Geleji kánonok 1649
Az egyházi törvénykönyv Geleji Katona István (1589–1649) erdélyi püspök nevéhez kapcsolódik, akit a Szatmárnémeti Nemzeti Zsinat (1646) bízott meg annak összeállításával, melyet 1649-ben zárt le.
Kontextus
Megszületésére és elfogadására nézve idézzük a leghűségesebb tanút, magát a püspököt: „Lassan már három éve annak – írja 1649-ben –, hogy a boldog emlékezetű Öreg Rákóczi György felséges fejedelmünk nemzeti zsinatot hívott össze Szatmárnémetiben, amelyen valamennyi képviselő egybehangzó akarattal többek között eldöntötte, hogy összegyűjti azokat az egyházi törvényeket, amelyek alapján a magyarországi Tiszáninneni és Tiszántúli, illetve az Erdélyi egyházakat kormányozzák, hogy ezekkel szövetségünket szorosabbra vonjuk, és barátibb kapcsolatot ápolva egyesülhessünk. Azt a munkát pedig, amelyet a szent közösség rám rótt, annál szívesebben vállaltam, minél inkább felismertem annak szükségességét dolgaink jelen állása közepette. Összegyűjtöttem hát ezt a száz törvénycikket részben a boldog emlékezetű őseink régi törvényei közül, már amelyekhez hozzájutottam, részben néhány igen képzett tudós teológusnak (például Zeppernek és másoknak) az egyházi igazgatásról szóló munkáiból; átnéztem A Második Helvét Hitvallás fejezeteit, amelyet őseink elfogadtak, továbbá a németalföldi egyházak liturgiáját és törvénykönyveit; s ami ezekben volt, és úgy láttam, hogy illenek népünk jelen állapotához és lelkületéhez, azokat átvettem, és amennyire tudtam, egységesítettem módszerüket és stílusukat, és felosztottam 38 fejezetre. Ezeket aztán többször is alávetettem részben néhány ember magán-, részben pedig többek nyilvános vizsgálatának. Először Kolozsvárott 1647-ben azon az ünnepélyes és népes zsinaton, amelyet az említett felséges és soha eléggé nem dicsérhető fejedelem akaratából és tekintélyével hívtak egybe, és amelyen megjelent Magyarországról a Tiszáninneni és a Tiszántúli, illetve az Erdélyi egyházak csaknem mindegyik egyházi és világi képviselője. Másodszor pedig itt, Gyulafehérvárott a múlt évben, vagyis az 1648-ban tartott országgyűlésen, ahol a mi vallásunkon lévő jelesebb főurak újra átnézték, és azokat a kérdéses pontokat, amelyeket a kolozsvári ülésen függőben hagytak, a bölcs és kegyes fejedelem jelenlétében, alaposabban átgondolva és jobban megfontolva végigtárgyalták és elegyengették, vagyis törülték a törülnivalót, hozzáadták a hozzáadnivalót, és módosították a módosítanivalót. Továbbá, harmadszor, e folyó 1649. évben és a nevezett helyen, vagyis Gyulafehérvárott bemutattam ugyanazon nevű és hírű jelenlegi felséges fejedelemnek, aki atyja erényeinek és méltóságának természetes és törvényes örököse; ő maga mellé vette néhány tanácsosát, és megtisztította azt minden olyan dologtól, amely okot adhatott volna az ellenségnek a rágalomra. Végre negyedszer – hogy semmi fontos belőle ki ne maradjon –, épp most, nemrég, a június 12-én tartott marosvásárhelyi Közzsinatunkon, ahol jelen voltak még azok is, akikről az a hír járta, hogy némely dolgokban nem értenek egyet velünk; nos, itt hangosan és érthetően felolvasták, és valamennyi egyházi képviselő újra egybehangzó véleménnyel, ellentmondás nélkül jóváhagyta és elfogadta. Tehát már csak az van hátra, hogy kinyomtassuk és közzétegyük, őfelsége, a fejedelem kegyes engedélyével, mindannyiunk legforróbb óhajtására; legyen rajta áldás és jó szerencse”.
Tartalma
A kánonok az akkori szolgáló rendnek készültek, amelynek száma 7 volt: 1. lelkészek, 2. esperesek (seniores), 3. püspökök (superattendentes), 4. tanítók (rectores scholarum), 5. kántorok (cantores), 6. presbiterek (a testület még nincsen annak rendje és módja szerint megszervezve – mondja Geleji), 7. egyházfiak (aeditui).
Lelkészek
1. A lelkészek. Öt dolog szükséges a lelkésznek: 1. magas fokú vagy legalább erős középfokú műveltség, 2. igaz tan, 3. törvényes elhívás és küldetés („Vocatio et missio legitima”), 4. hűséges szolgálat, 5. makulátlan élet. E követelményeket külön-külön tárgyalja majdnem 50 oldalon át. (IV–LXXXV. kánonok).
1/1. Alapos tudás nélkül: vak vezet világtalant. Az V. kánon szigorúan előírja a lelkészi vizsgát, amelyen szükséges megvizsgálni a jelölt tudományát és tanbeli tájékozottságát. Ha ezek nem kielégítők el kell tanácsolni. A lelkészek kötelesek beszerezni a Bibliát, a Liturgiát, teológiai kommentárokat (Ó- és Újtestamentumhoz egyaránt). Egy-két megintés után a lelkészi közösségnek kell oda hatnia, hogy az említett alapmunkákat beszerezzék.
1/2. A lelkészek feladta gondoskodni a hívek lelki üdvéről. Ezért minden gyanús tanítást ki kell szűrnie a gyülekezetből, hiszen sok hamis próféta támadt, akik farkasok módjára rontanak a nyájra. Óvatosnak kell lennie akkor is, ha idegen személy akarna letelepedni gyülekezetében. Az ilyennek az esperes aláírásával kell jelentkeznie a lelkésznél. Kapcsolatot nem tarthat fenn olyan személyekkel, akik kétes tanítást vallanak. Az ilyeneket csak az esperes beleegyezésével provokálhatja disputációra. Ha mégis, tisztségétől megfoszttatik. Csak az egyház hitvallásainak megfelelő tanítást hirdethet. Ellenkező esetben állását elveszíti. Aki mást tanít vagy másféle liturgiát követ a szertartásban, mint a hivatalosat, tisztségétől megfosztható.
1/3. Isten haragszik az olyan prófétára, aki a tőle kapott elhívás nélkül prófétál. Senki ne bitorolja tehát a lelkészi szolgálatot elhívás nélkül. Kettős elhívás szükséges ehhez: a.) belső (Istentől, Szentlélek által), b.) külső (a presbiterektől, vagyis azon elöljáróktól, akik az egyházban kegyesség és méltóság dolgában kiemelkednek). Akik e kettős elhívást megkapták, szolgálatba állhatnak, de csak miután az egész egyház felkészültségüket megvizsgálta és közös szavazat alapján döntött. Ezt ünnepélyes felszentelés, kézrátétel általi megerősítés követ. Mindezt a püspök pecsétes levele igazolja. A XVII–XXV-ig terjedő kánonok a lelkészi szolgálat elfoglalásának etikáját és hivatalos eljárását, illetve a lelkész fizetésre tekintő rendelkezéseket tartalmazák. XXVI-tól a lelkész szőlője és a lelkészi lakás körüli kötelességek következnek, majd a lelkészi állások megüresedése, leányegyházközségek anyásítása kérdésével foglalkoznak.
1/4. A lelkészi szolgálatok. Hét szolgálati kört ír körül: 1. a tanítás, 2. imádkozás és bibliaolvasás, 3. katekizáció, 4. ünnepi szolgálatok, 5. a sákramentumok kiszolgáltatása, 6. esketés, 7. családlátogatás és lelkigondozás (XXXIV–LXXVII. kánonok). Így bontja le a lelkészi feladatkört, szolgálatot és illő viselkedést a mindennapok szintjéig, egészen a lelkész kegyes és tisztességes társalgása, a baráti társaság megválasztása, illetve a világi foglalkozásoktól való elfordulása kérdésköréig.
A törvénykönyv megszületésének egyházpolitikai környezete magyarázza a LXXXV. kánon fontosságát, amely a lelkészek engedelmességével foglalkozik. A törvénykönyv e pontja elismeri ugyan, hogy a lelkészek mind egyenlők, de határozottan kimondja, hogy az egyház javát szolgáló dolgokban engedelmeskedniük kell az általuk választott esperesnek, illetve püspöknek. Kötelesek tehát: feletteseik kérésére a zsinaton megjelenni, bárhová elmenni, ha őket az egyház ügyében küldik, a gyűlésre hívó leveleket sértetlenül eljuttatni a szomszédos gyülekezetekbe stb. Ha a kötelező tiszteletet és engedelmességet nem adják meg feletteseiknek az esperesek először négy szem között, vagy a parciális zsinaton barátilag intsék meg. Ha ez nem használt, akkor a generális zsinat előtt kell keményebben megróni. A harmadik lépés már a lelkészi tisztség megvonása, ha az előbbi két megintés után is engedetlenek maradtak. „Mert bár az egyeduralmat és az antikrisztusi hierarchiát méltán kárhoztatjuk és megvetjük, de azt az anarchiát vagy küklopszi államformát sem tűrhetjük meg, amelyben senki nem hallgat senkire, és amely az egyeduralomnál is sokkal veszélyesebb. Az egyházi kormányzatban mi az arisztokratikus, vagy pontosabban az arisztokratikus-demokratikus formát fogadjuk el.”
Esperes
A LXXXVI–LXXXIX. kánonok az esperes tisztségét határozzák meg. Az egyházmegyék lelkészi közösségéből a lelkészek olyan embert tartoznak megválasztani erre a tisztségre, aki képzettség, hit, tapasztalat, bölcsesség dolgában kiemelkedik közülük, és akinek a személyével kapcsolatban a püspöknek sincsen semmi kifogása (nec improbante Episcopo). Feladata irányítani és kormányozni saját egyházmegyéjét, és nem avatkozhat a szomszédos megyék egyházi kormányzásába. Jogköre korlátozott és nem teljes. Nem avatkozhat bele tirannus módjára a lelkészek munkájába, de éberen kell őrködnie, hogy egyházmegyéje területén mind a tanítás, mind a rítus, mind pedig a jurisdictio tekintetében rend legyen. Geleji az espereseknek két feladatkört ír körül: 1. az egyházközségek vizitációja, 2. parciális zsinatok összehívása. Az esperes két vagy három lelkésztársával évente egyszer tartozik meglátogatni az egyházközségeket. A vizitáció során a gyülekezeti tagok megkérdezésével kell ellenőriznie, hogy a helybeli lelkész tanítása megegyezik-e a hitvallásokkal, az előírt istentiszteleti alkalmakat elhanyagolta-e, a nyilvános bűnösöket megdorgálta-e, a sákramentumokat Krisztus rendelése szerint szolgáltatta-e ki, a házassági szándékukat bejelentő ifjakat kétszeri kihirdetés után eskette-e össze, betegeket látogatott-e, jelen volt-e a temetési menetben, ha erre felkérést kapott stb. Emellett kötelessége volt az iskolai munka ellenőrizése is, el egészen a tanító egyházi szolgálata számbavételéig. Az esperes másik kötelessége volt (speciale officium) összehívni az egyházmegyei (parciális) zsinatot, akár székhelyén, akár egy másik, arra alkalmas helyen. Ezt évente három alkalommal kell megrendezni: az elsőt Gergely-napja körül (circa festum Papistis Papae suo Gregorio sacrum), a másodikat a Generális zsinat előtti héten, a harmadikat pedig Szent Mihály napja előtt kell egybehívni. Ezek mellett soron kívül is hívható össze parciális zsinat, ha valamely halasztást nem szenvedhető ügy azt megkívánja.
Püspök
A püspök kötelességeit és szolgálati körét a XC–XCIII. kánonok írják körül. „Az erdélyi fejedelemség egész területén, valamint a csatolt részeken lévő egyházmegyék, vagyis dioecesisek egybegyűlt lelkészei püspököt, vagyis superintendenst válasszanak, ha az előbbi meghalt vagy más egyházkerületbe távozott”. A püspök személyét illetően nagy körültekintéssel kell lenniük. Legyen a püspök testi és lelki ajándékokkal megáldott (animi et corporis dotibus exornatum), kegyes életű, tanult, bölcs és szorgalmas. Az apostolokhoz hasonlóan továbbá legyen feddhetetlen, igazságos, mérsékelt, csendes, vendégszerető, egyfeleségű, alkalmas a tanításra. Ne legyen büszke, beképzelt, borivó, gyűlölködésre hajló, rágalmazó, fényűző, pénzsóvár stb. Kötelessége az egyházkerületéhez tartozó egyházakról és iskolákról, azok javairól gondoskodni, azokat Isten Igéje és az egyházi törvények szerint teljes odaadásával köteles építeni. Tartozik felülvizsgálni a lelkészjelöltek felkészültségét, kegyes életét és szerény magaviseletét. Ha kevélyen vagy szenvedélytől fűtötten döntött valamely kérdésben, akkor az esperesek kollégiumának, közös egyetértéssel, először négy szemközt kell őt megintenie, ha pedig ez nem vezetett eredményre, a generális zsinat elé kell terjeszteni a panaszt, amely fórum őt majd rendreutasítja, vagy leteszi hivatalából.
Utóélete, jelentősége
A szatmári református egyházmegye 1873. szeptember 25-én Tiszabecsen tartott ülésén elhatározta, hogy a magyar református egyház törvényeit összegyűjti. Ezzel Kiss Kálmán egyházmegyei levéltárost bízta meg. Eközben a Tiszántúli Református Egyházkerület megelőzte őket, és kiadta az országos törvényeket és statútumokat. Ezért az egyházmegyének a Geleji-féle kánonok kiadása maradt. A fordítást Kiss Áron végezte el és a szatmári egyházmegye jelentette meg 1875-ben, Kecskeméten „Egyházi Kánonok” címen. Geleji szerint a törvényeknek ugyanaz a szerepe az egyházban, mint az idegeknek a testben: a jól összehangolt működést biztosítják. Ezt tették évszázadokon át, és teszik ma is. Jelen egyházi törvényeink, ha nem is vették át szó szerint a régieket, a szellemüket annál inkább megőrizték. A Geleji-kánonok Erdélyben készült ugyan, de nem csak Erdélynek. Tudjuk, hogy használták a Tiszántúli és a Tiszáninneni egyházkerületek, de mások is. Alapvető törvények voltak, mert nemcsak a 17. század egyházi szerkezetének zavartalan működését biztosították, hanem elhatottak a 19. század második feléig, sőt, nyomuk fellelhető a mai egyházi törvényekben is. Mi több, a kor sajátos körülményei nem valami száraz egyházi paragrafusok megírását váltották ki az egyház nagy tanítójából. Geleji a szabályokat valóságos hitvallási tételekbe ágyazta, s ezzel a törvénykönyv fegyelmező, suhogó pálca helyett hitvallássá szelídült, amely megállja helyét bármelyik egyetemes református hitvallás mellett. A Geleji-kánonok az egyháztörténelem fordulópontján született meg. A 17. század második felétől Erdélyben egyre jobban kezdett terjedni a puritanizmus, amely nyomot hagyott még az ultraortodoxnak tartott református lelkészek teológiai gondolkodásán is. Az egyházi változás viszont nem erről az oldalról érkezett, bár mindenki innen várta, vagyis az egyház képét végül is nem a puritanizmus–presbiterianizmus rajzolta át. Sokkal több köze volt ehhez a politikumnak. II. Rákóczi György, a presbitérium apropóján, törvényben rendelte el a világi vezetőtestületek felállítását a református egyházban. A világi intézményt pedig ő igencsak sajátosan értelmezte, és az akkori társadalmi viszonyoknak megfelelően illesztette be az egyház szerkezetébe. Így aztán nem a klasszikus presbitérium jött létre. A társadalom rendi/feudális szerkezete ugyanis ezt nem tette lehetővé, „a nép nyomorúságos és szolgai állapota miatt”, ahogyan a Szatmárnémeti Zsinat mondja. Ehelyett amolyan főúri legfelsőbb egyházi kormányzótestület született, későbbi nevén Főkonzisztórium. Fordulópont volt, mert a kettős egyházkormányzat (Főkonzisztórium és Generális Zsinat) addig ismeretlen volt a református egyházban. Geleji, válaszként a világiak erőteljes nyomulására, a törvénykönyvvel tett próbát arra, hogy mennél távolabb tartsa őket az egyház vezetésétől. Sokkal jobban tartott tőlük, mint a puritanizmustól, amely előtt ő ugyan kaput nyitott, de a két Rákóczi fejedelem akarata előtt meghátrálni kényszerült. (A puritanizmus integrálására tett többrétű próbálkozása miatt sem illik rá az a jellemzés, amelyet az utókor Medgyesi Pálnak, a nagy riválisnak epés megjegyzéseiből alakított ki róla.) Geleji törvényalkotó tette nem a maga korában, hanem egy emberöltővel később, a Habsburg-uralom erőszakos ellenreformációja idején hozta meg a gyümölcsét. Törvényalkotása providenciális volt. Megerősítette az egyház szerkezetét, és nem dobta oda az independentizmus martalékául, hogy önálló és független gyülekezetekre darabolódjon szét, így a református egyház erős szerkezetét nehezebben tudta megbontani a rekatolizáció, miközben a független egyházközségeket könnyen bedarálta volna. Még a korábban ártalmasnak tartott főúri egyházkormányzati testület is hasznára vált a teher alá kényszerült egyháznak: felébresztette a református főurak felelősségtudatát egyházuk iránt, és nagyobb motivációt keltett bennük a jogtalanságok elleni küzdelemben. Tehát a 17. századi Erdélyi egyház szerkezeti megerősödése, A Ruber-féle kánonokkal kezdve és a Geleji-törvényekkel befejezve, biztosíték volt az elkövetkező próbatételek átvészelésére, és ugyanakkor alapul és mintául szolgált a kései, és, miért ne, a mai törvényalkotóknak. Ebben áll jelentőségük.
Szakirodalom
1. Egyházi Kánonok, melyeket részint a magyarországi, részint az erdélyi régi kánonokból egybegyűjtött s a kor kívánalmaihoz képest több másokkal is bővített és kissé jobb rendbe szedett Geleji Katona István, az erdélyi igazhitű egyházak püspöke, 1649. Függelékül a Szatmár-németiben 1646. évben tartozkodó Nemzeti Zsinat végzései. Magyar nyelvre fordította Kiss Áron porcsalmai ref. lelkész s a szatmári ref. egyházmegye esperese. Kiadja a szatmári reform. egyházmegye. Nyomatott Kecskeméten, Tóth Lászlónál. 1875. 2. A Geleji-Kánonok. A Szatmárnémeti Nemzeti Zsinat végzései. A Ruber-féle egyházi törvények. Fordította és az előszót írta Buzogány Dezső. Kálvin Kiadó, Budapest, 2020. 3. A protestáns ortodoxia és a Geleji Kánonok. In: Buzogány Dezső: Harc a tiszta evangéliumért. Kolozsvár, 1999.
