. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület alapítója, az Erdélyi Múzeum Egylet rendes és igazgatósági tagja, a Mária Dorottya Egylet kolozsvári körének tiszteletbeli elnöke. Az 1908-ban létrejött Kálvin Szövetség lelkész-elnökeként szorgalmazta a Szövetség egyháztársadalmi misszióját, ifjúsági egyesületek működését, elhagyott gyermekek támogatását, alkoholbetegek segítését, cselédotthonok létesítését. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium főgondnoka volt. A felsőház tagjaként bekapcsolódott az országos politikai életbe. IV. Károly megkoronázása alkalmából a Ferenc József-rend nagykeresztjével tüntették ki az egyházért és nemzetért végzett áldozatos munkásságáért.

Betegsége, halála

Egész életében szívbetegségben szenvedett, amely idővel fokozatosan súlyosbodott, s a család szóbeli közlése szerint legalább két szívinfarktusa lehetett. Konventi elnöki tisztével egyre nagyobb felelősség nehezedett rá. Különösen megrendítette az 1916. évi román betörés Erdélybe. Aki restaurálni akarta Erdély régi dicsőségét, most végig kellett néznie annak romlását. Fizikailag is megtört, utolsó püspöki jelentését már sem megírni, sem felolvasni nem volt ereje. 1918. január 8-án hunyt el, 12-én temették a Teológia díszterméből.

Művei

A Hexateuch előállása, Budapest, 1886.

Az Ó-testamentom paedagogiája, Budapest, 1887.

Keresztyén tanítások, Budapest, 1891.

A biblia női alakjai, Budapest, 1894.

Irodalom

KOZMA Zsolt: Kenessey Béla 1858–1918, in Akik jó bizonyságot nyertek. A Kolozsvári Református Theológia tanárai 1895–1948, Kolozsvár, 1996.

SZATMÁRI Emília: Kenessey Béla (1858–1918), Református Szemle, 2008/3. 305–325.

Szerző

Szatmári Emília