Köleséri Sámuel, id. (1634–1683)
Köleséri Sámuel, id. (Várad, 1634 – Debrecen, 1683) református prédikátor, váradi tanár, debreceni esperes, a Váradi Biblia (1661) lektora
Rokonsága
Ismert lelkészcsalád: apja id. Köleséri Mihály (1605–1655k.) puritán ref. lelkész, nevelőapja Czeglédi P. István (1619–1671), kassai mártírprédikátor, fia ifj. Köleséri Sámuel (1663–1732), polihisztor tudós, féltestvére Czeglédi Péter (1642–1688) lévai lelkész, gályarab, és Czeglédi Pál (1659–1712) debreceni lelkész, érmelléki esperes, kései utódai: id. Czeglédy Sándor (1883–1944) bibliafordító és családja.
Családja
Köleséri Mihály és Kalmár Anna fiaként született 1634-ben Váradon. Éppen csak 20 éves, amikor már végzett a kollégiumi tanulmányaival, és 1654 májusában indult el társaival Leidenbe, követve az atyai mintát. Az atyja halálhíre itt érte. Köleséri özvegy édesanyja nemsokára megházasodott és a kassai lelkészhez, Czeglédi P. Istvánhoz ment feleségül. Utóbbi II. Rákóczi György diplomatája is volt, nagy jeles hitvitázó, a felső-magyarországi hitviták meghatározó alakja. Az ellenreformációs börtönzés, kínzás következtében halt meg 1671-ben. Az emlékére a kollégái, barátai kiadták utolsó művét (Sion vára, 1675), s elé verseket írtak, Köleséri Sámuel pedig egy életrajzot. Ezek mint református mártírról emlékeznek meg az elhunyt lelkészről.
Köleséri Sámuel 1659 januárjában megházasodott, a Zaránd vármegyei nemes borosjenei Domján György lelkipásztornak a leányát, Annát vette el. Hat gyermekük született, a városi patrícius-rétegben házasodtak. Mária nevű lánya Hodosi Sámuel lelkipásztorhoz, későbbi tiszántúli püspökhöz ment nőül. Sára ifj. Komáromi Csipkés Györgynek, a későbbi főbírónak, az 1711-es szatmári béke tető alá hozójának, Zsuzsanna Debrecen leggazdagabb kereskedőjének, Bernáth Istvánnak lett a felesége. Egyik fia, Sámuel, a 18. század polihisztor tudósa lett, a Habsburg Birodalom felvidéki bányamérnöke, elismert nemzetközi tekintélyű orvos (pl. a skorbut leírója), a szentpétervári és bécsi Tudományos Akadémia, illetve a londoni Royal Society (1729) tagja. A Bél Mátyás-féle 1717-es lipcsei Újszövetségnek a korrektora, imádságok szerzője éppúgy, mint államelméleti, vagy bányászati műveké.
Tanulmányai
Köleséri Sámuel az 1650-es években a Váradi Reformátzs Kollégiumban tanult, ahol ekkoriban Komáromi Szvertán István, Tarpai Szilágyi András, Szatmári Baka Péter és Enyedi Sámuel tanított. Külföldi egyetemi tanulmányai során, Leidenben 1655-ben háromszor disputált, előbb Heereboord, majd kétszer Coccejus irányítása alatt. A logikai disputációját még csak a váradi iskola tanárainak, környékbéli lelkipásztoroknak ajánlotta, majd az első teológiai vitájánál feltűnik az erdélyi udvari prédikátor, Keresztúri Bíró Pál és a kassai lelkész, Czeglédi P. István neve. A második és harmadik vizsgadolgozat megszólítottjai Lorántffy Zsuzsanna mecenatúrájához tartozó személyek voltak. Harmadik disputációját pedig a váradi előkelőkön túl: Medgyesi Pálnak (Lorántffy Zsuzsanna udvari lelkészeként), Tolnai Dáli Jánosnak (mint „néhai apjának legjobb barátja”), illetve Czeglédi Istvánnak ajánlotta.
Közvetett források alapján sejthető, hogy másutt is járt. Görgei P. Pál utrechti disputációjához üdvözlő verset készített, ezért feltételezi Herepei az utrechti tanulmányokat is. Halotti búcsúztatójában (Brabeum vitae, 1683) említették, hogy angolul prédikált; máshonnan tudjuk, hogy Oxfordban és Cambridge-ben is járt. Köleséri az egyik kései művét ajánlotta két lelkipásztor társának, „az idegen országokban 1654-ben edgyütt menvén-fel kegyelmeteknec edgyikével, másikával pedig Angliában edgyütt lakván” (előbbi Érsekújvári Kara Orbán, utóbbi Liszkai András volt). 1682 körül mind a debreceni egyházmegyében szolgáltak parókusként, az előbbi hajdúszoboszlói, az utóbbi berettyóújfalui, Köleséri pedig debreceni lelkész volt. Köleséri halálát követően 1683 szeptemberétől Érsekújvári Kara Orbán lett az utóda a debreceni egyházmegye esperesi tisztében.
Szolgálata
Köleséri Sámuel váradi neveltetése megalapozta a rektorságát is: németalföldi tanulmányútja előtt és után egyaránt pátriájában tanított mint a szent nyelvek tanára. Az ldvesség sarka (1666) c. kötetében a pályaívét megrajzoló visszatekintésében fontos szerep jutott a kezdeteknek: „az engemet szülő s’jól nevelő kedves Pátriámban Váradon, két esztendőkig a’ Theologiát és a’ Sido s’ Görög nyelveket az akkoron ott virágzó Scholában nem kicsiny haszonnal tanitam az Iffjusagnak; úgy annyira, hogy sokan azok közzül, Sido és Görög leveleket írnak vala, a’ Bibliát azokon a’ nyelveken alkalmason értik vala[,] a’ mint ennek bizonysági, azok az én, becsülletes állapotokra ment Tanitványim, kik ma nagy haszonnal, mind az Ecclesiában, s’ mind a’ Politiában szolgálnak”. Később mint szendrői (1659), tokaji (1667), majd debreceni (1672) lelkipásztornak tucatnyi peregrinus ajánlotta külföldi akadémiákon írt és előadott munkáját. Szendrői lelkészként kijárta magának I. Lipóttól, hogy még az apjának I. Rákóczi György által adományozott nemességet neki és közeli hozzátartozóinak megújítsa (1665), és még a harmadik generációnak, ifj. Köleséri Sámuelnek is készült s maradt fenn nemesi oklevele (1696). Nagy lélekszámú, kiemelt jelentőségű mezővárosokban dolgozott: végvárakban (Várad, Szendrő) és kereskedő városokban (Tokaj, Debrecen): csak az ellenreformációs üldözés miatt került a cívisvárosba. Itt 1678-tól lelkészi főjegyzője a Tiszántúli Református Egyházkerületnek, majd 1681-től halálig esperese a debreceni egyházmegyének. Halálakor a debreceni értelmiség és a kollégiumi diákság színe-java a Brabeum vitae nevű halotti kötettel tisztelgett emléke előtt: az erős pálma kivágattatásának toposzával (Ézs 9,14) búcsúztatták, és a koporsójánál a Péld 14,32 szólaltatta meg a reménység igéjét. Szilágyi Tönkő Márton, debreceni professzor verses epitaphiumában így emlékezett meg róla: „szónoklata közben ajkáról a mennyei ital édességénél is kedvesebben csepegett az ékes beszéd, midőn a Jehova tudományát adta elő, és midőn intései által, az őt örömest hallgató népeket lelkesítette”.
Kiadványai
A korban megszokott módon maradtak fenn tőle disputák, ahol ő védte meg a tételeket (Várad, Leiden), s adat arról, ahol ő volt a vizsgán kérdező személy (Várad). Lektorálta a Váradi Bibliát (1661), és nyomtatás alá készítette nevelőapja utolsó, kéziratban maradt munkáját (Czeglédi István: Sion vára, 1675). Egyházi műfajokban székes skálán alkotott: írt prédikációt (és adott ki önálló, és válogatott kötetet is), temetési beszédet, elmélkedést, imádságos könyvet (Bánkódó lélek nyögési, 1666), hitágazatos elemzést (dogmatikai tanulmány prédikáció formájában, pl. Idvesség sarka, 1666; vagy Fél-keresztyén, 1677, Józsué szent maga eltökélése, 1682). Több esetben jelölte, hogy a kiadvány alapja fordítás volt (angolból), de az alapművek beazonosítása még nem járt teljes sikerrel. Kapott s készített számtalan humanista verset: diáktársainak vagy kötet elé ajánlásként köszöntő verset, de írt elégiát, gyászverseket (Czeglédi István, Martonfalvi György halálára). Naplót vezetett, ahol a családi eseményeit rögzítette.
Szakirodalom
Bodonhelyi József: Az angol puritánizmus lelki élete és magyar hatásai, Debrecen, 1942.
Csorba Dávid: „A sovány lelket meg-szépíteni”: Debreceni prédikátorok (1657–1711), Debrecen, Hernád, 2008 (Nemzet, Egyház, Művelődés, 5), 73–138.
Fazakas Gergely Tamás: „El-távozott a ’mi-magyar Izraelünktül a’ dicsösség”. (Köleséri Sámuel panaszimádságai 1666-ból), Könyv és Könyvtár 27 (2005), 65–124.
