Kővár vára
Kővár várának korai története
A közép- és kora újkor folyamán jelentős történelmi szerepet játszó Kővár várának (románul Cetatea Chioarului) romjai a ma Romániához tartozó Berkeszpataka (románul Berchezoaia, Kővárremete község/Comuna Remetea Chioarului, Máramaros megye/Județul Maramureș) határában, a Lápos folyó szurdokszerű völgye felett emelkedő sziklás hegycsúcson állnak.
A vár és a körülötte szerveződő, nagy területű, zömmel románok lakta uradalom a középkor folyamán a történeti Belső-, illetve abból a 14–15. század fordulóján kiváló Közép-Szolnok vármegyéhez tartozott. A kővári uradalom (districtus/kerület) azután hosszabb történeti fejlődést követően a gróf Teleki család főkapitánysága idején, a 17. század végén szakadt ki a partiumi Közép-Szolnok vármegyéből és lett önálló közigazgatási egység Kővár-vidék néven.Az okleveles említésekben viszonylag későn, a 14. század folyamán szereplő Kővár vára építésének ideje pontosan nem ismert, de egyes feltevések szerint legkorábbi formájában a 13. folyamán épülhetett fel, a Gut-Keled nembeli Lothárd-fiak szilágyi uradalmában.
Okleveles forrásokban először 1370 körül említik, ekkor királyi honorként a szatmári ispánság tartozéka, korábban azonban királyi várként Lackfi András erdélyi vajda honorbirtoka lehetett. A várat I. (Nagy) Lajos király 1378 körül a máramarosi román eredetű első moldvai fejedelem, Dragos (Dragoș) unokáinak, Sas vagy Bélteki Szász moldvai fejedelem fiainak, Bélteki Balknak, a Bélteki család ősének, és Bélteki Drágnak, a bélteki Drágfi/Drágffy család ősének adományozta, akik máramarosi román vajdák voltak. A kővári várat és jelentős kiterjedésű uradalmát ettől kezdve 1470-ig a Béltekiek és Drágfiak közösen, majd ezt követően egyedül a Drágfiak birtokolták 1555-ig, a család férfi ágon történt kihalásáig. A kialakuló uradalomba egyébként a 13. század második felétől–14. századtól a 16. századig fokozatosan jelentős számú román betelepülő költözött be, így a vár térségének települései nemzetiségi szempontból inkább román többségűnek, sőt román dominanciájúnak számítottak.
A magyar arisztokráciába is felemelkedő Drágffyak a reformáció magyarországi meghonosodásában is jelentős szerepet játszottak. Partiumi bírtokaikon a 16. század közepén menedéket találtak a lutheri hitelvek követői és Drágffy Gáspár közép-szolnoki és krasznai főispán özvegye, somlyai Báthori Anna védőszárnyai alatt, az Erdőd mezővárosában, 1545. szeptember 20-án tartott zsinaton született meg a második magyarországi evangélikus hitvallás.
Kővár, mint az Erdélyi Fejedelemség bástyája (1541–1711)
2.1. Viharos évtizedek (1555–1607) Kővár a mohácsi vész után, a Habsburg- és Szapolyai-ház között 1526-tól 1570-ig folyó váltakozó sikerű trónharcok eredményeként a Magyar Királyság Szapolyaiak fennhatósága alá kerülő keleti feléhez, az 1556 után kialakuló Erdélyi Fejedelemséghez került, amelyen belül Közép-Szolnok vármegye a magyarországi Részek, azaz a Partium kötelékébe tartozott.
A bélteki Drágffyaknak Drágffy Gáspár fia, Drágffy György közép-szolnoki főispán 1555. évi halálával szakadt magvuk. Kővár vára és uradalma megszerzésével közben Báthori Anna második férje, Homonnai Drugeth Antal is próbálkozott az 1540-es évek második felében, ebben az időszakban hamispénzverő műhely is működhetett a várban. Homonnai Drugeth Antal halála után Somlyai Báthori Anna harmadjára ecsedi Báthori György felesége lett, aki felesége kezével együtt többek között Kővárt is megszerezte, amelyről 1560-ban nyert adománylevelet Izabella királynétól és János Zsigmondtól, így tehát Kővár az ecsedi Báthoriak birtoka lett. A vár azonban a 16. század második felétől a Bethlen Gábor trónra lépéséig tartó zaklatott időszakban többször is gazdát cserélt.
Az 1541-től 1568-ig tartó várháborúk idején, II. (I.) Miksa német-római császár és magyar király hadvezére, Lazarus von Schwendi a János Zsigmond elleni 1565. évi hadjárata idején Tokajjal, Szerenccsel és Szatmárral egyetemben Kővárt is elfoglalta. Ettől kezdve Kővár 1567-ig királyi kamarai bírtok. A várat azután a törökkel szövetkezett János Zsigmond választott magyar király hadai heves ostromot követően 1567-ben visszafoglalták, amely a Habsburgokkal kötött 1570. évi speyeri egyezménnyel létrejövő Erdélyi Fejedelemséghez került. Közép-Szolnok vármegye ugyanis, mint a Részek (Partium) egyik vármegyéjeként a szerződéssel jogilag is Erdélyhez kapcsolódott. Kővár ettől kezdődően Erdély egyik stratégiai fontosságú határvára lett, amely a Szamos folyó völgyét vigyázta. A vár és uradalma fejedelmi birtok lett, élén pedig az erdélyi fejedelem által kinevezett kapitányok álltak, az erdélyi fejedelmek által fokozatosan korszerűsített, kiépített vár pedig az ezt követő majd másfél száz év folyamán gyakorta volt Erdély történetében fontos események színhelye. A kővári uradalomból lassan kialakuló Kővár-vidék egyre jelentősebb arányú román lakossága pedig jelentős számban szabados állapotú katonaparaszt lett, akik az erdélyi fejedelmi haderőben szolgáltak, ők voltak a „kővári puskások”. Egy részük szabad állapotú, félnemesi jogállású lett, sokan pedig nemességet is szereztek („ármások”).
A kővári kapitányi, illetve főkapitányi tisztség fontosságát jelzi Erdély életében, hogy viselői közül többen a fejedelemség politikai életének, vagy hadvezetésének meghatározó alakjai lettek az 1570 és 1690 közötti időszakban (pl. Keresztúri Kristóf, Reöthy Orbán, Zólyomi Dávid, Teleki Mihály) erejének meghatározó szereplői lettek, vagyis a főkapitányság a társadalmi mobilizáció fontos ugródeszkájának számított.
A tizenöt éves vagy hosszú török háború idején, 1594 tavaszán a római katolikus somlyai Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem a korábbi törökös politikai orientációt felváltva ténylegesen szakított a török Portával, azonban az erdélyi „törökös párt” ellenállása miatt júliusban lemondott a fejedelemségről és Kővárra menekült. Ezt követően ide gyülekeztek hívei Bocskai István váradi főkapitány vezetésével és hadat gyűjtve maguk mellé rövidesen visszaültették Báthoryt a trónra. A csapongó és állhatatlan Báthory, akinek szerencsétlen uralkodása és útkeresése sok nyomorúságot hozott Erdély számára. Báthory Zsigmond 1597-től már csak a fejedelmi trónról való lemondásán, illetve Erdélynek II. (I.) Rudolf német-római császár és magyar király számára történő átadásán, valamint a feleségétől, a Habsburg-házbeli Mária Krisztierna főhercegnőtől való válásán munkálkodott. Ebben az időszakban, 1597 januárjától 1598 áprilisáig a boldogtalan főhercegnő sok időt töltött Kővár várában. 1598 áprilisában ugyancsak ide hurcolták Gyulafehérvárról az elfogatott erdélyi kancellárt, Jósika Istvánt, akit aztán innen Szatmár várába vitték, ahol fejét vették.
1599 őszén a sellenberki csata után ide menekült somlyai Báthory András bíboros, erdélyi fejedelem öccse, Báthory István – Báthory Gábor erdélyi fejedelem édesapja –, 1599 őszén Erdély kormányzója, és itt tett hűségesküt I. Rudolf nemet-római császár és magyar király számára. Kővár az 1599–1602 között a Báthoryak, Vitéz Mihály és a Habsburgok között Erdély birtoklásáért folyó harcok során végül Giorgio Basta tábornagy 1601. évi hadjárata során került császári kézre. A Habsburg-uralom alá jutott Erdély más fejedelmi (kincstári) tulajdonú váraihoz és uradalmaihoz hasonlóan a kővári vár és uradalom – 1565 után ismét – királyi kamarai birtok lett, míg a várban császári helyőrség állomásozott a Bocskai-felkelés kitöréséig.
A Bocskai-felkelés kitörését követően Bocskai István hadai 1605 januárjában foglalták el a császáriaktól a várat, amelynek élére Pernyeszi Gábor kapitányt állította. A Bocskai fejedelem birtokába kerülő várat 1606. évi végrendeletében kijelölt utódjára, Homonnai Drugeth Bálintra hagyta, sőt egyes adatok szerint a fejedelem kincseinek egy része, mintegy 110000 forint is ide került. Pernyeszi Gábor kővári kapitány Bocskai halála után Homonnai Drugethet támogatta az erdélyi fejedelmi trón megszerzésére irányuló 1607 eleji akciójában és a várat a kezére is játszotta, amely a trónkövetelő egyik erdélyi támaszpontja lett. Homonnai Drugeth Bálint Kővár birtokában maradt 1609-ben bekövetkezett haláláig, majd halála után vár Báthori Gábor erdélyi fejedelem birtokába került, amelyet még 1608-ban egy erdélyi országgyűlési végzés juttatott a számára.
1609 után Homonnai Drugeth Bálint unokatestvére, a felső-magyarországi katolikus főúr és erdélyi trónkövetelő, Homonnai Drugeth György megpróbálta megszerezni Kővárt, azonban e törekvését nem kísérte siker. A szintén katolikus Dóczy András szatmári főkapitány Báthori Gábor halálát követően 1614 februárjában elfoglalta Kővárt és más erdélyi határvárakat, erősségeket (Huszt, Nagybánya), amelyek Erdélytől elszakítva 1615 májusáig, az első nagyszombati egyezményig voltak Habsburg-kézen. Kővárat egyébként Dóczy vezére, a korábbi várkapitány, Pernyeszi Gábor foglalta el, miután Báthori Gábor özvegye és a hozzá hű várkapitány Szilágyi János feladta neki.
2.2. Kővár a fejedelmi (kincstári) vár, Bethlen Gábor és a két Rákóczi idején (1615–1662) Amint Kővár 1615-ben visszakerült az Erdélyi Fejedelemség fennhatósága alá, kincstári tulajdonú fejedelmi vár lett és gyakorlatilag kincstári tulajdonban maradt 18. század eleji lerombolásáig. A kincstári kezelésű fejedelmi vár történetének érdekessége, hogy ebben a korszakban is többször előfordult, hogy fontos politikai foglyokat őriztek falai között, így például 1633-től 1649-ben bekövetkezett haláláig itt raboskodott Bethlen Gábor és I. Rákóczi György hadvezére, Zólyomi Dávid, a korábbi kővári főkapitány. Az erdélyi szombatosok elleni 1638. évi dési terminust követően egy ideig Bethlen Gábor volt kancellárja, Péchi Simon is Kővár foglya volt, sőt az elítélt szombatosok zömét a fejedelmi várak és városok építkezésein dolgoztatták, így részüket Kővárba zárták. A szombatos foglyok egyébként elvileg bármely bevett felekezetbe betérhettek, de gyakorlatilag csak a reformátusokkal érintkezhettek, így többségük a református egyházba tért be.
Az 1657–1664 közötti török háború és erdélyi trónharcok idején a kővári vár, II. Rákóczi György és Kemény János fennhatósága alatt maradt és a török elleni harcot vállaló Kemény János fejedelemsége idején Raimondo Montecuccoli császári tábornagy 1661-ben hadjáratot vezetett Erdélybe, hogy segítséget vigyen Kemény Jánosnak. E hadjárat során több erdélyi vár és város, így Kővár is német katonaságot fogadott falai közé.
2.3. A széki Teleki család és Kővár (1662–1711) Az erdélyi református, illetve később református és katolikus arisztokrácia jeles családja, az erdélyi reformátusság támogatásában fontos szerepet vállaló széki Teleki család felemelkedése és Kővár vára az 1660-as évektől szorosan összekapcsolódott azzal, hogy Kemény János erdélyi fejedelem 1662 eleji halála után a törökellenes és Habsburg-barát orientációjú erdélyi urakból álló ú. n. Kemény-párt 1662 februárjában Teleki Mihályt állította Kővár élére. A viszonylag jelentéktelen nemesi családból származó Teleki Mihály végül 1663 nyarán elismerte Apafi Mihály fejedelemségét és meghódolt neki, aki cserébe meghagyta főkapitányi tisztségében.
Teleki ettől kezdve az 1690. évi zernyesti csatában bekövetkezett haláláig kitartott a fejedelem mellett és a korszak egyik legnagyobb karrierjét futotta be. Többek között 1669-től tordai főkapitány, 1670-től fejedelmi tanácsúr, 1672–1680/1681-ig a kuruc bujdosók hol névleges, hol tényleges főgenerálisa, 1681–1690 között az Erdélyi Fejedelemség hadseregének főparancsnoka (a legfelsőbb hadúrnak számító fejedelem után), mint az ország generálisa. Jelentős birtokszerzésekkel megalapozta hatalmát, amelynek részeként elkezdte fokozatosan megszerezni a kővári uradalom tartozékait is, bár a vár, mint az ország végvára nem került a birtokába. Kővár Teleki főkapitánysága idején, az Apafi-korban is megmaradt egyfajta fejedelmi „politikai” börtönnek, így pl. 1667-ben oda zárták be Szilvási Bálintot a korszak neves török diplomatáját.
A Telekiek kővári főkapitánysága idején következett be a korábbi évtizedek folyamán elkülönülő kővári districtus kiválása Közép-Szolnok vármegyéből és lett önálló közigazgatási egység Kővár-vidék néven, amelynek az élén főkapitány állt, utalva a terület korábbi katonai fontosságára. Kővár várát, mint erdélyi fejedelmi határvárat a Wesselényi-összeesküvés és az abból kinővő 1671–1685 közötti kuruc felkelés hadi eseményei kevéssé érintették, ugyanakkor a felső-magyarországi Habsburg-ellenes rendi politikusok, vagy francia diplomaták és Erdély között zajló tárgyalásoknak időnként helyet adott (1667, 1678). 1678/1679 fordulóján azonban a Teleki Mihály vezette bujdosók mellé érkezett, Boham ezredes vezette francia-lengyel segélyhad az 1678. évi hadjárat lezárultával Erdélyben táborozván, a segélyhad egy százada Kővárban állomásozott.
Az 1683 után meginduló török elleni visszafoglaló háború megindulását követően 1685 őszétől az Erdélyi Fejedelemség gyakorlatilag betagozódik a Habsburg Birodalomba, mivel a császári haderő a hódoltsági területek visszahódításával egyre jobban visszaszorította a törököt. Ennek pedig az is a következménye lett, hogy az 1685–1690 közötti időszakban az Erdélyi Fejedelemség kénytelen volt elismerni a Habsburg katonai jelenlétet. Ez természetesen azzal is együtt járt, hogy a fejedelmi városok, várak falai közé kisebb–nagyobb létszámú császári helyőrség került.
Kővár vára, amelynek apja halála után ifjabb gróf Teleki Mihály lett a főkapitánya, a Rákóczi-szabadságharc kitörését követően kuruc ostromzár alá került. A vár védői, Telekivel az élen már egyezkedtek a kurucokkal a feladásról, amikor Rabutin császári tábornok, Erdély főhadparancsnoka 1703 szeptemberében felmentette és megerősítette Kővárt, amely így csak 1704 januárjában kapitulált a kurucok előtt. A kővári vár ettől kezdve II. Rákóczi Ferenc fontos partiumi támaszpontja az Erdélyi Fejedelemség területén egészen a szabadságharc végéig. 1711 májusában, röviddel a szatmári békesség (pacificatio) megkötését és a nagymajtényi zászlótételt követően a vár megadta magát a császáriaknak és ezzel gyakorlatilag véget ért katonai szerepe.
A vár pusztulása a Rákóczi-szabadságharc után
A Rákóczi-szabadságharc lezárását követően egyes adatok szerint 1713-ban, más adatok szerint 1715-ben a császáriak Kővárt felrobbantották. Két évvel később, 1717-ben – az 1716–1718. évi osztrák–török háború idején – az Erdélyt és Kelet-Magyarországot ért utolsó tatárjáráskor Kővár térsége is sokat szenvedett a tatárok dúlása miatt, és vár romjainak maradványait ekkor a tatárok is pusztították. A romvár 1719-ben a gróf Teleki család birtoka lett, és folytatódott ezzel a családnak a Teleki (I.) Mihály életében megindult törekvése a kővári uradalom megszerzésére. A vár ezután már nem épült újjá, köveit a környékbeli lakosság használta fel építkezéseihez.
Szakirodalom
Bethlen Gábor krónikásai. Krónikák, emlékiratok, naplók a nagy fejedelemről, kiad. Makkai László, Bp., Gondolat, 1980. BORBÉLY Zoltán: A Drugethek. Egy főnemesi család a kora újkori Magyar Királyságban, Pécs, 2025. CSÁNKI Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában, I, Bp., 1890, 548. KENYERES István: Uradalmak és végvárak. A kamarai birtokok és a törökellenes határvédelem a 16. századi Magyar Királyságban. Budapest, 2008 (Habsburg Történeti Monográfiák, 2). Mészáros Kálmán (szerk.): Magyarország hadtörténete II. Az oszmán hódítás kora 1526–1718, Bp., 2020. NAGY László: Tündérkert fejedelme – Báthory Gábor, Bp., 1988 (Korok és emberek). OBORNI Teréz: Erdély fejedelmei, Bp., 2002 (Magyar Századok). OLÁH Tamás: Tokajtól Szatmárig. A Rákóczi-szabadságharc hadműveletei a Tiszántúlon és térségében 1704-ben, in Kis József (szerk.): Levéltári Évkönyv. Új folyam, II, Miskolc, MNL BAZ Megyei Levéltára, 2020, 28–88. https://mnl.gov.hu/sites/default/files/bazml/evkonyv_2020.pdf (letöltés: 2025.12.08.) PETHŐ Gergely: Rövid magyar cronica, sok rendbéli fő históriás Könyvekből nagy szorgalmatossággal egybe szedettetett és irattatott, Bécs, 1660. POKOLY József: Az erdélyi református egyház története, II, 1605–1690, Bp., 1904. SZÁDECZKY(-KARDOSS) Lajos: Báthori Zsigmondné Mária Krisztierna, Bp., 1883. THALY Kálmán: Tényleges létszámok és hadi fölszerelés Rákóczi hadseregének ezredeiben, Hadtörténelmi Közlemények 4(1891), 7–26, 153–179. TRÓCSÁNYI Zsolt: Teleki Mihály. Erdély és a kurucmozgalom 1690-ig, Bp., 1972. Uő: Erdély központi kormányzata 1540–1690, Bp., Akadémiai, 1980 (MOL kiadványai III, Hatóság- és hivataltörténet, 6). Uő: Habsburg-politika és Habsburg-kormányzat Erdélyben 1690–1740, Bp., 1988. (MOL kiadványai III, Hatóság- és hivataltörténet, 8).
