RefWiki

A Stipendium Bernardinum Daniel Bernard Guilliamszoon. hagyatékából pfalzi és magyar/erdélyi református diákok számára 1761-ben alapított ösztöndíj az Utrechti Egyetemen.

Daniel Bernard élete

Daniel Bernard Frankenthalban született, itt keresztélt meg 1676. október 22-én. A települést a franciák 1688-ban elfoglalták, így a család 1688/89 körül Amszterdamba menekült. Daniel Bernard tíz évvel később a holland Kelet-indiai Társaság (VOC) szolgálatába szegődött. Gyarmati tartózkodása idején, 1706. január 14-én vette felségül Dina Maria Leydekkert. Első feleségétől született a lánya, Johanna Antonia és fiai, Melchior és Guiljam. Bernard a gyarmati igazgatásban egyre magasabbra jutott, 1710-ben a Koromandel-part kormányzója és igazgatója lett. 1712-ben felesége elhunyt, ő maga pedig négy évvel később jómódú emberként tért vissza Hollandiába. 1718-ban másodszor is megnősült, unokatestvérét, Izabella Bernardot vette feleségül, közös megegyezés szerint a házasságukat vagyonközösség nélkül kötötték. 1719-ben Utrechtbe költöztek, majd 1724-ben Daniel Bernard megvásárolta Nieuw-Helvoet és de Quack birtokot. 1732-ben még feleségével közös végrendeletet készítettek, de hamarosan megromlott közöttük a kapcsolat, ami bontóperhez vezetett. Hosszas jogi hercehurca után végül 1739-ben mondták ki a válásukat. Izabella 1753-ban bekövetkezett halálát követően Daniel az asszony hagyatékát követelte, melyet egy újabb jogi eljárás után meg is kapott. Daniel Bernard végül 1761. szeptember 1-jén halt meg Utrechtben.

Az alapítvány Daniel Bernard Guilliamsz hagyatékából 1761-ben alapították a Stipendium Bernardinumot. 1761. augusztus 18-án kelt végrendeletében 9000 £ tőke hagyományt tett, hogy anyagilag támogasson néhány pfalzi (alsó-pfalzi, Mannheim fővárossal) és magyar református teológushallgatót.

Az ösztöndíj összege a végrendelet szerint 300 gulden volt egy teljes évre, se több, se kevesebb. Bernrad arról viszont nem rendelkezett, hogy hány évig vehették igénybe a diákok az ösztöndíjat. Olykor ennek az összegnek csak a felét fizették ki, az ösztöndíjas időtartamot pedig az idők folyamán többször is módosították.

Nem tudjuk, hogy Daniel Bernard miért hozta létre a Stipendium Bernardinum alapítványt, csak a végrendeletéből derült ki, hogy magyar és pfalzi diákok a kedvezményezettek, de közülük is a pfalziak elsőbbséget élveztek, mivel maga Bernard is ebből a választófejedelemségből származott. Arról sincsenek adataink, hogy Bernard valaha kapcsolatba került volna magyarokkal, esetleg magyar rokonsága lett volna. Arra vonatkozóan sincsen információnk, hogy Bernardnak bármiféle teológiai képzettsége lett volna, vagy legalább érdeklődést mutatott volna a teológia tudománya iránt.

A Stipendium Bernardinum ösztöndíjasai

1763-1795

1763 és 1945 közötti időszakból körülbelül 1100 bernardista neve ismert. Néhányan csak kisebb összeget kaptak az ösztöndíjból, mások a teljes ösztöndíjban részesültek. Voltak, akik csupán rövid ideig maradtak Utrechtben, mások örökre Utrechtben telepedtek le. 1945-ig az ösztöndíjasok között találunk pfalzi és magyar diákokat, ez utóbbiak közül voltak, akik a mai Magyarország, Szlovákia, Szerbia, Ukrajna vagy Erdély területéről származtak. Bár Daniel Bernard végakarata szerint kizárólag pfalziak és magyarok részesülhettek az ösztöndíjban, a professzorok sokáig nem vették túl szigorúan a bernardisták születési helyét, így még holland diákok is részesülhettek belőle. Ebben változást az 1878-as rendelkezések 1. cikkelye hozott, mely szerint megfelelő okmányokkal kellett bizonyítani, hogy valaki Alsó-Pfalzban született, melynek központja Mannheim.

A magyar és erdélyi diákok esetében az utrechti professzorok nem tettek különbséget, de a diákok és az őket küldő intézmények nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy magyar és erdélyi diákok egyformán részesülhessenek az ösztöndíjból. Az ő esetükben a fennmaradt források a küldő főiskola vagy egyetem nevét is feltüntették. A diákok ösztöndíjas helyre való felvételénél sokat nyomott a latba, hogy volt-e a jelentkezőnek ajánlólevele egy professzortól vagy egy régi ösztöndíjastól.

Bár az alapítvány 1761-ben jött létre, az első pfalzi csak 1763-ban, míg az első magyar (Balogh Soós Mihály) csak 1766-ban kapott egy évre 150 guldent az ösztöndíjból. 1771-ben részesült Márialaky Dániel elsőként a magyarok közül a teljes ösztöndíjban. A kifizetések kezdő dátuma nem volt kőbe vésve, olykor az ösztöndíjat már a hivatalos egyetemi beiratkozás előtt elkezdték folyósítani, más esetekben viszont csak később.

1766 és 1770 között tizennyolc magyar és erdélyi diák részesült az ösztöndíjból. Többségük Kolozsvárról, Sárospatakról vagy Debrecenből érkezett, de többek esetében nem lehetett teljesen bizonyosan megállapítani a küldő intézményt. 1771-től – amikor az első magyar megkapta a teljes összegű ösztöndíjat – 1795-ig ötven magyar és erdélyi diák részesült a Stipendium Brenradinum támogatásában. Valószínűleg mind a magyar, mind a pfalzi diákok ugyanannyi időre kapták meg az ösztöndíjat, és mindenkinek egyforma jogai és kötelességei voltak.

Többször előfordult, hogy a magyar és erdélyi diákok utrechti tanulmányaik végeztével nem mentek egyenesen haza. Voltak, akik Franekerben, Leidenben vagy Groningenben, esetleg ezek közül több egyetemen is folytattak tanulmányokat. Érdekes, hogy 1761 és 1945 között a bernardisták közül mindössze két magyar szerzett teológiai doktori fokozatot Utrechtben: Ferenczy József és Pap László. Más bernadisták viszont egy másik hollandiai egyetemen szerezték meg a teológiai doktori címüket. Bár Bernard szándéka szerint teológusok tanítására hagyományozta a pénzét, mégis voltak többen a magyar ösztöndíjasok közül, akik orvosdoktori fokozatot szereztek.

1795-ben a franciák elfoglalták Hollandiát, így Utrecht városa is francia irányítás alá került. 1795 után Tóth János bernardista diák még egy ideig a városban maradt, 1811-ig viszont csak két új magyar neve bukkant fel az ösztöndíjasok névsorában, akik valószínűleg csak egy évig maradtak Utrechtben.

1796-1861

Az 1796 és 1811 között Utrechtben tanuló pfalziak közül többen Heidelbergben is tanultak teológiát. A heidelbergi és utrechti beiratkozási adatok összevetéséből úgy tűnik, hogy a legtöbb pfalzi diák Utrechtbe érkezésekor még csak éppen megkezdte egyetemi tanulmányait.

1811 és 1855 között mindössze nyolc magyar diák részesült a Stipendium Bernardinum ösztöndíjából. 1812-ben három Göttingenben tanuló magyar jelentkezett az ösztöndíjra, azonban visszautasították őket. Miután 1814-ben Pákozdy Mihály, majd két évvel később Tóth János magyar diákok Hollandiában vesztették életüket, az ösztöndíj kurátorai meglehetősen bizalmatlanok lehettek a magyarok ösztöndíjashelyeit illetően. Csak 1856-tól változott meg a helyzet, ettől az évtől kezdve újból rendszeresen kaptak a magyarok támogatást. Az első magyar, aki hosszú évek kihagyása után újból részesült a támogatásból Tóth Dániel volt, aki mindössze egy évet töltött Utrechtben, majd Genfbe távozott. A következő két 1857-ben érkező magyar Borostyán Sándor és Papp Károly viszont mindössze két hónapot maradt. Néha egyébként a pénzügyi helyzet sem engedte meg, hogy kifizessék az ösztöndíjakat, ezért nem tudtak embereket fölvenni ösztöndíjas helyre. Ennek ellenére 1824 és 1830 kivételével mindig részesült legalább egy, de akár több diák is támogatásban.

A teológiai kar 1770-es határozata szerint öt évnél tovább senki nem részesülhetett az ösztöndíjból, néhány kivételtől eltekintve. 1805-ben ezt hat évre emelték. A források alapján úgy tűnik, hogy nem az ösztöndíjjal Utrechtben töltött idő hossza volt a probléma, hanem éppen ellenkezőleg, a diákok nem akartak hosszabb időt az egyetemen tölteni. 1840-ben egy pfalzi diák jelentkezésekor éppen ezért a kurátorok előírták, hogy vagy három évre jöjjön Utrechtbe, vagy ne is jöjjön. Az 1830-as években és azt követően is többnyire 3-4 évet maradtak a diákok. 1866-ban az ötéves „kötelező” utrechti tartózkodást hivatalosan is három évre vitték le, és a következő években is ez a szabály maradt érvényben, miközben az ösztöndíjra jelentkezők száma az 1850-es évektől fokozatosan emelkedni kezdett.

Mivel az Album Studiosorumba a hallgatott órákat és a vizsgajegyeket is bejegyezték, jól látható, hogy 1806 és 1875 között milyen teljesítményt nyújtottak az ösztöndíjasok. Kiváló értékelést kapott 1827-1828-ban például Ferenczy József, 1857-58-ban Horváth Pál pedig jót. A magyarok csak meghatározott számú órát látogattak, és noha sokféle kurzusra beiratkoztak, voltak különösen népszerűek, úgymint a dogmatika vagy az egyháztörténet.

A bernardisták listájából kitűnik, hogy a pfalzi diákok gyakran egyetlen vizsgát sem tettek le, bár elvárás lett volna velük szemben. A professzorok hiába tették ezt szóvá, semmiféle szankció nem érte a hallgatókat.

1861-1911

1861 és 1911 között jelentősen megnőtt a bernardisták létszáma. 1866-ban három évben maximalizálták az ösztöndíj időtartamát, és a 20. század elejéig kellett várni, amíg valaki négy évre kapott ösztöndíjat. 1860 és 1880 között a legtöbb magyar és erdélyi diák legfeljebb két évig maradt Utrechtben, hasonlóan egyébként a pfalziakhoz.

Mindössze négy magyarról tudunk (Benkő Lajos 1872-1875-ben, Benkő Gyula 1872-1875 (?)-ben, Antal Géza 1885-1888-ban, Csűrös József 1888-1891-ben), akik négy évig maradtak. Életkorukat tekintve az 1860-as években ösztöndíjat elnyerő magyarok általában 22 és 32 év közöttiek voltak, míg az 1880-as években valamivel fiatalabbak 19 és 26 év közöttiek érkeztek Utrechtbe.

A bernardisták magyarországi és erdélyi felsőfokú teológiai előtanulmányok után mentek Utrechtbe. Az első hallgató a Ráday Kollégiumból1861-ban iratkozott be, előtte debreceni, pataki, pápai vagy erdélyi diákokról tudunk. A pfalzi diákok utrechti beiratkozásukat megelőzően az 1860-as és 1870-es évek elején különböző német egyetemeken tanultak. Sőt, a göttingeni matrikulából az derül ki, hogy pfalziak utrechti tanulmányaik közben is látogattak Göttingenben órákat.

Ebben az időszakban is tudunk olyan magyarokról, akik kiváló tanulmányi eredményt értek el: Kovács Albert és testvére, Kovács Ödön. Antal Géza és Sebestyén Jenő pedig az összes előadást teljesítette.

1911-1945

Az ösztöndíj 150 éves jubileuma (1911) után olyan sokan jelentkeztek az ösztöndíjra, hogy a professzoroknak válogatniuk kellett a jelentkezők közül. Az 1893-ban kiadott új szabályzat szerint a pfalzi diákoknak bizonyítaniuk kellett, hogy születési helyük a mannheimi székhelyű pfalzi választófejedelemségben volt.

A magyarok esetében az ösztöndíj kurátorai külön is figyeltek arra, hogy a jelentkezők valóban a történelmi Magyarország területéről származtak-e. Ennek ellenőrzésére 1938-ban térképet készíttettek Magyarországról az 1761-es határok feltüntetésével.

Az első és második világháború komoly befolyással volt a diákok létszámára. 1914-ben többen, akik megkapták az ösztöndíjukat nem tudtak a háború miatt Utrechtbe utazni, mások pedig nem tudtak hazatérni. Akik például az első világháború idején mégis eljutottak Utrechtbe, alkalmatlanok voltak a katonai szolgálatra.

Az első világháború után újból emelkedni kezdett a jelentkezők száma. 1919 és 1922 között általában három évig maradtak az ösztöndíjasok, de a következő években a legtöbb bernardista 1-2 év után hazament.

A professzori ajánlások nagy szerepet játszottak a diákok felvételében. Sebestyén Jenő professzor közbenjárására 1921 és 1940 között szinte minden évben tanultak budapestiek Utrechtben a Stipendium Bernardinum ösztöndíjával. Ugyancsak sikeresen lobbizott a debreceniek érdekében a Sebestyénhez hasonlóan egykori bernardista diák, Kállay Kálmán professzor is. Pápáról is nőtt a beiratkozók száma, de sárospatakiakat és erdélyieket már alig találunk az ösztöndíjasok között.

A második világháború kitörése közvetlen hatással volt az ösztöndíjra. A nyári szünetre haza utazó diákok közül többen is jelezték, hogy nem szeretnének Utrechtbe visszatérni, mások, bár szívesen visszamentek voltak, a háborús körülmények között már nem vállalkoztak az útra. 1940 és 1941 között egyetlen pfalzi bernardista tartózkodott Utrechtben, újak majd csak 1945-től iratkoztak be.

Az ösztöndíj sorsa 1945 után

A második világháború után 1946 és 1948 között nyolc Utrechtben tanuló magyar részesült az ösztöndíjból, majd évekig senki, végül 1957 és 1962 között újabb hat ember. Köztük voltak, akik nem tanulmányi, hanem kutatási célból érkeztek, mint Zugor István, aki az első holland-magyar, magyar-holland szótárt állította össze, vagy Forró Imre, aki a franekeri magyar peregrinációt kutatta.

A rendszerváltás után is fogadott az egyetem magyarokat ösztöndíjas helyekre. Bár a teológiai képzés az Utrechti Egyetemen megszünt, az ösztöndíj továbbra is létezik, 41179236-es számon van bejegyezve a Holland Kereskedelmi Kamaránál.

Szakirodalom

• SCHINKELSHOEK, W. M.: Het Stipendium Bernardinum in alle toonaarden bezongen, Academisch Profeschrift ter verkriging van de graad van doctor aan de Károli Gáspár Református Egyetem te Budapest, 2011.
• VEEN, S.D. van: Het Stipendium Bernardinum: geschiedenis eener Utrechtsche academiebeurs, Utrecht, G. J. A. Ruys, 1911.
• https://www.kvk.nl/bestellen/#/41179236?origin=search (hozzáférés dátuma 2025. július 17.)

Szerző

Bozzay Réka