Bernát István (1854–1942)

Bernát István (Rimaszombat, 1854. július 3. – Budapest, 1942. január 19.) Egyetemi tanár, az MTA tagja, a szövetkezeti mozgalom úttörője, a Kálvin Szövetség elnöke


Bernát István a 20. század első évtizedeiben a református egyházon belül kibontakozó konzervatív megújulás egyik legmarkánsabb képviselője. Az egyház társadalmi szerepvállalását sürgető Kálvin Szövetség alapítója és vezetője, valamint a szövetkezeti eszme népszerűsítője az egyházon belül és kívül egyaránt.

Család és gyermekkor

1854-ben született Gömör-Kishont vármegye székhelyén, Rimaszombatban. Édesapja diplomás gyógyszerész volt, édesanyja pedig a helyi polgármester leánya. Gondolkodására nézve meghatározó volt családja évszázados elköteleződése a helyi közösség, az egyházközség és a gimnázium ügyeiben.[1] Felesége Guáry Emília, akivel két gyermeket neveltek fel.

Iskolái

A helyi, egyesült protestáns gimnáziumban, a pozsonyi evangélikus líceumban és a budapesti református főgimnáziumban tanult. A budapesti tudományegyetemen jogi képesítést szerzett, egy tanéven keresztül pedig a bécsi egyetemen hallgatott főképp közgazdasági tárgyakat. A formális képzéseken túl nagy hatással voltak rá hosszabb tanulmányútjai. 1879-ben Erdélyt, a Szász- és Székelyföldet, 1884/1885 során pedig Nyugat-Európát (Németország, Nagy-Britannia), valamint Észak-Amerikát járta be, tanulmányozva mindenütt a helyi gazdasági viszonyokat.[2]

Közéleti, politikai tevékenysége

Rövid törvényszéki gyakornokságot követően 1877-től a földművelés-, ipar- és kereskedelmi minisztériumban helyezkedett el. A ranglétrán lépkedve felfelé 1881-ben nevezték ki fogalmazónak. 1884-től a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban folytatta pályáját, mint az iparostanonc-iskolák felügyeletével megbízott miniszteri biztos. A minisztériumi munkával párhuzamosan 1890-től a szövetkezeti mozgalom aktív munkatársává vált, ettől az évtől kezdve – kisebb megszakításokkal – 1911-ig a Szövetkezés c. folyóirat szerkesztője volt. 1892-ben képviselő-jelöltséget vállalt, ám a kormány támogatása nélkül elbukott. Ennek következtében lemondott minisztériumi állásáról is. 1894-ben elvállalta a Hazánk c. napilap szerkesztését, amelyet a merkantilista eszmék elleni küzdelemre használt. 1895-től már a Magyar Gazdák Szemléjét szerkesztette. Szervezői munkássága elsősorban a szövetkezeti mozgalom keretein belül bontakozott ki. Az 1895-ben megalakult Magyar Gazdaszövetségnek előbb titkára, majd igazgatója, végül 1921-ben, Darányi Ignácot követően elnöke lett. Felügyelőbizottsági tagjának választotta az Országos Központi Hitelszövetkezet, és sokat tett a Magyar Gazdaszövetség Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezete, a Hangya 1898-as megalapítása érdekében is, melynek alelnöke lett 1908-ban, majd pedig 1939-től elnöke. 1906-ban alkotmánypárti programmal nyert képviselői mandátumot, ám pártja feloszlatását követően, 1910-ben már nem jelöltette újra magát. Politikai nézeteit elsősorban az agrárpolitika kérdéskörében fejtette ki, elsősorban a szövetkezeti eszmében látva a megoldást, egyszersmind pedig óvott a nagybirtokrendszer elhamarkodott felszámolásától.[3] Ugyancsak óvatosságra intett az általános választójog bevezetésével kapcsolatosan.[4] 1927-től 1933-ig az Országos Mezőgazdasági Kamara képviseletében a felsőház tagja volt.

Tudományos pályája

Már minisztériumi működésével egy időben elkezdte az általa fontosnak tartott kérdések tudományos igényű tárgyalását különféle folyóiratokban és önálló kiadványokban. Számos tanulmánya jelent meg a Nemzetgazdasági Szemlében és a Budapesti Szemlében. 1886-ban az MTA adta ki észak-amerikai úti beszámolóját.[5] Tudományos pályája szempontjából is értékes A magyar demokrácia múltja, jelene és jövője című kötete,[6] valamint a magyar földbirtok tehermentesítéséről írott értekezése.[7] 1919-ben nevezték ki a budapesti tudományegyetemen újonnan kialakított közgazdaság-tudományi karra egyetemi tanárnak. Az agrárpolitika tanszékén, majd pedig a kar dékánjaként is korábbi eszméinek, szövetkezeti tevékenységének a tudományos megalapozásán, az egyetemi képzésen belüli méltó elhelyezésén dolgozott. A Magyar Tudományos Akadémia 1906-ban levelező, 1927-ben pedig rendes tagjává választotta.

Egyházi szolgálata

Kálvin Szövetség

A koalíciós évek során számára rémísztő módon erősödött meg az alföldi tömbreformátus vidékeken Mezőfi Vilmos agrárszocialista mozgalma, melyet immár lelkészek és tanítók is támogattak. A mozgalom legnevesebb támogatója maga Baltazár Dezső református esperes, 1911-től a tiszántúli egyházkerületi püspöke volt.[8] Bernát és társai mindennek ellensúlyozására a Katolikus Népszövetség mintájára kívántak létrehozni egy református szövetséget, mely fiókszervezetei révén a helyi közösségek gazdasági tevékenységét, egyúttal pedig vallási és erkölcsi megújulását is előmozdíthatná. Mindezt Károlyi Sándor gróffal is egyeztetve egy tágabb, felekezeti szempontoktól mentes szövetkezeti agitáció, általában a konzervatív megújulás keretei között képzelték el. Az 1908-ban megalakult Kálvin Szövetségben Bernát először titkár, majd világi alelnök lett. Az 1910-es években rendkívül agilisan járta az országot, előadásokat tartott és próbálta felkelteni a lelkészek, tanítók érdeklődését. 1913-ban a Szövetség megszerezte a patinás Protestáns Egyházi és Iskolai Lap tulajdonjogát, mely 1919-es megszűntéig a Kálvin Szövetség országos súlyú szócsöve volt. Bernát mellett számos fiatal, jótollú világi, valamint teológus és lelkész is írt a lapba, többek között Kováts J. István, Sebestyén Jenő és Pálóczi Horváth Zoltán. A tiszántúli liberális egyházpolitikai irányzattal a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap hasábjain csaptak össze az első világháború éveiben.[9]

A Szabó Dezső által a magyar kálvinizmus küldetésével kapcsolatosan kirobbant vitában Bernát és köre markáns véleményt képviselt. A diagnózissal, mely szerint a kálvinizmus identitásában meggyengült, jövőképét elvesztette, minden érintett fél egyetértett. Ám míg többen az egyre virulensebb baloldali, radikális mozgalmak szövetségét keresték, mások pedig önálló kálvinista arcél kidomborítását szorgalmazták, Bernát a keresztyének összefogására szólított fel. „[A] keresztyén felekezeteknek, szemben azzal az irányzattal, mely a vallás letörésére igyekszik, ha győzni akarnak, egyesülnie kell; meg kell értenünk egymást és hogyha mi protestánsok elsősorban büszkék vagyunk arra, hogy protestánsnak vagy Kálvinistának születtünk, […] ne akarjuk tagadni, hogy a katholicizmusnak (sic!) nagy érdeme van abban, hogy a keresztyénségben oda fejlődött a műveltség és civilizáció, ahol áll.” – írta 1911-ben.[10]

Bernát a Kálvin Szövetséget használta fel a szabadkőművesség ellen folytatott kampányához az egyházon belül. A Szövetség lapjában szót emeltek az ellen, hogy szabadkőművesek egyházi tisztségeket viselhessenek, a világháborút követően pedig követelték az egyház megtisztítását a páholytagoktól.[11]

A Kálvin Szövetség felvállalta a felekezeti oktatás védelmét is. Az 1910-es években ugyanis az egyházon belül is felerősödtek a hangok, melyek a felekezeti oktatás (elsősorban a népiskolák esetében) egyházközségeket nyomasztó anyagi terheitől az államosítás eszméjében találták meg a megoldást. Az elsősorban a tiszántúli, a liberális nemzetállamban töretlenül bízó lelkészi réteg által támogatott eszmét Bernát az etatizmus bírálatával, valamint a felekezeti autonómia hangsúlyozásával vonta kritika alá.[12] Hasonló határozottsággal utasították vissza a vallásoktatás fakultatívvá tételére vonatkozó javaslatokat. Bernát ezúttal azonban az iskolakérdéssel ellentétben már az állam felelősségét hangoztatta. „A vallásnak és vallásoktatásnak viszonyaink közt, szüksége van az állam védelmére, támogatására. De nem kevésbbé (sic!) az államnak reá, mert különben az ideális törekvésekből kifosztva, ellenségévé lesz mindannak, mi az életnek értéket ad.” – írta néhány héttel az első világháború kitörése előtt.[13]

A világháborút követően a Kálvin Szövetség viszonylag lassan éledt fel. Ugyan Bernát vezetésével a szövetség aktív résztvevőjévé vált az egyházpolitikai küzdelmeknek, ám a belső építkezésre, újabb fiókegyesületek alapítására csupán évek múlva, a Sáfrán Géza szervezése alatt került csak sor. A Szövetség munkáját akadályozta a Bernát és Baltazár Dezső közötti konfliktus, mely 1920/1921 során érte el a tetőpontját.


Egyházpolitikai küzdelmek a Horthy-korszakban

Bernát elvi okokból ellenezte Sebestyén Jenő református felekezeti, illetve kálvinista világnézeti politikai mozgalmát, ugyan a konzervatív regeneráció eszméiben egy alapon álltak, mégis távol tartotta magát a Kálvinsta Szemle körül tömörülő történelmi kálvinista csoportosulástól.

A korszakra jellemző módon azonban az elvi küzdelmeken túl a személyes ellentétek is meghatározóak maradtak. Bernát István és Baltazár Dezső között évtizedes ellenszenv tette lehetetlenné a megbékélést. Az első világháború alatt Baltazár filoszemitizmusát kritizálta,[14] valamint szóvá tette autokrata vezetői stílusát, melynek köszönhetően többek között Bernátot is kihagyták a Magyar Protestáns Irodalmi Társulat választmányából 1915-ben.[15]

A forradalmak alatt folytatott tevékenysége miatt Baltazár alatt megingott a püspöki széke. Bernát mindent megtett azért, hogy 1920/1921 során elérje Baltazár lemondását. Többekkel együtt támogatta a zsinat tagjaira vonatkozó általános igazolóeljárás megindításáról szóló javaslatot, melyet végül a tiszántúliak vezetésével leszavaztak. Ezt követően Bernát két társával tiltakozásképpen lemondott a zsinati tagságáról is.[16] 1921 májusában, a Baltazárt érő támadások sűrűjében református nagygyűlést szervezett Budapesten, melyen Szabó Dezsővel együtt követelték a püspök lemondását.[17]


A konzervatív megújulás szolgálatában

Bernát egyik fő célkitűzése volt a keresztyén erkölcs és eszmeiség megjelenítése a gazdasági és társadalmi életben. Mind egyházi, mind pedig gazdasági, tudományos tevékenységének ez volt a vezéreszméje. Konzervatív gondolkodásában a vidék általa romlatlannak tartott szellemisége állt szemben a nagyvárosok materialista és erkölcstelen életmódjával. „A szocziáldemokrácia, az államfelforgató anarchizmus, a nagyvárosokban kifejlődő vallástalanság és erkölcstelen életmód, ha ellensúlyt nem talál a vidék és falu becsületes és egyszerű konzervativizmusában, megrohasztja a társadalmat és bukásra viszi az államot.” – írta borúlátóan még az első világháború előtt.[18] Írásaiban rendre olyan témákat vett napirendre, melyek a nagyvárosi életmód megoldatlan dilemmáihoz fűződtek. Így foglalkozott többek között a megszaporodó öngyilkosságokkal és a válások növekvő számával, de érdekelte őt a fővárosba költöző vidéki reformátusok otthontalanná válásának kérdése is.[19] Konzervatív gondolkodásának alappillére volt a folytonos fejlődés tézisének tagadása, valamint a felvilágosodás kritikája. „Magam részéről, bármennyire ellentétbe jussak is a közfelfogással, kénytelen vagyok ráutalni arra, hogy a terjedő felvilágosultságnak annyiszor hangoztatott követelményeivel szemben, nagyon szegényesnek és ingóalapra épültnek tartom azt a haladást, mely ily eredményeket érlel.” – írta a válások felett keseregve 1913-ban.[20] Több írásában is sürgette az erkölcsi megújulást és a modern, szociális vallásosság kialakítását.[21]


Utolsó évek, halála és emlékezete

Habár élete utolsó éveiben sorra nyert el komolyabb kitüntetéseket (1937-ben magyar királyi titkos tanácsosi címet, 1938-ban Magyar Koronás Nagy Aranyérmet kapott),[22] élete utolsó éveire jobbára mégis elvesztette a kapcsolatot az újabb generációkkal, azok meghaladták konzekvensen képviselt eszméit. Jól illusztrálja mindezt, hogy 1939-ben a Református Élet hasábjain a nagybirtokrendszer előnyeit taglaló sorait már csupán a szerkesztőség elhatárolódását jelző kommentárral engedték megjelenni.[23]

1942. január 19-én hunyt el, élete 88. évében. Nem sokkal halálát követően a Hangya megrendelésére Kisfaludi Strobl Zsigmond készített róla bronz mellszobrot, mely ma a Földművelésügyi Minisztériumban van kiállítva. Emlékét, gondolatait a rendszerváltást követően csak lassan kezdte felfedezni magának az egyházi emlékezet.[24]

Szerző
Szász Lajos

Felhasznált források és irodalom

  1. ↑ KOVÁCS I. Gábor: Sárospatak erőterében. A tiszáninneni származású református egyetemi tanárok életrajzi adattára és életútleírása, Bp., ELTE Eötvös Kiadó, 2016, 114–115.
  2. ↑ BERNÁT István: Küzdelmek és eredmények. Életrajz és emlékbeszédek, Bp., Bethlen, 1936, 12–17.
  3. ↑ BERNÁT István: Agrárpolitika, Bp., Kilián, 1903.
  4. ↑ BERNÁT István: Az általános választójog eredményei, Bp., Kilián, 1912.
  5. ↑ BERNÁT István: Észak-Amerika. Közgazdasági és társadalmi vázlatok, Bp., MTA, 1886.
  6. ↑ BERNÁT István: A magyar demokrácia múltja, jelene és jövője, Bp., Budapesti Hírlap, 1904.
  7. ↑ BERNÁT István: A magyar földbirtok tehermentesítése, Bp., Kilián, 1905.
  8. ↑ SZÁSZ Lajos: Baltazár Dezső református püspök közéleti és egyházi tevékenysége. Doktori értekezés, Bp., ELTE BTK, Kézirat, 2021, 95–112.
  9. ↑ BERNÁT István: Válasz a Lelkészegyesületnek, Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915/45, 534–536., SZÁSZ Lajos: Konzervatív kálvinizmus a 20. század első harmadában. Bernát István pályája, in: Kiss Réka – Lányi Gábor (szerk.): Hagyomány, Identitás, Történelem 2022, Bp., KRE HTK Egyháztörténeti Intézet, 2023, 185–196, 187–188.
  10. ↑ BERNÁT István: Keresztyénség és haladás, Marosvásárhely, Kálvineum, 1912, 11.
  11. ↑ A Magyar Kálvin Szövetség évi jelentése az 1921. évről, Bp., Magyar Kálvin Szövetség, 1922, 11–12.
  12. ↑ BERNÁT István: Az államosítás veszedelmei, Protestáns Szemle, 1914, 240–244.
  13. ↑ BERNÁT István: A vallásoktatás ellen, Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914/25, 386–387, 387.
  14. ↑ [BERNÁ]T [Istvá]n: Balthazár Dezső és az antiszemitizmus, A Cél, 1917/5, 279–288.
  15. ↑ [BERNÁT István] (tn.): Protestáns mozgalmak, A Cél, 1915/12, 759–760.
  16. ↑ Szász: Konzervatív kálvinizmus, 195
  17. ↑ A magyar Kálvin Szövetség évi jelentése az 1921. évről, 9–10.
  18. ↑ BERNÁT István: Agrárius törekvések. Múlt, jelen, jövő, Bp., Kilián, 1912, 22.
  19. ↑ Szász: Konzervatív kálvinizmus, 188–200.
  20. ↑ BERNÁT István: Könnyelmű elválások, Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913/6, 83–84, 83.
  21. ↑ BERNÁT István: A jobb jövő felé, Marosvásárhely, Kálvineum, 1911., Bernát: Keresztyénség és haladás.
  22. ↑ Kovács: Sárospatak erőterében, 124.
  23. ↑ Szász: Konzervatív kálvinizmus, 196.
  24. ↑ BÉRES László Attila: Korláti Bernát István, in: Faggyas Sándor (szerk.): Protestáns hősök. Félszáz portré az elmúlt fél évezred magyar történelméből. III. k. Bp., Euro Press Media Kft., 2018, 181–184.
A lap eredeti címe: „https://refwiki.kre.hu/index.php?title=Bernát_István_(1854–1942)&oldid=847”