RefWiki

Szoboszlai Pap István (Újfehértó, 1786, november 12. – Debrecen, 1855. augusztus 14.) református lelkész, a tiszántúli református egyházkerület szuperintendense

Származása, tanulmányai

A Szabolcs vármegyei Újfehértón született, Szoboszlai Pap György közbirtokos és Sárváry Julianna gyermekeként. Elemi tanulmányait a debreceni Református Kollégium helyi partikulájában végezte, majd 1797-től az anyakollégiumban folytatta tanulmányait, anyai nagybátyja, Sárvári Pál professzor gondviselete mellett. A tehetséges ifjú érdeklődése a teológia mellett elsősorban a jogtudomány irányában mutatkozott meg, s e téren Széplaky Pál professzor gyakorolt rá maradandó hatást. Kiváló felkészültségét jelzi, hogy professzora váratlan halálát követően, 1809-ben saját diáktársait ő készítette föl a vizsgákra. A magyarországi református kollégiumok korabeli gyakorlata szerint, felsőbb tanulmányai végzése mellett, mint tehetséges és rátermett diák, két éven át a gimnáziumi osztályok préceptora (köztanítója) lett: előbb poétikát, majd enciklopédiát tanított. Ezt követően két szemesztert a felvidéki Késmárkon töltött, hogy német nyelvtudását tökéletesítse, s közben egy ügyvéd mellett jogi gyakorlatot végzett. Hazatérve, 1813-ban Debrecenben a kollégiumi diákközösségben magas tisztségeket töltött be: előbb contrascriba, majd senior lett. Kitűnő bizonyítványát 1814. szeptember 15-én vette át. Még ez év novemberében az Ispotályi gyülekezet hívta meg lelkésznek (a belváros Nagytemploma és Kistemploma mellett ez volt Debrecen harmadik szószéke). Mivel jogásznak készült, gondolkodási időt kért, de decemberben elfogadta a felkérést, azzal a feltétellel, hogy mielőtt elfoglalja hivatalát, külföldi tanulmányokra utazik. Így töltötte 1815. nyári és 1816. téli félévét Göttingenben.

Szoboszlai Pap István már németországi peregrinációja előtt Debrecenben megismerkedett a felvilágosodás eszméivel. Professzorai, Sárvári Pál és Ercsei Dániel, akik Göttingenben fejezték be egyetemi tanulmányaikat, jól ismerték Immanuel Kant nézeteit, de a 19. század első évtizedeiben Nyugat-Európában tért nyerő racionalizmus és liberalizmus csak mérsékelten hatott rájuk. Sárvári az etika és az esztétika tanáraként nem fogadta el, hogy a vallás egyszerűen a magasabb erkölcs elérésének eszköze lenne, hanem a felvilágosodás mérsékeltebb, vallásos irányát tette magáévá, s a református hitvallások talaján maradt. Ercsei Dániel, akinél Szoboszlai filozófiát hallgatott, konzervatív módon viszonyult a jogtudományhoz: erkölcsi szempontból veszélyesnek ítélte a törvények gyors és gyakori változtatását. Ezen kívül Szoboszlai már debreceni diákként olvasta Rousseau Emile-jét, ismerte Voltaire és Herder nézeteit. Ilyen előzmények után iratkozott be a göttingeni egyetemre, s jegyzetei szerint Eichorn professzornál újszövetségi exegézist, Bouterecknél esztétikát és történelmet, Stäundlinnél dogmatikát, etikát és egyháztörténetet, Schulzenél pedig metafizikát hallgatott. A racionalista hatások nyomán a csodákba és Krisztus istenségébe vetett hite meghalványult ugyan, de mint későbbi prédikációi jelzik, hitvallásos elkötelezettségét sosem adta fel.

Lelkészi pályája

A peregrinációból hazatérve, 1816. július 9-én foglalta el hivatalát a Debrecen–Ispotályi gyülekezetben. 1819 végén a belvárosi gyülekezetbe került át, ahonnan 1820-ban a bécsi egyetem protestáns egyháztörténeti és exegetikai professzori állására pályázott, de a döntés előtt visszalépett. Ugyanebben az évben Sárospatakra hívták professzornak, de mivel Debrecen marasztalta, végképp lemondott tanári ambícióiról. Közben prédikátori tevékenysége egyre több elismerést kapott, aminek következtében az 1825–27. évi országgyűlésre egyháza őt delegálta protestáns diétai prédikátornak. Ebbéli tevékenységének lenyomatai ekkor írott nagyszámú levele és nyomtatásban (német nyelven is) megjelent prédikációi. Ezekből a keresztyén megbékélés jegyében az uralkodó iránti lojalitás olvasható ki. A törvények megváltoztatásától nem zárkózott el, de ezekben mérsékletet és bölcsességet hirdetett. Az állam felügyeleti jogát elismerte az egyházi élet fölött, de annak belső szabadságát lelki kérdésekben szükségesnek tartotta. Felekezeti vonatkozásban az egyenlőség elvét hirdette. Alapvetően konzervatív álláspontot képviselt, minden radikalizmustól tartózkodott. Mivel ezen az országgyűlésen közvetlenül vallásügyi kérdések nem kerültek napirendre, Szoboszlai magatartása inkább integráló tényezőnek bizonyult, mintsem megosztónak. Prédikátori népszerűsége vitathatatlan volt, nemcsak saját felekezetén belül, hanem szélesebb körökben is. Politikai lojalitásán túl ennek gyökerét szigorú biblikus szemléletében kereshetjük, ami beszédeit a felekezeti különbözőségek fölé emelte. Beszédeit katolikus követek is szívesen hallgatták, sőt némely udvari körök bizalmát is elnyerte. Ebben fő támogatója egyházkerületének főgondnoka, Pécsy Imre, aki az országgyűlés konzervatív köreinek meghatározó alakja volt. Szoboszlai simulékony diplomáciai érzéke itt érhető tetten először, amely adottsága a következő évtizedekben még inkább nyilvánvalóvá vált. Népszerűségét és elfogadottságát jelezte, hogy még a nádor, József főherceg kegyeit is elnyerte. Az országgyűlés végeztével újra visszatért debreceni szolgálati helyére. Egészsége azonban közben megromlott, s munkabírásának csökkenésével gyülekezetéből támadások érté, ami ellen Péchy Mihály főgondnok védte meg. 1828-től újra prédikált s népszerűségét megnyerő modorával hamar visszahódította.

Az 1831. évi kolerajárvány nagy kihívás hozott Debrecen városa számára. A védekezés megszervezésében, a polgári rend fenntartásában és a lelkigondozásban oroszlánrésze volt Szoboszlainak. A járvány idején elmondott prédikációit és könyörgéseit előbb darabonként, majd összegyűjtve is a hívek kezébe adták, több ezres példányban kinyomtatva. Ezek a beszédek pontosan tükrözik Szoboszlai prédikátori erényeit, aki egyszerre képes megszólítani a legkülönbözőbb műveltségű és korú hallgatókat, miközben a járványt egyetemes társadalom- és üdvtörténeti dimenzióban is értelmezni tudja. Beszédei mélyen biblikusak, nyelvileg elegánsak, s a 16. századi reformátori hagyományt méltóságteljesen ötvözik saját kora racionalizmusával. Szoboszlai ismételten megdicsérte prédikációiban az országos politika és a helyi közélet elöljáróit, az orvosokat és az ápolókat helytállásuk miatt. A kinyomtatott beszédek bevételéből alapítványt létesít évenként egy-egy debreceni árva és szegény sorsú kollégiumi diák támogatására.

Egyházi tisztségei

1827-ben egyházkerületi al-, 1832-ben főjegyzőnek választották. Ettől kezdve meghatározó szerepet játszott a tiszántúli, sőt az országos egyházi életben. Ekkor vál iskolateremtő személyiséggé, akinek prédikációira az ifjabb lelkésznemzedék példaként tekintett. Tanítványai közül kiemelkedik Könyves Tóth Mihály és Baksay Dániel. Az 1830-as években mindketten Szoboszlai debreceni segédlelkészei voltak, majd előbbi ispotályi, később belvárosi lelkész, utóbbi nádudvari prédikátor lett. 1841-ben már mindhárman együtt szerepeltek egyházi beszédeikkel Török Pál és Székács József pesti lelkészek Prédikátori Tárában. A következő évben indult Pesten ugyancsak Török Pál, későbbi püspök és Székács József lelkészek szerkesztésében a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, a korszak egyetlen protestáns időszaki közlönye. Szoboszlai nem értett egyet annak cenzúrázatlan, szabadosabb modorával, de mivel fontosnak tartoatta, hogy az egyházi műveltség a nyilvánosság előtt is megjelenjék, támogatásáról biztosította a fiatal szolgatársakat. Szociális érzékenységét és a korszellem szorítását jelzi, hogy főjegyzőként 1839-ben lelkészi és tanítói nyugdíjintézet létrehozására tett javaslatot. Ebben támogatóra talált az elaggott Péchy Imre helyére előbb segédkurátornak, majd 1840-ben főgondnoknak megválasztott báró Vay Miklós személyében.

Szuperintendensi tisztben és a reformkori országgyűlések vallásügyi tárgyalásai

Budai Ézsaiás püspök halála után, 1841. október 8-án a tiszántúli egyházkerületi közgyűlés nagy többséggel Szoboszlai Pap István főjegyzőt választotta püspöknek, aki így Vay Miklós főgondnokkal még szorosabb munkakapcsolatba került. Vay a gazdasági ügyek rendbetétele mellett az iskolaügy rendezését tekintette fő feladatának. Ugyanebben az évben azonban támadás érkezett a fővárosból: a Pesti Hírlap az egyházkerület pénzügyei rendbetételének késlekedését tette szóvá. A dolog hátterében igazából az éppen napirenden lévő protestáns unió ügyében tanúsított óvatos debreceni magatartás állt. A kérdéshez maga Kossuth Lajos, későbbi kormányzó is hozzászólt s korholta a debreceniek passzivitását. Szoboszlai püspök az evangélikus-református unió kérdését nem tartotta időszerűnek, hiszen a két felekezet vallási tradíciói nagyon különbözőek. A szabadelvű politika viszont a nemzeti szellemű összefogás egyik eszközét remélte az uniótól, de hamarosan maga Kossuth és köre is belátta, hogy a magyarországi protestáns unió megteremtése egyelőre illúzió. A szabadelvű nemzeti ellenzék és a református egyházi vezetők közötti feszültség gyökerei korábbra nyúlnak vissza. Az 1791-es budai zsinat óta a bécsi helytartótanács nem engedélyezte országos református zsinat összehívását, amely megújíthatta volna az egyház saját alkotmányát. A református egyház így évszázados kánonokra és törvényekre volt kénytelen hivatkozni autonómiaigénye kapcsán. Az 1825–27-es első reformországgyűlés még nem tárgyalt közvetlenül vallási kérdéseket, a szabadelvű politika az 1932–36-os országgyűlésen azonban zászlajára tűzte a vallásszabadság ügyét (e kérdésben maga Kölcsey Ferenc is interpellált). A református egyház vezetői azonban továbbra is tartózkodóak maradtak, mert az addig megszerzett jogaikat is féltették. Mikor 1832-ben Szoboszlai, még lelkészként, felkérést kapott a nádortól, hogy foglalja össze a protestáns sérelmeket, maga is elbizonytalanodott. A következő, 1843–44. évi országgyűlés összehívása nagy bizakodással töltötte el a protestáns közvéleményt. Szoboszlai is egyre inkább úgy látta, hogy határozottabban kell megfogalmazniuk a protestáns elvárásokat. Vay Miklós főgondnok útján intenzív kapcsolatot tartott az országgyűlési körökkel; véleményezte a nádor vallási ügyekben tett javaslatát, s neki is köszönhető volt, hogy végül legalább a vegyes házasságok ügyében elfogadható kompromisszum született. Az országgyűlés bezárása után nem sokkal, 1845. március 17-én Szoboszlai királyi tanácsosi kinevezést kapott, miután Vay Miklós főgondnok valamivel korábban koronaőr lett. Az indoklásban nyomatékosan szerepelt, hogy a püspök minden kérdésben a törvényesség útját igyekszik keresni. A kitüntető cím meglepte a püspököt, és az 1848-as események hamarosan komoly lelkiismereti dilemma elé is állították az uralkodó iránti lojalitás ügyében.

Az 1847. évi országgyűlés eseményeit Szoboszlai püspök nagy aggodalommal kísérte. Érzékelve a radikalizálódó hangulatot, 1848. január 10-én memorandumot terjesztett az egyházkerületi konzisztórium elé, amely az 1846. évi vallási törvény óta szerzett tapasztalatok alapján a vegyes házasságok, a reverzális és a protestáns iskolákat érintő hátrányos megkülönböztetés kérdésével foglalkozik.

1848. március 22-én, a pesti forradalom hírére Szoboszlai a konzisztóriummal elfogadtatta azt a püspöki utasítást, amelyet a következő napokban az egyházkerület összes lelkipásztora megkapott. Ebben az Isten, király, nádor és a törvényhozók iránti bizalomra és az általános köznyugalom fenntartására intett. Meghagyta, hogy a lelkészek a szószékről intézzenek beszédeket ez ügyben hallgatóikhoz, és türelemmel várjanak a megszülető új törvényekre. Ugyanezen a napon az egyházkerületi közgyűlés 10 pontban foglalta össze az országgyűlés számára a saját követeléseit. Ezek elsősorban a felekezetek közötti egyenlőségre, a lelkészek, tanárok, egyházi hivatalnokok fizetésének és az iskolák működésének állami fedezetére vonatkoztak. Ez képezte a később megszülető, de a végrehajtás módjáról már nem intézkedő 1848. évi XX. törvény alapját. A legelevenebb vitát a képviseleti rendszer egyházi életbe történő bevezetése váltotta ki, ami igazán sosem valósult meg, hiszen ellenkezett az egyházalkotmány bevett hagyományaival. E gondolat jegyében mindenesetre Szoboszlai püspök és Vay Miklós lemondtak tisztségükről, de a megszülető új egyházi törvényig ügyvivőként vállalták az egyházkerület vezetését. A szabadságharc őszi fejleményei nem tették lehetővé a törvény végrehajtását, a kormányzat viszont elvárásokat fogalmazott meg az egyházzal szemben. Gróf Batthyány Lajos miniszterelnök szeptember 20-án kelt rendelete nyomán született Szoboszlai Pap István körlevele szeptember 28-án, amely a hazát fenyegető veszély nagyságára hívta föl a hívek figyelmét. A december 30-án, a kormány Debrecenbe költözése előestéjén kelt püspöki körlevél a harangok és egyházi edények beszolgáltatását szorgalmazta. 1849. január 16-án az egyházkerületi közgyűlés Szoboszlai javaslatára fogadta el a kormány iránti hűségről szóló nyilatkozatot. Március 15-én, a forradalom évfordulóján a Nagytemplomban tartott hálaadó istentiszteleten mondott könyörgése már jelzi, hogy a püspöknek a bécsi udvar iránti lojalitása megrendült, lelkében az őszinte hazafiúi érzés kerekedett felül. 1849 januárja és májusa között, hat hónapon át a magyar országgyűlés a Református Kollégium Oratóriumában ülésezett, nyilván a püspök jóváhagyásával. Április 14-én a Nagytemplomban került sor a Függetlenségi Nyilatkozat tervezetének elfogadására. Néhány nappal később, április 26-án kelt körlevelében az április 19-én datált Függetlenségi Nyilatkozatról szólva Szoboszlai megállapította, hogy az a Habsburg-dinasztia hitszegéseinek gyümölcse, s kérte a lelkészeket és espereseket, hogy buzgón könyörögjenek a nemzet ügyének győzelméért. Egyúttal biztatta őket a törvényhatóságok kérésének teljesítésére. Június 16-án az egyházkerületi közgyűlés még egyszer hűségnyilatkozatot tett az időközben Debrecent elhagyó kormány mellett, tíz nappal később azonban már a közeledő orosz csapatokról érkeztek hírek.

A szabadságharc után

Debrecen első orosz megszállása 1849. július 3-tól 6-ig tartott. A város vezetői 5-én tisztelgő látogatást tettek a parancsnoknál, s kérték Ferenc József iránti tiszteletük tolmácsolását. A tanácsnokok mellett a küldöttség tagja volt a püspök is. Az augusztus 2-i debreceni csatával kezdődött a második orosz megszállás, s a debreceni küldöttség 5-én tisztelgett gróf Zichy Ferenc királyi biztos előtt, ahol a hódoló beszédet Szoboszlai Pap István tartotta. A püspök diplomáciai érzékének köszönhető, hogy Zichy, aki kifejezte abbéli véleményét, hogy a forradalom erős protestáns színezetet öltött, végül megelégedett Könyves Tóth Mihály debreceni lelkipásztor letartóztatásával, akit a közvélekedés Kossuth papjának tartott, s a közvélemény megnyugtatását és átformálását rábízta Szoboszlaira. Szoboszlai két nappal később újra felkereste a királyi biztost, és kegyelemért esedezett lelkésztársa számára, eredménytelenül. Augusztus 10-én lelkésztársaival újra felkereste Zichy Ferencet, és biztosította őt az uralkodó iránti engedelmességről. Az országos események közben arról győzték meg, hogy a református egyház érdekei most ezt kívánják. Ennek szellemében fogant szeptember 15-én kelt körlevele is, amely bűnbánat tartására hívta föl a híveket, s kérte a lelkésztársakat, tartsanak alkalmi istentiszteleteket, amelyeken az uralkodó iránti hűség és a békéért való esedezés álljon a középpontban. Ugyanezen a napon egy másik körlevele is megjelent az iskolák és tanítóik működésre vonatkozóan, amelyet decemberig tartó súlyos betegsége (vérhas) miatt a püspök intenciói alapján helyettese, Fésűs András főjegyző küldött szét. A Kassán székelő Zichy Ferenc november 18-án kelt levelében megtiltotta minden egyházi gyűlés összehívását, s felfüggesztette a helytartótanácshoz benyújtandó ügyek intézését. Magasabb szinten mindezt Haynau 1850. február 10-én kelt rendelete erősítette meg, amely kormánybiztos jelenlétét írta elő minden egyházi gyűlés feltételéül.

A neoabszolutizmus éveiben

Közben Szoboszlai felépült ugyan betegségéből, de egyházkormányzóként egyedül maradt, hiszen főgondnoka, Vay Miklós már az előző év nyarán benyújtotta felmondását, mert nem értett egyet Szoboszlai Kossuth iránt tett hűségnyilatkozatával. Az új helyzetben azonban egyelőre nem lehetett új tisztségviselőket választani, pedig Szoboszlainak éppen most lett volna igazán szüksége Vay támogatására és kapcsolataira, mivel az abszolutizmus első éveiben az egyházalkotmány kérdése és az iskolaügy rendezése vált a református egyház legégetőbb ügyévé.

Iskolaügy

A Birodalom iskolaügyét szabályozó rendelet (Organisationsentwurf) 1849 őszén lépett életbe, amelyet Leo Thun vallás- és közoktatási miniszter a következő évben a magyar középiskolákra is kiterjesztett. Az Entwurf nyolcosztályos gimnáziumot írt elő (al- és főgimnáziumi fokozattal), önálló, szakképzett tantestülettel, amelynek létszámát is szigorún szabályozta. A préceptori gyakorlaton alapuló hazai református iskolarendszer a négy elemire és hat gimnáziumi osztályra épülő főiskolával nehéz kihívás elé került. A nyilvánossági jog megszerzéséhez az egész struktúra átalakítására volt szükség. A rendelet elsősorban az évszázados anyakollégiumokat hozta nehéz helyzetbe, ahol az oktatás teljes spektruma jelen volt, s ahol nemcsak a szakképzettség hiánya okozott gondot, hanem a létesítendő új állások finanszírozása is. Szoboszlai püspök közös országos állásfoglalást sürgetett, amellyel időt próbált nyerni, mert tudta, hogy az egyházi iskolák puszta léte a tét. Az egyházkerületek közös fellépése azonban elmaradt s azok külön intézkedéseket hoztak. A debreceni református gimnázium 1851-ben elveszítette nyilvánossági jogát, diákjai a nagyváradi premontrei katolikus gimnáziumban kényszerültek érettségi vizsgát tenni. Szoboszlai végül olyan megoldást keresett, amely megőrzi a kollégiumi hagyományokat és megfelel az új elvárásoknak: így jött létre a korábbi hatosztályos gimnáziumból és a bölcsészeti akadémia alsó két osztályából a nyolcosztályos gimnázium közös tanári karral. Később további bonyodalmak adódtak a kötelező német nyelvű oktatás bevezetése körül, s hosszas huzavona után Debrecenben csak jóval Szoboszlai halála után, 1873-ban rendeződött az iskolaügy kérdése.

Az egyházi autonómia

Bécs a protestáns egyházalkotmány kérdésének rendezését tervezte s ennek jegyében 1852 májusában Szoboszlait felszólította a kultuszminiszter, hogy az egyház érvényben lévő kánonait juttassa el hozzá. Ezek összeírását a püspök egy közös lelkészi-professzori bizottságra bízta, s a felterjesztés október 26-án megszületett. Szoboszlai Pap István egyúttal kérelmezte a zsinattartás engedélyezését, hogy az egész egyház számára érvényes törvények szülessenek. Erre azonban nem született válasz, s a bécsi kormány csak pár év múlva, 1855-ben készítette el a törvénytervezetet. A készülő új törvénytervezet megtárgyalására a bécsi kormány 1855. május 17-ére saját bizalmasaiból tanácskozást hívott össze Bécsbe, amelyen egyházkerületét Szoboszlai Pap István képviselte. Szoboszlai, aki kezdettől hangsúlyozta, hogy a jelenlévőknek nincsen felhatalmazása egyházuktól, csupán saját véleményüket képviselik, jogászként hangadója volt e titkos tanácskozásoknak. A 22 megbeszélést követően maga és társai véleményét egy memorandumban összegezte, amelyben hangsúlyozta a közös egyházi zsinatok rendszeres tartásának szükségességét, a presbiteri elv érvényesítését és az egyházkerületek történelmi határainak visszaállítását. Közben személyesen is többször találkozott Thun miniszterrel, s ígéretet kapott arra, hogy véleményüket figyelembe veszik a törvényalkotás folyamatában. Július 24-én fáradtan, de megelégedéssel tért vissza Debrecenbe. Az augusztus 8-ától ülésező egyházkerületi közgyűlésen, ahol hosszú idő után tizenöt új lelkész felszentelésére is sor került, a Bécsnek tett ígérete szerint tárgyalásaik részleteiről nem adhatott tájékoztatást. A tanácskozás utolsó napján, 11-én munkája közben rosszul lett, s rá három nappal eltávozott a minden élők útján. Már nem érhette meg, hogy Bécs hamarosan a saját „bizalmi emberei” véleményét figyelmen kívül hagyva, a protestáns egyházak autonómiáját semmibe véve, az 1791. évi XXVI. törvénycikkre, az uralkodó főfelügyeleti jogára hivatkozva próbálta majd az ügyet rendezni – 1856-ban az új egyházalkotmány tervezetét Entwurf néven még véleményezésre megküldve az egyházkerületeknek, majd 1859-ben Protestáns pátensként már törvényként rákényszerítve a református és evangélikus egyházra.

Szoboszlai megítélése

Az utókor máig elővigyázatosan viszonyul Szoboszlai Pap István örökségéhez. Temetési búcsúztatójában Benedek Lajos hajdúböszörményi lelkipásztor, a szabolcsi egyházmegye esperese, elismerve Szoboszlai kiváló pásztori és egyházkormányzói tehetségét, 14 évi egyházkormányzói tevékenysége során a gyülekezetekért és tanintézményekért tett odaadó fáradozását, a végső ítéletet az utókorra hárította: „miképpen minden tárgy tökéletesebben felvétetik bizonyos távolságból, úgy az ő mind békés, mind nehéz időkbeni kormányzatáról, s minden tetteiről elfogulatlanul ítélni, a későbbi kor föladata.” Az olmützi várfogságból a Szoboszlai halálát követő évben szabaduló lelkésztárs, Könyves Tóth Mihály, 1867-ben kelt önéletrajzában alig említi meg a nevét, de rosszat nem ír róla. Az egyházkerület történetét bemutató munkájában, amelyet fogsága éveiben készített, mint hitszónokról s mint egyházkormányzóról egyaránt elismerően szól. Külön kiemeli azon tehetségét, hogy embereket saját ügyének megnyerjen, s ezt külső eleganciája mellett kiváló szónoki képességeinek tulajdonítja. Zoványi Jenő egyháztörténeti lexikona püspöki tevékenységéről egyetlen mondattal emlékezik meg, miszerint „A magyar protestáns egyházak szervezete ügyében 1855 május-júniusában Bécsben tartott tanácskozáson vezető szerepet vitt.” Révész Imre, a debreceni püspöki székben száz esztendővel később utóda, általában szintén kerüli a Szoboszlaira vonatkozó értékelést. A szocializmus évtizedeiben megjelenő egyháztörténeti munkák (Bucsay Mihály, Bíró Sándor, Tóth Endre) általában szintén mellőzik alaposabb értékelését, tekintettel arra, hogy életműve nem tartozik az egyház „haladó hagyományainak” fő sodrába. Újabban a debreceni Kollégium történetére vonatkozó irodalom, s különösen is Gáborjáni Szabó Botond Szoboszlai kiváló diplomáciai érzékét emeli ki (A szabadság szent igéi. A tiszántúli református egyházi vezetés és a Debreceni Kollégium 1848/49-ben, Debrecen, 1999). Az 1831.évi kolerajárvány idején elmondott könyörgései és beszédei modern kiadásának előszava (Könyörgések és prédikációk a kolerajárvány idején, Előszó: Győri L. János, Debrecen, 2021.). Szoboszlai kiváló szervező és szónoki adottságait hangsúlyozza. Legtárgyilagosabb megítélését azonban az életmű eleddig egyetlen monografikus feldolgozója, Varga Zoltán nyújtja (Szoboszlai Pap István élete és munkássága különös tekintettel egyházpolitikai tevékenységére, Debrecen, 1934.), aki Szoboszlai önzetlenségét hangsúlyozva, a püspöki székben utóda, Balogh Péter szavait idézi az Egyházkerület 1855. október 6-án kelt bejegyzéséből: „a mi Szoboszlaink a nagyság legmagasabb tetőpontján állott, mert ő egészen a protestáns egyháznak élt, semmi részt őbelőle idegen el nem vett, szíve teljesen az egyházért és iskolákért dobogott, egész lelkében annak javáért elmélkedett, munkálkodott, s minden erejével azoknak fennmaradásáért küzdött, minden idejét és tehetségét hitsorsosaiért áldozta fel, önhasznát, nyugalmát nem kereste, egészen papi, egészen főpásztori hivatásának élt.”

Művei

Hazafiúi elmélkedés. Prédikáció I. Ferenc születése napján. (németül is) Pest, 18

Hálaadó elmélkedés… I. Ferenc meggyógyulásán. Prédikáció. Pozsony, 1826.

Diaetai prédikáció… az országgyűlése végén… Pozsony, 1827.

Diaetai prédikációk. Debrecen, 1828.

Könyörgések… és prédikációk… a… kolera-nyavalya közelgetésekor… Debrecen, 1831.

A tömlöcben támadt világosság (Prédikáció a Szabolcs vármegyei rabok imaházának fölszentelésekor, Debrecen, 1833., újra megjelent: Török Pál (szerk.): Egyházi beszédek. I., Pest, 1841.; ugyanebben a kötetben található még Évfordulatkori hála az idők urához című beszéde

A református püspök hivatali minősége. Beszéd Nagy Mihály beiktatásakor, Pápa, 1845.

Egyházi elmélkedés… Debrecen városa nemzet-újjászületési öröm- és hálaünnepe alkalmával. Debrecen, 1848.

Március tizenötödik évfordulati… ünnepélye alkalmával… könyörgés… Debrecen, 1849.

Egyházi beszéd… Ferenc József… születésnapja ünnepén. Debrecen, 1854.

Confirmatiora… készítő rövid vallásos oktatás. Debrecen, 1856.

Ünnepi, alkalmi és közönséges egyházi beszédek. 3 kötet, Debrecen, 1857.

Halotti beszédek. 3 kötet, Debrecen, 1858.

Egyházszertartási beszédek. Debrecen, 1858.

Irodalom

Gyász-ünnepély, mely néhai Főtiszteletű és Nagyságos Szoboszlai Pap István úr… áldott emléknek örökítéséül tartatott… Benedek Lajos és Révész Bálint gyászbeszédei. Debrecen, 1855.

Vári Szabó Sámuel: Az 1848–9. bepecsételt könyve. Czelder Márton Figyelője, 1881.

Dr. Varga Zoltán: Szoboszlai Pap István élete és munkássága…. Theológiai tanulmányok 43. szám. Debrecen, 1934.

Zoványi Jenő: A tiszántúli református egyházkerület története. Debrecen, 1939.

Könyves Tóth Mihály: Emlékirat a tiszántúli református egyházkerület életéről (1855). Debrecen, 1996.

Gáborjáni Szabó Botond: A szabadság szent igéi. A tiszántúli Református egyházi vezetés és a Debreceni Kollégium 1848/49-ben. Debrecen, 1999.

Győri L. János (Szerk. és Előszó): Szoboszlai Pap István: Könyörgések és prédikációk a kolerajárvány idején (Debrecen, 1831). Debrecen, 2020.

Szerző

Győri L. János