Felső-magyarországi cikkek 1595
Reformáció kori kánonok
A Magyar Királyság északkeleti részében az 1540-es évek közepe táján kezdett kialakulni a protestáns egyházak belső szervezeti élete, noha egyház- és államjogi helyzetük még hosszú ideig nem volt teljesen tisztázott. A középkor végi papi fraternitásokból szerveződő protestáns esperességek zsinatai közös elhatározással hozták meg azokat a szabályokat, úgynevezett kánonokat (cikkelyeket vagy cikkeket), amelyek alapján a római egyháztól függetlenedő egyházi élet a reformáció elvei szerint folytatódhatott. Az ország több vidékén is születtek ilyen kánonok. Ezek közé tartoznak a tiszáninneni vidéken elfogadott Felső-magyarországi cikkek, amelyeket néha Felföldi, Abaúji, Zempléni vagy Vizsolyi kánonokként is emlegetnek (Articuli juxta quos regitur ecclesia in superioribus regni Hungariae partibus / Cikkek, amelyek szerint igazgattatik az egyház Magyarország felsőbb részeiben).
Mindenképpen 1566 után fogadták el őket, legvalószínűbben egy 1568–70 körül tartott vizsolyi zsinaton. Ezért lehet arra gondolni, hogy létrejöttükben a későbbi bibliafordító Károli Gáspárnak komoly szerepe lehetett. Ezek a kánonok egészen 1735-ig érvényben maradtak. Ma öt nyomtatott kiadásukról van tudomásunk. Az első közülük 1595-ben látott napvilágot Vizsolyban, ezért rögzült megnevezésükben az 1595-ös évszám.
A lelkész feladatai
A felső-magyarországi kánonok rövid előszó után összesen 55 cikkelyt vagy articulust foglalnak magukban. Az első csoport (1–22. és 37–44. cikkely) a lelkipásztorokkal, az ő szolgálatukkal, fegyelmezésükkel kapcsolatos. Alapvetésként rögzítik, hogy a Szentháromság Isten az, akit a református gyülekezetekben hirdetni kell.
2.1 Alkalmazás. A lelkészeket a megfelelő vizsga után az egyházban előírt módon kell felszentelni, de nem szabad ezt elsietni, mert „senkinek sem szabad vaktában rohanni a szentséges egyházi szolgai hivatalra”. A lelkészi szolgálatba olyanok állhatnak be, akik tudásukkal erre alkalmasak, és az erkölcsük is megfelelő, ugyanakkor a folyamatos tanulásban is élen kell járniuk. Figyelmeztetnek a cikkek, hogy a lelkészek „nem tunya heverésre, sem nem külső gazdálkodásra, hanem az Úr gabonájába hívattattak, a melyben olvasással, tanulással és tanitással kell foglalkozniok”. A lelkészek felszenteléséről az esperesnek kell oklevelet kiállítani, ami igazolja, hogy a gyülekezetekben lelkészi szolgálatot vállalhatnak.
2.2 Sákramentumok. A lelkészek a prédikációhoz a teljes Szentírásból kötelesek meríteni, a gyerekeket és fiatalokat a hit alapelemeire a kátéból kell tanítaniuk, a sákramentumokat pedig, a keresztséget és az úrvacsorát Jézus Krisztus rendelése szerint kell kiszolgáltatniuk. A keresztséggel kapcsolatban rögzítik a cikkelyek, hogy csak a gyülekezet jelenlétében szabad kiszolgáltatni, és „a keresztség kiszolgáltatását semminemű szükség esetében sem kell megengedni a nő személyeknek”.
2.3 Egyházfegyelem. A lelkészek számára előírták azokat a fegyelmezési eseteket is, amiket mindenképpen követniük kell. Ha valaki nem ismeri a Miatyánkot és a Hiszekegyet, akkor sem úrvacsorát nem szabad neki adni, sem pedig nem szabad tisztességes temetésben részesíteni. Ha valaki nem jár istentiszteletekre és az úrvacsorával sem él, akkor egy-két négyszemközti intést követően nyilvánosan is „meg kell dorgálni”, ha pedig ezt követően sem tér meg, akkor ki kell őt közösíteni, még pedig úgy, hogy „nemcsak az élőknek, hanem a holtaknak is, mind magoknak, mind az ő nyomaikba lépő családjoknak teljesen megtiltassék mindennemű egyházi szolgálat, s tiltassanak el még a köztemetőtől is”.
2.4 Ünnepszentelés. Az egyházi ünnepekkel kapcsolatban előírták, hogy a szentek ünnepeit nem kell megtartani, hanem csak a Jézushoz kötődő ünnepeket, úgymint a vasárnapot (Úrnapot), Jézus születésének, körülmetélésének, szenvedésének, feltámadásának és mennybemenetelének napját, valamint a pünkösdöt. Ezeket a napokat úgy kell megszentelni, hogy azokon semmilyen „kézi munkát” nem szabad végezni.
2.5 Kötelezettségek. A lelkipásztoroknak szolgálati helyükön gondoskodniuk kell az iskoláról, és olyan tanítót kell a településre hívni, aki szorgalmasan oktatja a gyerekeket. A tanítónak is és a tanulóknak is engedelmeskedniük kell a lelkész útmutatásainak. A lelkésznek azonban nem csupán hatalma volt mások felett, hanem őt is mások vezetése alá rendelték. Gyülekezetbe beköltözni, illetve szolgálati helyet változtatni csak az esperes engedélyével volt szabad. Amíg ez az engedély meg nem érkezett, addig semmilyen lépést nem tehetett a lelkész. Nem erőltethette rá magát egyetlen gyülekezetre sem. Előírták a lelkészeknek, hogyha elégedettek a helyükkel, akkor gyakran ne változtassanak azon, ugyanakkor a híveket pedig kötelezték arra, hogy a törvényes fizetést mindenképpen adják meg.
2.6 Tilalmak. A lelkészeknek megtiltották „a világi ügyekbe” való beavatkozást, az uzsoraszedést, a kereskedést. Ügyelniük kellett arra, hogy semmi kivetni valót ne találjanak az életvitelükben, ezért akit gyilkosságban, lopásban vagy paráznaságban vétkesnek találtak, azt meg kell fosztani a hivatalától, és polgári hatóság kezébe kell adni. A lelkésznek kerülnie kell a részegséget, a verekedést, szitkozódást és perlekedést. „A lejtést, vagy a mint nevezik táncot, úgy a köz, mint a magán helyeken egészen eltiltjuk a lelkészeknek”. A közösség jele is megmutatkozik ebben a törvénykönyvben, hiszen a családdal kapcsolatban is előírták, hogy figyelni kell a tisztességes családi életre, „miként az apostol parancsolja, és el kell távoztatni, amennyire lehet a fényűzést, (…) idegen öltözetet, mind magoktól, mind feleségeiktől… (…) Viseljenek azért hivatalukhoz és személyök méltóságához illő öltözetet.”
A többi cikkely
3.1 A második csoport (23-26. cikkelyek) Ez a csoport a tanítókkal és tanulókkal foglalkozik. A tanítókat szorgalmas és értelmes tanításra intik, a tanulókat pedig jó magaviseletre, akiknek még az öltözékükre is oda kell figyelniük. „Még a ruházatot is ehhez az álláshoz illőt kell viselni. Azokat pedig, akik ő hozzájok nem illő katonai öltönyt, felmetszett süveget, lovagcsizmát, török hajnyiratot és más efféléket bitorolnak, s helytelenül fegyvereket viselnek és dorbézolnak, az iskolából ki kell csapni.”
3.2 A harmadik csoport (45-51. cikkelyek) Ebbe a csoportba a házassággal és más gyülekezeti eseményekkel kapcsolatos pontokat oszthatjuk be. 14 év alatti lányokat nem szabad senkivel összeadni, egymáshoz nem illő (korban vagy társadalmi helyzetben) párokat nem szabad összeesketni. Megtiltották „az ifjaknak a leányokkal esténkint gyakorlott összejöveteleit”, valamint „az ifjú asszonyoknak éjjeli vendégeskedéseit és kicsapongásait”.
3.3 A negyedik csoport (52-55. cikkely) Végül négy pont foglalkozik a felsőbb egyházi szervek eljárásával is. Elrendelték, hogy az esperes minden évben látogassa meg az alá tartozó gyülekezeteket, hívja össze ugyancsak évenként a zsinatot, amelyen minden lelkésznek kötelessége volt megjelenni. Ezzel igyekezték megtartani a fegyelmet a lelkészek között.
Szakirodalom
Dienes Dénes: A tiszáninneni református egyházkerület története. A kezdetektől a Türelmi rendeletig, Sárospatak, Hernád, 2017, 90–94, 128–140. Kiss Áron: A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései, Bp., Magyarországi Protestáns Egylet, 1881, 708–722. S. Lackovits Emőke: Egyházkelő és paszita a Balaton-felvidéki reformátusoknál, in Petercsák Tivadar (szerk.): A 60 éves Cs. Schwalm Edit köszöntése, Eger, 2006 (Agria 42), 333. Takács Béla: A XVI. századi zsinatok végzései a prédikátorok öltözetéről, in Uő: A magyar református lelkészek öltözete, Debrecen, Hernád, 2004 (Nemzet, egyház, művelődés, 3), 18. V. Ecsedy Judit: A felsőmagyarországi kánonok kiadásairól, Magyar Könyvszemle 1996, 361–371.
