Bánát
Bánát (Bánság)
Közigazgatási egység
A Bánát a Magyar Királyság délkeleti részén elhelyezkedő terület, amelyet nyugatról a Tisza, délről az Al-Duna, északról a Maros keletről pedig Erdély határol. Önálló közigazgatási régióként 1718-ban a pozsareváci béke következtében jött létre Temesi bánság néven. A Temesi bánság az uralkodó közvetlen irányítása alá tartozott. 1779-ben a magyar rendek nyomására visszakerült a Magyar Királyság irányítása alá, és betagozódott a vármegyerendszerbe, viszont a terület déli részei 1873-ig a Katonai Határőrvidék fennhatósága alá tartoztak. 1849-ben ismét elszakították Magyarországtól és 1860-ig Szerb Vajdaság és Temesi Bánság néven koronatartományként irányították. 1860-ban újfent a vármegyerendszer része lett. 1918-ban az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlásakor Bánáti Köztársaság néven önálló államnak kiáltotta ki magát, de még ugyanabban az évben megszűnt.
A bánáti reformáció
A Bánát a református egyház szempontjából azért érdekes, mert a reformáció kezdeti szakaszától 1552-ig tartó időszakban fontos egyházi események történtek a területén valamint a Türelmi rendelet hatására 1781 után újból letelepedő református lakosság egy egyedi multikonfesszionális régióba került. A Bánát déli határai megegyeznek a reformáció elterjedésének déli határaival.
A kutatás jelenlegi álláspontja szerint a Bánátban azért tudott a reformáció gyorsan elterjedni, mert a régió földesurai támogatták azt. Brandenburgi György (1484–1543) a 16. század elején házasság útján megszerezte a Hunyadi család birtokait, köztük a Bánátot is. Brandenburgi szimpatizált Luther tanaival, ezért azok valószínűleg földbirtokain is terjedtek. Brandenburgi 1525-ben elhagyta az országot.
Perényi Péter (1502?–1548) koronaőr és erdélyi vajda az 1530-as években csatlakozott a reformációhoz. Mivel 1519-től töltötte be a temesi ispáni címet, ezért személye Brandenburgi távozása után is biztosította a Bánátban a reformáció terjedését.
A Bánátban a reformáció legjelentősebb támogatója Petrovics Péter (1480?–1557) volt, akit 1540-ben Szapolyai János (1480?–1540) Délmagyarország kormányzójává és a fia gyámjává nevezett ki. Petrovics a reformáció helvét irányzatának támogatójaként 1549-ben és 1550-ben Toronyban (Torontál vármegye, a hódoltság idején elpusztult település) zsinatot hívott össze. A zsinat végzései nem ismertek, viszont Petrovics Makón kapcsolatba került Szegedi Kis Istvánnal (1505–1572), akit megbízott azzal, hogy Temesváron protestáns szellemű iskolát hozzon létre. Szegedi Kis 1548 és 1551 között vezette a humanista jellegű iskolát Temesváron. 1551-ben Petrovics kénytelen volt átadni Temesvárt a Habsburg párti Losonczy Istvánnak (?–1552), ennek következtében a protestáns iskola megszűnt. 1552-ben az oszmánok elfoglalták Temsvárt és vele együtt a Bánátot. A Hódoltság idején a Bánátban református anyaegyházközség nem létezett, de Temesváron menekültek, katonák és követek rendszeresen tartózkodtak, akik között több református is volt.
A telepítési politika hatása
1718-ban a pozsareváci békét követően a Habsburg telepítési politika nem támogatta protestánsok letelepedését a Bánátban, bár az 1720-as években rövid időre evangélikus közösségek létrejöttek, viszont ezek néhány év alatt megszűntek. A Türelmi rendelet, majd az 1791. évi 26. törvény életbe lépésével protestáns telepesek jelentek meg a régióban, és egészen a dualizmus végéig folyamatosan emelkedett a reformátusok lélekszáma. A fejlődés ellenére viszont a reformátusok mindig kisebbségben voltak az ortodoxokkal és a római katolikusokkal szemben. 1910-ben a Bánátban 242.000 magyar élt, akik közül csak 34.000 volt református. A 18. század végén a Bánátban az uralkodó illetve nemesek kezdtek el reformátusokat letelepíteni, mert a földek hatékony megműveléséhez szükség volt a lakosságszám megnövelésére. A telepesek egy jelentős része német ajkú volt, mert II. József és utódai szívesebben telepítettek be német anyanyelvű telepeseket, mint magyarokat. A német telepesek a Német-Római Birodalom protestáns tartományaiból érkeztek Magyarországra. A magyar nemzetiségűek általában az Alföld református településein élő szegényparaszti rétegből verbuválódtak. Így nagy számban költöztek Hódmezővásárhely, Makó, Szentes, Gyoma és egyéb falvak zsellérjei és telketlen jobbágyai.
A Bánátban az első református egyházközségek az 1780-as, 1790-es években jöttek létre. Időrendi sorrendben a legelső református falu Magyarittabé (Magyarittebe/Novi Itebej) lett. Ittabé korábban is lakott volt, viszont 1786-ban az örmény származású nemes, Kiss Izsák által meghívott parasztok már csak a szerbek által elhagyott üres településre érkeztek. Szintén 1786-ban alapították meg Rittberget (Végvár/Tormac), ahova eredetileg német ajkú római katolikusok vándoroltak be. Ők viszont néhány év alatt szétszéledtek, és 1794-ben református magyarok alapították meg másodjára a falut. 1791-ben Lieblingben evangélikus és református közösség jött létre, a lakosság többsége lutheránus volt, ennek köszönhetően a 19. század második harmadára a kálvinista egyházközség itt megszűnt. Rittberget és Lieblinget a királyi kamara vezetésével hozták létre, viszont 1794-ben Debelliácsot (Torontálvásárhely/Debeljača)) a Németbánsági Határőrezred irányításával. Az önálló egyházközségeken kívül szórványok is kialakultak, mint például a német ajkú Franzfelden (Ferenchalom/Kačarevo). Előfordult az is, hogy nem sikerült a gyülekezet megszervezése: 1819-ben Bükkhegyen (Sintar) lemondtak az önálló egyház alakításáról, mert a lakosság a gyenge termőföld miatt elvándorolt.
A bánáti új gyülekezetek a velük szomszédos egyházmegyébe tagozódtak be, ezért a Békési Református Egyházmegye részévé váltak. A bánáti egyházközségek megerősödését mutatja, hogy a békési egyházmegyét 1821-ben átnevezték Békés-Bánáti Református Egyházmegyére.
A szabadságharc idején
A gyülekezetek fejlődésében nagyobb törést okozott az 1848/49-es szabadságharc, mert a szerbek délvidéki harcai során több atrocitás is érte a magyarokat. Debelliács református lakossága a zavargások elől először Magyarittabére, majd eredeti kivándorlási helyeikre Makóra, Szentesre és Hódmezővásárhelyre menekültek. A református közösségek fejlődésének újabb felvirágzása a dualizmus alatt valósult meg. Ennek a korszaknak kiemelkedő lelkipásztora volt Szalay József (1855–1917), aki Nagybecskereken (Zrenjanin) szolgált. Több országos gyűjtőutat szervezett meg, aminek köszönhetően fel tudták a város központjában építeni a református templomot. Ugyanebben az időszakban települtek át a bukovinai székelyek Magyarországra, akik közül a reformátusok 1883-ban Hertelendyfalván (Vojlovica) telepedtek le. A magyarok megérkezése előtt, 1868-ban német és szlovák evangélikusokat is beköltöztettek a faluba. A Bánátban élő református közösségek érdekes színfoltja volt Nagyszered (Veliko Središte), ahol cseh testvérek éltek. Az első világháború után, 1919-ben Nagykikindán Fekete Gyula lelkipásztor a francia hadseregben szolgáló madagaszkári katonákat keresztelt meg.
A trianoni határon
A bánáti egyházszervezet megerősödését mutatja, hogy a 19. század elején a régióban lévő egyházközségekben nagyon ritkán végeztek egyházlátogatást. Ráadásul a vizitációt sosem az esperes vezette, hanem világi, vármegyei református tisztviselő. Az egyházmegyei közgyűléseken sem jelentek meg a bánáti reformátusok képviselői, és egyházmegyei tisztségeket sem vállaltak. A 19. század végére viszont kialakult egy olyan rendszer, amely a szórványban élő református híveket is elérte. Missziói köröket szerveztek, amelynek az volt a feladata, hogy a lelkész meghatározott számban minden szórványt végig látogasson: tartson istentiszteleteket, szolgálja ki a szentségeket ás látogassa a rászorulókat. A trianoni békediktátum után a Békés-Bánáti Református Egyházmegye megszűnt. Egykori gyülekezetei ma Magyarország, Románia és Szerbia református egyházaihoz tartoznak.
Szakirodalom
FATA Márta, Migration im kameralistischen Staat Josephs II.: Theorie und Praxis der Ansiedlungspolitik in Ungarn, Siebenbürgen, Galizien und der Bukowina von 1768 bis 1790, Münster: Aschendorff Verlag, 2014. GILICZE János, Debelyacsai menekültek Makón, Szentesen és Hódmezővásárhelyen 1848–1849-ben In: Negyven-hatvanTanulmányok Labádi Lajos 60 születésnapjára, szerk. GEORGIÁDES Ildikó, TÁNCZOS Roland, Csongrád, Oppidum Csongrád Alapítvány, 2013, 55–86. HEGYI Ádám: A debeljácsai református egyház megszervezésének első dokumentuma (1795). Bácsország. Vajdasági honismereti szemle 81 (2017/4): 27–31. Uő: A Rittbergi (Végvár/Tormac) Református Egyházközség kettős megalapítása 1786-ban és 1794-ben, Délvidéki Szemle 4(2017/2): 5–18. Uő: Regionális vallási identitástudat kialakulása a Bánátban élő német és magyar reformátusok között a 18–19. század fordulóján in: KOLUMBÁN Vilmos József (szerk.): Egyház, iskola, művelődés. Egyháztörténeti tanulmányok, Kolozsvár, Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet, 2020, 213–223. KÓKAI Sándor: A Bánság történeti földrajza (1718–1918), Nyíregyháza, Nyíregyházi Főiskola Turizmus és Földrajztudományi Intézet, 2010. KOLLEGA TARSOLY István: Telepeskönyv. II. József német telepesei. Budapest, Tarsoly Kiadó, 2018. KOVÁCH Géza: A Bánság demográfiai és gazdasági fejlődése 1716–1848, Szeged, Csongrád Megyei Levéltár, 1998. STERLEMANN, Karl: Studien zur Kirchengeschichte der Reformierten Christlichen Kirche in Jugoslawien, Kroatien und Südungarn von der Ansiedlungszeit bis 1944, Winnenden-Württemberg, Evangelisch-Reformierten Kirche in Bayern, 1988. SZEKERNYÉS János: Temesvár reformátussága, 2. kiadás, Temesvár, Temesvár-Belvárosi Református Egyházközség, 2017. UNGHVÁRY Sándor: A magyar reformáció az ottomán hódoltság alatt a 16. században. Budapest: Károli Gáspár Református Egyetem, 1994.
