RefWiki

''Carolina Resolutio''
III. Károly két vallásügyi rendelete a protestánsok jogállásáról, (1731; 1734). Kiadását megelőzte 1730-ban egy miniszteri értekezlet, amelynek javaslatait az uralkodó, néhány kivételtől eltekintve, messzemenően figyelembe vette.

== Előzmények ==

III. Károly 1725. augusztus 9-én kelt rendeletével utasítást adott a protestánsok szuperintendensei és a hasonló tisztségviselői számának, jogkörének és a kormányzásuk alá tartozó prédikátorok számának kivizsgálására: „… kinek a hatalmából, ki által, milyen jogkörrel és előjogokkal tétettek ilyenné, továbbá, hogy kitől függenek a vallásukat illető ügyekben, s hány prédikátor van kormányzásuk alatt”.<ref>  A magyarországi református eklézsiák és prédikátorok első hivatalos összeírása. Közli: CSÁJI Pál. Egyháztörténet, 1958/1. 34-41. </ref>  A református egyházmegyék adatai szerint 1730 körül 1271 református anyaegyházban 1234 prédikátor szolgált. A leányegyházak száma 264 volt. Működött még 47 lévita is, tehát olyan tanító, aki bizonyos lelkipásztori szolgálatokra is fel volt hatalmazva, például könyörgéses istentiszteletek tartására, énekszós temetésre, stb. Nem lehetetlen, hogy ezek az adatok meglepték a kormányzatot. A gyülekezetek és lelkészek nagy száma mindenképpen arra ösztönözte a klérust, hogy a protestáns egyházak működését a lehető legjobban megbénító intézkedésre vegye rá az uralkodót. Annál is inkább, mert a római katolikusok hiába kaptak korlátlan uralkodói támogatást, helyi szinten ugyan meg tudták bénítani a protestánsok vallásgyakorlását, intézményesen mégsem tudtak ezeken a helyeken még középtávon sem berendezkedni. II. Rákóczi Ferencet hiteles tanúként idézhetjük: „A visszavettek közül a legtöbb templom olyan volt, amely paphiány miatt elhagyatottan állt; mások, amelyeket teljesen idegen vallásbeli lakosságú falvakban alig tíz katolikus lakos és egyéb helyeken még kevesebb látogatott…”<ref>II. Rákóczi Ferenc: Fejezetek a vallomásokból. Kriterion, Bukarest, 1977. 239.</ref>  Miután legfeljebb szórványos eredményeket hozott az erőszakos térítés, tömeges áttérést azonban egyáltalán nem, olyan helyzetet kellett teremteni politikai eszközökkel, amely közép- vagy hosszú távon a protestáns egyházak teljes elsorvadásához vezet.
Az uralkodói rendeletet előkészítő miniszteri értekezlet 1730-ban tehát nem azzal a szándékkal ült össze, hogy az információk birtokában rendezze a magyarországi felekezetek viszonyát és abban a protestánsok helyzetét, hanem, hogy megfeleljen a klérus elvárásának, és a protestánsok jövőbeni megsemmisítéséhez megfelelő feltételeket teremtsen. Javaslatai közé csakis ezzel a szándékkal kerülhetett például az az elgondolás, hogy a protestánsoknak csak alsófokú iskoláik lehessenek, ami kimondatlanul a lelkészképzés közvetlen ellehetetlenítését célozta, közvetetten pedig a protestáns értelmiség kiépülését bénította volna meg. Vagy, hogy a fontosabb hivatalokra protestánsokat nem szabad kinevezni, ami a közhivatalnoki pályákra törekvő nemességet ösztönözte volna az áttérésre. Végül ezeket az uralkodó nem vette figyelembe, mivel mégis csak hatott intézkedésére a protestánsok meglepően nagy száma, valamint arról is informálhatták, hogy a vármegyei kis- és középbirtokos nemesség, nem is beszélve az armalistákról, az ország több régiójában nagy többségében valamelyik protestáns felekezetnek a tagja.

== I. Carolina Resolutio ==

Az I. Carolina Resolutio 1731. március 21-én jelent meg. Megismételte az 1681. évi XXV. és XXVI. törvénycikket, az 1687. évi XXI. törvénycikket, mégpedig az Explanatio Leopoldina alapján értelmezve azokat. A kilenc paragrafusból álló rendelet különbséget tett nyilvános- és magán vallásgyakorlat között. Az előbbit csak az articularis helyeken engedélyezte a protestánsok számára, lelkészt csak itt tarthattak. A magán vallásgyakorlat keretében családi körben olvashattak hitépítő iratokat, tarthattak házi áhítatokat, idegen azonban nem lehetett jelen. Az ilyen helységekben a protestánsok a katolikus plébános felügyelete alá tartoztak, keresztelés, esketés, temetés után a stólát akkor is neki kellett fizetni, ha a szertartást nem ő végezte. A földesúri jog épségben maradt, de vallási kérdésben változtatási szándékukat be kellett jelenteni az uralkodónak. A protestáns nemesek birtokaikon kápolnát építhettek, de csak családjuk gyakorolhatta ott vallását, idegent beengedni tilos volt. A protestánsoknak megengedte, hogy válasszanak szuperintendenseket, de azok számát és hatáskörét az uralkodó szabja majd meg. A protestáns lelkészek nem szuperintendenseik, hanem a katolikus főesperesek felügyelete alá kerültek a dogmatikai kérdésekben. Különösen azt kellett ellenőrizni, hogy helyesen keresztelnek-e. Házasságjogi szempontból a protestánsok a katolikus házassági bíróságok alá tartoznak, amelyek a protestánsokat saját felekezetük házassági joggyakorlata szerint kötelesek megítélni. Protestáns hitre áttérni szigorú büntetés terhe mellett tilos. Vegyes házasság csak római katolikus pap előtt köthető. A protestánsok kötelesek megtartani a katolikus ünnepeket. A céhek protestáns tagjai kötelesek részt venni a körmeneteken. A hivatalba lépő protestánsok kötelesek letenni a dekretális esküt (ebben a Szent Szűzre és a szentekre történt hivatkozás).

== Ráday Pál bécsi tájékozódása ==
 
Ráday Pál – aki a református egyház szolgálatában múlhatatlan érdemeket szerzett – a királyi rendelet megjelenését követő hetekben Bécsbe sietett tájékozódni.<ref>LADÁNYI Sándor: Ráday Pál, az egyházpolitikus. In: Ráday Pál emlékkönyv. Szerk. ESZE Tamás. Budapest, 1980. 105–111. Uő. Ráday Pál, az első református egyetemes főgondnok. In: Theológiai Szemle 1978. 48–54.; ZOVÁNYI Jenő: Egyetemes főgondnok és főconsistorium a Magyarországi Református Egyházban. Budapest, 1903. 5.</ref>  Május vége táján hazajőve, tapasztalatairól levelekben számolt be: „Elhitettem magammal, hogy a religióbeli punctumok már ekkoráig mindenütt publicáltatván, az ellenkező fél sok hibás és veszedelmes interpretátiókat hoz ki belőle, (….) mindazonáltal magam is most térvén bécsi utambul, amit ott ezen matériában bizonyosabban kitanulhattam, szükségesnek itéltem […] megírnom, és hogy ahol a mieink erőtlenebbek, rettenté-sekkel meg ne csalattassanak…”.<ref>SRKLt. A. VI. 1575. Az ismeretlen címzettnek írt levelet közölte ZOVÁNYI Jenő. In: Magyar Protestáns Egyháztörténeti Adattár (MPEA). Bp. 1902. 20-22. </ref>  A sorokból nyilvánvalóan kitűnik, hogy a Carolina Resolutio katolikusok általi helytelen, a protestánsokra nézve „veszedelmes” értelmezése késztette a levél íróját, hogy az uralkodóhoz közel álló körökben tájékozódjék a rendelet sorai mögött meghúzódó szándékról. Tájékoztatásából kiviláglik, hogy különösen öt kérdésben szerzett pontos és fontos információkat: a vármegyék vallásügyi jogkörének értelmezéséről, az 1687. évi XXVI. törvénycikkel kapcsolatos kormányzati álláspontról, a földesúri jogról, a szuperintendentiákról és a decretalis esküvel kapcsolatos kérdésről.

==II. Carolina Resolutio ==

Hosszabb egyeztetések és viták után a reformátusok is úgy döntöttek, hogy egységesen szuperintendensi kormányzást vezetnek be, tehát az egyházmegyéket egyházkerületek fogják össze. Ennek értelmében a II. Carolina Resolutio 1734. október 20-i dátummal jelent meg. Az I. Carolina Resolutio 5. §-ának végrehajtási utasítása volt valójában. Az uralkodó a protestánsok kérésére adta ki. A helvét hitvallású és az ágostai hitvallású protestánsoknak 4-4 szuperintendens választását engedélyezte.
A rendelet nem hozott megnyugtató védelmet a protestánsoknak, mivel nem is ez volt a célja. Egy-részt a klérus titkos utasításai a plébánosok számára felülírták a resolutio paragrafusait – ilyen volt például a reverzális kierőszakolása vegyes házasság esetén; másrészt a földesurak biztatása templomok elvételére, esetleg lepecsételésére, hogy benne ne folyhasson protestáns istentisztelet, azzal az ígérettel, hogy ez majd a „lelki javak” területén megtérül, hiszen „Isten nagyobb dicsőségére cselekedtek”. Máskor magát a rendeletet fordították egy-egy gyülekezet ellen: például engedély nélküli építésnek bélyegeztek egy templomkerítés-javítást, majd büntetésül lerombolták a templomot. A protestánsok továbbra is a lét és nemlét határán tengették egyházi életüket. A megmaradás záloga a belső, spirituális építkezés lett.

==Irodalom == 

Csohány János: Magyar protestáns egyháztörténet 1711–1849. Debrecen, 1994.
 
Csuthy Zsigmond: Magyar protestáns egyháztörténet a szatmári békekötéstől a türelmi rendelet kiadásáig, Debrecen, 1878.
 
Pruzsinszky Pál: A Carolina Resolutio II. pontja; A Carolina Resolutio IX. pontja. In: Protestáns Szemle 1906. 78–83, 245–252.
 
Pruzsinszky Pál: 1730. évi miniszteri konferencia. Protestáns Szemle 1906. 20-25.

Szalacz Gábor: A reverzális-kérdés magyarországon. In: Katolikus Szemle, 51. (1937), 9-27.

Kovács Teofil: A lévai református templom lerombolása Szilágyi Sámuel levele alapján. In: Új Nézőpont, 5 (2018), 57-71.

== Szerző ==
Dienes Dénes