Gencsy Béla (1899–1982)

Gencsy Béla (Botfalva, 1899. december 21. – Szürte, 1982. április 23.) református lelkész, 1949–1956 között a Kárpátaljai Református Egyházkerület (KRE) dékánja (adminisztrátora), majd 1956–1978 között püspöke.

Származása, iskolái, végzettsége

Gencsy Béla 1899. december 21-én született Botfalván, amely jelenleg Ungvártól délnyugat-ra, nyolc kilométerre fekszik az ukrán–szlovák határ mellett. Érettségijét a Sárospataki Re-formátus Főgimnáziumban szerezte 1916-ban.[1] Már középiskolás éveiben bekapcsolódott a hitéleti egyesületi munkába, mikor az alma materében alakult (vallásos irányultságú) I. Rákóczy György Egyesület választmányi tagja lett.[2] Teológiai tanulmányait a Debrecen-ben végezte, 1921-ben szentelték pappá, s még ugyanebben az évben kezdett segédlelkészként szolgálni a városban, gyermekistentiszteleteket tartva annak Kistemplomában,[3] közben járta a város körüli tanyákat, igét hirdetve.[4]

Lelkészi szolgálatának kezdete, egyházi tisztségei a két világháború között

1922-ben visszakerült Ung megyébe, s a rá következő évben – 1923-ban – a szürtei reformá-tus egyházközség hívta meg lelkésznek, mely gyülekezetet egészen 1977-ig szolgálta. Tevékeny, tenni akaró emberként, lelkészként lett ismert: először az Ungi Református Egyházmegye lelkészegyesületének elnöke, majd az Ungvármegyei Közjóléti Szövetkezet Igazgató-sági tagja lett. Nem sokkal később az Ungi Református Egyházmegye Lelkész és Tanítói Egyesületének alelnöke, aztán elnöke volt. 1939-ben Ung Vármegye Törvényhatósági Bi-zottság tagjává választották. Az egyházmegye közgyűlése 1940. június 6-án papi tanácsbíróvá választotta Gencsy Béla szürtei lelkészt.

Esperesként, az 1944-es szovjet bevonulás után

Miután 1944 októberében az Ungi Református Egyházmegye esperese elhagyta szolgálati helyét,[5] – Révész Imre a Tiszántúli Református Egyházkerület püspökének javaslatára – Gencsy Béla papi tanácsbíró átvette az ungi esperesi hivatal vezetését, 1945 februárjában, így lett 46 évesen – kényszerű helyzetben – esperes.

Aktív részese volt az 1947 februárjában lezajlott – a mai napig sok vitát kiváltó – a Kár-pátontúli terület református egyházközségek területi megbízottjának és titkárának megválasztása folyamatának.[6] Györke Istvánt egyértelműen püspöknek ismerte el.[7] Sajátos állás-pontot foglalt el az 1947 tavaszától őszéig tartó folyamatnak –, melyet Ravasz László püspök, a Magyarországi Református Egyház (MRE) Egyetemes Konventje lelkészi elnöke kezdeményezett –, s melynek tétje a kárpátaljai református felekezet hagyományainak megma-radása vagy beolvadása volt az evangélikus keresztyén-baptisták gyűjtőszervezetébe. Gencsy Béla aktívan részt vett az egyeztetésben, majd mikor a tárgyalások holtpontra jutottak – mivel a Keleti Baráti Kör tagsága támogatta, Bary Gyula és Lajos Sándor esperesek (több lelkésszel együtt) ellenezték a belépést – Gencsy egy köztes megoldási javaslattal állt elő. Itt nyilvánult meg először ún. harmadikutas nézőpontja, miszerint nem tehetik meg azt, hogy figyelmen kívül hagyják a MRE püspökének javaslatát, tehát fogadják el az együttműködést a baptistákkal, de csak bizonyos feltételek mellett. Gencsy kilenc pontban gyűjtötte össze a feltételeket. Az egyesülés végül nem történt meg.[8]

Jelentős szerepe volt a kárpátaljai református közösségek állami működési engedélyének (regisztrációjának) lefolytatásában is, ahol – mint körzeti vezető – 1948. június 9-én Beregszászban ún. lojalitási nyilatkozatot kellett aláírnia a Vallási Kultuszok Ügyei Tanácsa (VKÜT) kárpátaljai meghatalmazottjának címezve.[9] A bejegyzés folyamat előkészítése alatt a VKÜT helyi embere már csak Gencsy Bélával és Illyés Istvánnal (a Beregi Református Egyházmegye esperese) tárgyalt.

A KRE dékánjaként, pártállami ügyintézőként

Az állami regisztrációt követően a szovjet hatalom saját arcára formálta a református egy-házkerületet, felszámolva az egyházmegyéket és helyette egy ún. egyházi központot alakított ki, élén – a püspök helyett – egy egyházi ügyintézővel (adminisztrátorral).[10] A tisztségre Gencsy Bélát mint a legliberálisabb esperest nézték ki az állami szervek.[11] Ungváron – 1949. december 23-án – a három esperes (Lajos Sándor, Gencsy Béla és Illyés István) nyílt szavazással Gencsyt választotta meg maga közül dékánnak, azaz a KRE adminisztrátorá-nak.[12] E minősítésében kapcsolódott be a szovjet Békebizottság munkájába.[13] Közvetlenül ezután kapta meg az engedélyt a hegyvidéki református szórványba (Rahó, Szolyva, Aknaszlatina, Kőrösmező) történő lelkészküldésre, valamint a még nem rendelkező gyülekezetekbe történő – már működési engedéllyel rendelkező – lelkészek kirendelésére.[14] E két lépéssel – nagy valószínűséggel – megmentette azokat a felszámolástól. Röviddel ezt követően arra is engedélyt kapott, hogy a tiszáninneni református püspök új kárpátaljai lelkészeket szenteljen fel. Utóbbi lépéseiért – az adok-kapok rendszer alkalmazásáért – a VKÜT kárpátaljai meg-hatalmazottja kétkulacsossággal vádolta Gencsyt, és kérvényezte a dékán működési engedé-lyének visszavonását, valamint eltávolítását a református egyházszervezet éléről. Kijevi felettese azonban nem osztotta ungvári beosztottja véleményét.[15]

Sztálin 1953-as halálát követően a VKÜT különböző szintű hivatalnokai néha homlok-egyenest más véleményt fogalmaztak meg róla. Amíg a Moszkvából Kárpátaljára érkezett ellenőr meglátása szerint a dékán egyetlen alkalommal sem lépte túl saját hatáskörét és tisztában volt tisztségének kompetenciájával, addig az ungvári hivatalnok azzal vádolta, hogy „folyton lelkészeket küld az illegálisan működő gyülekezetekhez, hogy ne zárják be azok templomait”.[16] E két nézőpont valós ambivalenciát tárt fel, ugyanis Gencsy szinte kínosan ügyelt a szovjet vallási törvények és rendeletek betartására és betartatására, mindemellett mindenkor és minden kérdésben a református közösségek érdekeit képviselte. A moszkvai káder elégedettsége a törvényismerő és -tisztelő hivatalnoknak szólt, míg az ungvári ellenszenve a felekezete érdekeit minden lehetséges eszközzel érvényesíteni akaró vezetőnek. Más volt a perspektíva, amelyből a két VKÜT-hivatalnok látta és megítélte Gencsy tevékenységét.

Felekezetének lelkészeivel ugyancsak vegyes viszonyban volt. Egyik részük támogatta, mikor engedélyezte 50 fiatal konfirmációját –, mellyel ugyan megsértette a hatályos szovjet egyházi törvénykezést –, de egyben felekezetének mozgásterét tesztelte a diktátor halálát követően. Havi rendszerességet vezetett be a templomfelújítások utáni templomszentelések-re, hogy egy-egy kisebb térség református hívei találkozzanak. Másik részük ellene fordult, mikor a mélyszegénységben élő falvakból nem engedte paptársait elköltözni a városba, hanem azt vallotta: a lelkészeknek a híveik között kell élniük.[17] Ő maga mindvégig Szürte faluban élt.

Az 1956-os ambivalens éve

Január első hetében Gencsy elindította a munkaképtelenné vált lelkészeket segélyező pénz-alap létrehozását, mely maga után vonta a dékán melletti tanács (az esperesek tanácsa) felállítását.[18] Ez vezetett el a püspöki státusz visszaállításához, melyről a hivatalos engedélyt 1956 márciusában kapta kézhez.[19] Az addig dékáni tisztség helyett a KRE vezetőjét 1956. április 15-én – a szürtei református templomban – püspökké szentelték. Ennek kapcsán hivatalos meghívást kapott a VKÜT moszkvai székhelyére,[20] ahonnét azzal az ajándékkal tért haza, hogy sikerült kieszközölnie minden református gyülekezetnek az állami működési engedélyt, amelyek addig nem rendelkeztek vele. A kényszermunkatáborokból 1956 nyarán hazatért 14 református lelkészt szinte kivétel nélkül ugyanabba a gyülekezetbe helyezte vissza, ahonnét elhurcolták őket.[21]

Miután Magyarországon október végén kitört a forradalom, a szovjetek – a megtorlást követően – az elfogott szabadságharcosokat a Szovjetunióba hurcolták, amiről a Szabad Európa Rádió és a Szabad Magyar Rádió is tudósított. A szovjetek ezt cáfolták, s az ENSZ-hez több levél is érkezett, hasonló tartalommal. Köztük volt Gencsy Béla püspök november 23-án meg- vagy aláírt levele is, amelyben cáfolta a magyar szabadságharcosok Szovjetunióba történő elhurcolásáról szóló híreket.[22] Azt, hogy nem lett volna tudomása az elhurcolásokról, ki lehet zárni, hiszen az ungvári járás reformátusai – és Szürte is ebben a járásban volt – szemtanúi voltak az eseménynek. Gencsy levele –, melyet a szovjet újságok is közzé tettek – bizalmatlanságot és felháborodást keltett a hívek körében. Ezek tények. Eközben azonban feltűnő kitartással védte két, a forradalom idején huzamosan Magyarországon tartózkodó lelkészét (Horkay Lajost Salánkról és Szécsényi Istvánt Husztról). Visszatérésükig különböző indokokkal halogatta megbüntetésüket, utána pedig hagyta őket tovább szolgálni.[23] A helyi jelentésekből az is kiderült, hogy Gencsy nyilvánosan egyszer sem ítélte el Ravasz László nyugalmazott püspök forradalom idején tett kijelentéseit és tevékenységét sem.[24]

Tevékenysége a KRE püspökeként

Az 1956-os állásfoglalása nem tette Gencsyt a hatalom kegyencévé, sőt még arra sem volt elég, hogy kapitalista országból felekezeti vendégeket fogadhasson.[25] 1958-ban pedig a szovjet cenzúra még az Református Világszövetség (RVSZ) főtitkárának levelét sem kézbesítette neki, sőt a hruscsovi egyházüldözés felerősödésével már a szomszédos szocialista országokba sem engedélyezték kiutazását.[26] A RVSZ számtalan levele ragadt le Moszkvában, melyben teljes ellátást ígértek a kárpátaljai püspöknek utazásához, mégsem engedte a szovjet hatóság nyugati országba. Abban az időszakban kapitalista országba csak megbízható és államhű szovjet állampolgárokat engedtek ki (mondjuk jelesül, aki a KGB-nek dolgozik), s ő – úgy tűnik – nem volt az. Bár együttműködött az államhatalommal mint felekezete adminisztrációs vezetője – úgy tűnik –, nem volt a KGB ügynöke, ami egy 1962-es dániai meghívás visszautasításából is kiderült, mikor a kárpátaljai KGB-hivatal szerint nem tudtak megbízható református lelkészt kiküldeni.[27]

Amikor 1958-ban egyházüldözési kampány indult, Gencsyt is teljeskörű pénzügyi ellenőrzésnek vetették alá, majd jelentős bírsággal sújtották. Akkor ő felajánlotta lemondását,[28] ám a moszkvai vezetés nem fogadta el.[29] Még a VKÜT hivatalaiban történt 1959-es teljes vezetői csere után sem kérték leváltását.[30] Püspökként nem csak bekapcsolódott, de aktívan részt is vett a prágai Keresztény Békekonferencia (KBK) tevékenységében, melynek kapcsán újra és újra jelezte a szovjethatalom felé a lelkészképzés kérdésének megoldatlanságát.[31] A Vallásügyi Hivatal és Gencsy között a kérdésben csak 1972-ben indultak el a tárgyalások. Ennek lett eredménye a helyben – vagyis Kárpátalján – elindult lelkészképzés. Gencsy püspök végül Forgon Pál beregszászi lelkész javaslatát továbbította Moszkva felé, amely 1974-ben hozta meg gyümölcsét: a beregszászi templom melletti teremben beindulhatott a helyi lelkésztanulói képzés, mely két főre szólt. Nagy fegyvertény volt ez Gencsy püspök számára, aki ekkorra már belefáradt a hintapolitikába, s amikor 1969-ben betöltötte 70. életévét, Forgon Pál beregszászi lelkészt püspökhelyettesként vette maga mellé.

A püspök végül 1977 decemberében – 77. életévét betöltve, s 30 évi szolgálat után – le-mondott úgy egyházvezetői tisztségéről, mint a lelkészi szolgálatról egyaránt.

Halála és utólagos megítélése

Gencsy Béla lemondása után is Szürtében élt, mely település reformátusait 54 éven keresztül szolgálta, s melyet otthonának tekintett. Visszavonulása után öt évvel, 1982. április 23-án, 83 éves korában tért meg Teremtőjéhez. A nyugalmazott püspököt utódja, Forgon Pál püspök és Vass József técsői lelkész, máramaros-ugocsai esperes búcsúztatta.[32] Földi maradványait a szürtei köztemetőben helyezték örök nyugalomra.

Lelkészi és egyházvezetői tevékenységéről mind a mai napig megoszlanak a vélemények. Egyfelől mint püspök negatív – jobbik esetben is ambivalens – megítélésben részesül az utókor részéről. Ennek oka egyértelműen az általa meg- vagy aláírt, s az ENSZ-nek küldött levélben gyökeredzik. Egyértelmű forrásbizonyíték azonban a mai napig nem került elő arról, hogy önszántából fogalmazta-e, vagy a szovjet állambiztonsági szervek utasítására írta, esetleg csak aláírta a jelzett levelet. Másfelől szolgálati helyén – Szürtében – akkori hívei, illetve azok leszármazottjai szerint becsületes lelkésze volt gyülekezetének.

Irodalom

  • FODOR Gusztáv: A református egyház első évtizede Kárpátalja szovjetizálásának idején (1944–1954), in: Molnár D. Erzsébet – Molnár D. István (szerk.): Hadifogság, málenkij robot, Gulág. Kárpát-medencei magyarok és németek elhurcolása a Szovjetunió hadifogoly- és kényszermunkatáboraiba (1944–1953), Beregszász–Ungvár, „Rik-U” Kiadó, 2017, 97–117, 99.
  • SZAMBOROVSZKYNÉ NAGY Ibolya: „Többet tenni most nem lehet. Irattárba!”: A kárpátaljai reformátusok és az orosz baptisták egyesülési/együttműködési történetéről (1947), in Kiss Réka – Lányi Gábor (szerk.): Hagyomány, Identitás, Történelem 2019, 2. kötet, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Egyház és Társadalom Kutatóintézetének Reformáció Öröksége Műhelye – Hittudományi Kar Egyháztörténeti Kutatóintézet, 2020, 377–398.
  • SZAMBOROVSZKYNÉ NAGY Ibolya: Magyar reformátusok a Szovjetunióban a hruscsovi egyházüldözés időszakában, Betekintő 14(2020/3), 27–54. doi: https://doi.org/10.25834/BET.2020.3.2


Szerző Szamborovszkyné Nagy Ibolya

  1. ↑ A Sárospataki Református Főiskola értesítője az 1916–1917-ik iskolai évről. Sárospatak, 1917, 80.
  2. ↑ Uo., 121.
  3. ↑ S.n.: Vasárnapi istentiszteletek, Egyetértés, 3(1921/118), 1921. máj. 28., 3.
  4. ↑ Egyetértés, 3(1921/39), 1921. febr. 18., 1.
  5. ↑ FODOR Gusztáv: A református egyház első évtizede Kárpátalja szovjetizálásának idején (1944–1954), in: Molnár D. Erzsébet – Molnár D. István (szerk.): Hadifogság, málenkij robot, Gulág. Kárpát-medencei magyarok és németek elhurcolása a Szovjetunió hadifogoly- és kényszermunkatáboraiba (1944–1953), Beregszász–Ungvár, „Rik-U” Kiadó, 2017, 97–117, 99.
  6. ↑ Державний архів Закарпатської області (ДАЗО), ф. Р-1490. oп.1. oд.зб.18. aрк.4. Jegyzőkönyv a kárpá-ton túli terület református egyházközségeiből a területi megbízott és titkárja megválasztása céljából beterjesztett szavazatok felbontásáról és az eredmények megállapításáról. 1947. február 12.
  7. ↑ Az ungi ref. egyházmegye esperesi hivatalától. 14/1947.ikt.szám. Nagytiszteletű Kovács József lelkipásztor úrnak Munkács. A levelet közli: HORKAY Barna: A Keleti Baráti Kör. Képek a kárpátaljai ébredésből, [h. n.], Kom Over En Help Alapítvány, 1998, 120–121.
  8. ↑ Erről bővebben lásd: SZAMBOROVSZKYNÉ NAGY Ibolya: „Többet tenni most nem lehet. Irattárba!”: A kárpátaljai reformátusok és az orosz baptisták egyesülési/együttműködési történetéről (1947), in Kiss Réka – Lányi Gábor (szerk.): Hagyomány, Identitás, Történelem 2019, 2. kötet, Budapest, Károli Gáspár Reformá-tus Egyetem Egyház és Társadalom Kutatóintézetének Reformáció Öröksége Műhelye – Hittudományi Kar Egyháztörténeti Kutatóintézet, 2020, 377–398.
  9. ↑ Raszputyko a VKÜT kárpátaljai meghatalmazottja volt 1948–1959 között.
  10. ↑ ЦДАВОВУ, ф.4648. оп.4. спр.42. арк.236. План работы Уполномоченного Совета по делам религиозных культов при Совете Министров СССР по Закарпатской области на январь-март 1949 года. 1948. december.
  11. ↑ Uo., 196. Информационный отчёт о работе Уполномоченного Совета по делам религиозных культов при Совете Министров СССР по Закарпатской области за II кв. 1948 года. 1948. július 10.
  12. ↑ Государственный архив Российской Федерации (ГАРФ), ф.6991, оп.3. д.1113. aрк. 88. Протокол собрания пробст Закарпатской реформатской церкви. 1949. dec. 23.
  13. ↑ KRELM, I.10.c. Valamennyi Ref. Egyház Elnökségének. 1950. június 2.
  14. ↑ КАПІТАН, Лариса: А. Генче – очільник реформатської церкви Закарпаття, Наукові праці історичного факультету Запорізького національного університету 18(2013/1), 184–187., 185.
  15. ↑ КАПІТАН, Лариса: Процес реєстрації реформатських громад в повоєнному Закарпатті: прояв лояльності чи політична гра, Краєзнавство 30(2013/2), 139–145, 142.
  16. ↑ ГАРФ, ф.6991, оп.3, д. 1114, арк. 236. Отчёт о работе Уполномоченного Совета по делам религиозных культов при Совете Министров СССР при Закарпатском облисполкоме за 1953 год., 1953. november 30.
  17. ↑ ДАЗО, ф. Р-195. oп.10. oд.зб.19. aрк.5. Информационный отчёт за IV-й квартал 1953 года Уполномоченного Совета по делам религиозных культов при Совете Министров СССР при исполкоме Закарпатского областного Совета депутатов трудящихся. 1954. január 11.
  18. ↑ ДАЗО, ф. Р-195. оп.12, oд.зб.41, арк.1–2. Председателю Совета по делам религиозных культов при Совете Министров СССР тов. Полянскому И. В. 1956. január 4.
  19. ↑ ДАЗО, ф. Р-195. оп.12, oд.зб.41, арк. 18. Уповноваженному Совета по делам религиозных культов при Совете Министров по Украинской ССР тов. Вильховому. 1956. március.
  20. ↑ ГАРФ, Ф. 6991, оп.3, д.1117, арк. 81. Председателю Совета по делам религиозных культов при Совете Министров Союза ССР тов. Полянскому И. В. 1956. április 23.
  21. ↑ ДАЗО, Ф. Р-195. оп.12, oд.зб. 41, арк. 68. Председателю Совета по делам религиозных культов при Совете Министров СССР тов. Полянскому И. В. 1956. június 9, Uo., 87–89. 1956. augusztus 10, Uo., 94. 1956. augusztus 28, Uo., 110. 1956. november 19.
  22. ↑ ГАРФ, Ф. 6991, оп.3, д.1117, арк. 190. Письмо епископа Реформатской церкви в Закарпатской области гр. Генче А.Ф. от 23 ноября 1956 года в ООН. 1956. november 23.
  23. ↑ Uo., 119–120.
  24. ↑ Uo., 112. Уполномоченному Совета по делам религиозных культов при Совете Министров СССР по Закарпатской области тов. Роспутько М. Ф. 1956. november 28
  25. ↑ ГАРФ, ф. 6991, оп.3, д.1114, арк.298. Информационный отчёт о работе Уполномоченного Совета по делам религиозных культов при Совете Министров СССР при Закарпатском облисполкоме за III кв. 1953 года, 1953. október 13.
  26. ↑ SZAMBOROVSZKYNÉ NAGY Ibolya: Magyar reformátusok a Szovjetunióban a hruscsovi egyházüldözés időszakában, Betekintő 14(2020/3), 27–54, 31–33. doi: https://doi.org/10.25834/BET.2020.3.2
  27. ↑ ЦДАВОВУ, ф.4648. оп.4. од.зб.326. aрк.164. Уполномоченному по делам религиозных культов при исполкоме Закарпатского областного Совета депутатов трудящихся тов. Саламатин М.С., 1962. május 10.
  28. ↑ ГАРФ, ф. 6991, оп.3, д.1122, арк. 40. Председателю Совета по делам религиозных культов при Совете Министров Союзов ССР тов. Пузину А.А. 1959. április 16.
  29. ↑ Uo., 43. Уполномоченному Совета по делам религиозных культов при Совете Министров СССР по Закарпатской области тов. Роспутько М. Ф. 1959. május 8.
  30. ↑ ГАРФ, ф. 6991, оп.3, д.1123, арк. 23. Уполномоченному по делам религиозных культов при Совете Министров УССР тов. Полоннику К.Ф. 1960. július 20.
  31. ↑ KRELM, I.10.c. Gencsy Béla püspöki körlevele 111/1969. szám alatt. 1969. jún. 16.
  32. ↑ Reformátusok Lapja, 26(1982/52), 4. 1982. dec. 26.; Vörös Zászló, 38(1982/49), 4., 1982. ápr. 27.
A lap eredeti címe: „https://refwiki.kre.hu/index.php?title=Gencsy_Béla_(1899–1982)&oldid=810”