RefWiki

Népoktatási törvény

Az 1868. évi XXXVIII. törvénycikk vezette be hazánkban a tankötelezettséget és szabályozta az alsófokú oktatást. Az Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter nevéhez köthető szabályozás közel száz évig határozta meg a magyar iskolarendszer alsóbb részének struktúráját, és már néhány évtizeden belül tekintélyes mennyiségi növekedéshez vezetett.

A törvény tartalma

Az 1868. évi XXXVIII. törvénycikk A népiskolai közoktatás tárgyában a dualista Magyarország első igazán jelentős modernizációs programját alapozta meg. Az Eötvös József vezette Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium ebben a törvényben rendelte el a 6-12 éves korú gyermekek iskolakötelezettségét, valamint további három éven át a vasárnapi (heti 2-5 órás) ismétlő oktatáson való kötelező részvételt. Az összesen kilenc fejezetből és 148 szakaszból álló törvény az iskolaállítás és a kötelező iskolalátogatás szabadságának az elvét követte: az állam egyenrangú iskolafenntartóként ismerte el a különböző egyházakat, a községeket, a magániskolák egyéni vagy társas (egyesületi) működtetőit, továbbá az állam saját magára számára is fenntartotta az iskolaalapítás és -működtetés jogát. A törvény ugyanilyen liberális elveket követett nemzetiségi értelemben: az országnak összesen mintegy felét kitevő nem magyar ajkú lakosság számára engedte az anyanyelvi oktatás lehetőségét, kellő számú tanuló esetén a nem magyar nyelvű iskolák, illetve osztályok működtetését. A törvény meghatározta az iskolákkal szemben elvárt alapkövetelményeket, illetve lefektette az állami főfelügyelet elvét. A népoktatási törvény hatálya négyféle iskolatípusra terjedt ki: elemi iskolára, felsőbb népiskolára, polgári iskolára és a tanítóképezdékre. A felsőbb népiskola 3 éves oktatást biztosított, ahol 15 éves korban végezhettek a tanulók. Ilyen iskolatípust az 5000 főnél népesebb nagyobb településeken létesíthettek. Ehelyett a települések erejüktől függően dönthettek polgári iskola alapításáról, ez a fiúk számára 10-16, leányok számára 10-14 éves kor között biztosított tanulási lehetőséget. Az állam az ország területén arányosan elosztva 20 tanítóképezde felállítását vállalta, ezeknek a képzési ideje 3 év volt. Ide 15 éves korban lehetett felvételt nyerni, legalább a polgári iskola első 4 évfolyama ismereteinek a birtokában. Ehhez kapcsolódóan tanítói alkalmazást ezt követően csak tanítóképezdét végzett személy nyerhetett. A képesítés nélküli, már alkalmazott tanítókat vizsgára vagy pótlólagos tanítóképezdei tanfolyamra kötelezték. A törvény az újonnan építendő iskolákra vonatkozóan bizonyos infrastrukturális alapokat határozott meg (az épület helyiségei legyenek tágasak, szárazak, világosak, a fiúk és lányok legyenek elkülönítve, a termek legyenek táblával felszerelve stb.). Az egy tanítóra eső tanulók számát 80 főben maximálta. A törvény értelmében a községek kötelesek voltak a tanulók számának megfelelő férőhelyet biztosítani a 6-12 éves korú gyermekek számára. Szintén meghatározott a törvény bizonyos vagyoni minimumokat: az iskolát fenntartóknak dokumentáltan létre kellett hoznia és fenn kellett tartania készpénzből vagy birtokból álló iskolaalapot. Minimum 30 azonos felekezetű diák esetén lehetett felekezeti iskolát létesíteni – e létszám alatt a domináns felekezetűek iskolájába kellett a kisebbségi vallást követőknek járniuk, ilyenkor a hitoktatást szervezhette meg a településen az érintett felekezet önerőből. A népiskolák fölött községi felügyeletet írt elő a törvény, amelyet a minimum 9 helyi, 3 évre megválasztott lakosból álló iskolai szék gyakorolt. Az iskolai szék választotta a tanítót, hetente látogatta az iskolát, őrködött a tandíj megfizetése fölött, illetve gondoskodott az iskolaépület állagának megőrzéséről. Az egész országot vármegyék szerint tankerületekre osztotta a törvény, és tankerületenként tanfelügyelőt nevezett ki. Az oktatási miniszter által kijelölt tanfelügyelő látta el a népiskolák állami ellenőrzését, felügyeletét. A tanfelügyelő minden – így az egyházi vagy magán fenntartású – iskolák fölött is hatósági ellenőrzést gyakorolt, évenként egyszer személyesen is felkeresve minden intézményt. A törvény részletesen szabályozta a tanítói szék üresedésekor, a tanító halálakor bekövetkező helyzet kezelését, mint ahogyan iskolatípusonként differenciált, kötelező fizetési kategóriákat is megállapított.

A törvény születésének körülményei és főbb vívmányai

A szakirodalom egyöntetű véleménye, hogy a népoktatási törvény kimagasló szellemi teljesítmény, amely szinte kizárólag Eötvös József széles körű, külföldi olvasmányokon alapuló felkészültségét, elszántságát és intellektuális munkáját dicséri. Bár a törvény megalkotásában a személyes érdeme kimagasló, kortársai közül Csengery Antal, Pulszky Ferenc, Szalay László és Trefort Ágoston hatása is jelentős. Eötvös sikerét megalapozta továbbá, hogy az 1840-es években, majd 1858-tól ismételten megjelent a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, amelyben nagy rendszerességgel fordultak elő koncepciók, külföldi megoldásokról szóló tudósítások, a kisiskolák elhanyagolását bíráló vitacikkek. A reformkorban egyébként is igen kiterjedt diskurzus folyt a népiskolázás megszervezésének szükségességéről – szinte nem volt olyan közügy, amelynek előmozdítása kapcsán a megnyilatkozók ne jutottak volna el az alapfokú oktatás kiterjesztésének igényéig. A közélet minden fontosabb szereplője évtizedek óta elkötelezett volt tehát a népiskolázás kiterjesztése, fejlesztése iránt, miközben Poroszország vagy Ausztria a 18. század derekától szolgáltatott minderre jó példákat (Generallandschulreglement – 1763; Allgemeine Schulordnung – 1774). Az Eötvös-féle népoktatási törvény igazán jelentős vívmányát a polgári liberalizmus jegyében fogant szabályok jelentik: a népoktatási törvény rugalmasan alkalmazkodott Magyarország és Erdély etnikai és felekezeti sokszínűségéhez. Ennek megfelelően megengedő szabályokat hozott a népiskolában alkalmazott tanítási nyelvet illetően (azaz: engedte a domináns anyanyelv szerinti tanítási nyelvet a több nemzetiségű területeken), és ugyanígy lemondott a vallási viszonyok oktatási törvényen keresztüli alakításáról. Kiemelkedően jelentős hatást gyakorolt a népoktatási törvény az intézménytípusok meghatározásával a teljes magyar iskolapiramis egységesülésére, szabványossá válására: a kommunista államosításig a népoktatási törvény által meghatározott alapokra épültek az újabb intézménytípusok. Hasonló jelentőségű a tanügyigazgatás struktúrájának és intézményi kereteinek a meghatározása is. A népoktatási törvény a következő évtizedekben tekintélyes mennyiségi növekedéshez is vezetett. 1869–1910 között az elemi népiskolák száma 13.798-ról 16.455-re, a tanítók száma 17.792-ről 32.402-re nőtt. Igaz, a növekedés az elemi oktatás színvonalának javulásával csak korlátozottan járt: 1910-ben is az elemi iskolák közel 63%-a egytanítós, osztatlan intézmény volt. A polgári iskolák száma 1880–1910 között 101-ről 460-ra, az oda járó diákok száma pedig a korábbi tízszeresére nőtt. A 6–12 éves tankötelesek körében 1872-ben 75, 1910-ben pedig közel 90%-os volt az iskolába járási arány – ez a javulás azonban továbbra is komolyabb területi, felekezeti, nemzetiségi és nemi különbségekkel együtt érvényesült. Az írni–olvasni tudók aránya 1869–1920 között 36%-ról 68,7%-ra nőtt.

Irodalom

ANTALL József, 100 esztendős a népiskolai törvény – Eötvös József és az 1868. évi népiskolai törvény országgyűlési vitája, Magyar Pedagógia, 68 (1968), 4, 414–434.

BÉNYEI Miklós, Eötvös József könyvei és eszméi, Csokonai, Debrecen, 1996.

FINÁCZY Ernő, Népoktatásunk alaptörvénye 1868–1918, Magyar Paedagogia, 27 (1918) 2–3, 65–75.

KELEMEN Elemér: Eötvös népoktatási törvénye, Új Pedagógiai Szemle, 2019, 5-6, 5–21.

NAGY Péter Tibor, A növekvő állam árnyékában. Oktatás, politika 1867–1945, Gondolat, Budapest, 2011.

Szerző

Ugrai János