Nagyenyedi zsinat 1564
Az 1564-es nagyenyedi zsinat fontos fordulópontot jelentett az erdélyi protestantizmus történetében. A zsinat megrendezését hosszú viták és vallási feszültségek előzték meg, amelyek főként az úrvacsora értelmezése körül forrtak, különösen a lutheránusok és a „sakramentáriusok” (azaz reformátusok) között. A zsinat jelentőségét növeli, hogy hivatalosan is elismerte a protestáns irányzatok különválását, és megalapozta az erdélyi református egyház intézménnyé alakulását.
Történelmi háttér
A 16. század közepén a vallási megújulás különböző irányzatai, azaz Luther és Kálvin tanításai Erdélyben is meghonosodtak. Az a kérdés merült fel, hogy Krisztus teste miként van jelen az úrvacsorában. Ez a kérdés heves vitákat váltott ki, mind a protestáns felekezeteken belül, mind a római katolikusok körében. A protestánsok megoszlottak: a lutheránusok (többnyire szászok) Krisztus valóságos jelenlétét vallották (ubiquitas), míg a reformátusok inkább Krisztus spirituális-lelki, hitben megvalósuló jelenlétben hittek. Az úrvacsoratan eltérő értelmezésének egységesítése érdekében Mathias Hebler szebeni, és Alesius Dénes kolozsvári lutheránus püspökök 1557. június 13-án zsinatot rendeltek el Kolozsvárra, amelyet a kor nagynevű erdélyi teológusai aláírtak a Consensus doctrinae de sacramentis Christi megállapodásban. Az úrvacsoratan eltérő értelmezése mellett, etnikai téren is vallási eltérések mutatkoztak meg a templom liturgikus terének protestáns jellegű átrendezését illetően. A lutheránus szászok a teológiai és templomművészeti eltérések tisztázására 1559. augusztusában, 1560-ban és 1561-ben Medgyesen, nemzeti zsinatokat tartottak, ahol elítélték a filokálvinizmust (Lásd Hebler vitairatát: Elleboron ad repurganda phanaticorum capita [Elmetisztító gyógynövény a rajongók fejének kitisztítására]).
A már eltérő teológiai véleményű Kopácsi István, Heltai Gáspár és Dávid Ferenc, Nagyváradon megbeszélte a magyarok követendő felekezeti stratégiáját, de a nagyobb méretű református válaszadásra a marosvásárhelyi magyar református zsinaton 1559. nov. 1-én került sor. A zsinaton született meg a marosvásárhelyi hitvallás (1559), ahol a kálvini úrvacsoraértelmezés szerint magyarázták Krisztus szent jegyekben való lelki jelenlétét. 1560 után Dávid Ferenc úrvacsorai tanításának újabb kálvini értelmezése Erdély szerte teológiai krízist idézett elő. A lutheránus Alesius Dénes püspök 1560. január 10-én „sakramentáriusokat” elítélő zsinatot hívott össze Kolozsvárra (Elleboron ad purgandam infamiam sacramentariorum Clausenburgersium [Elmetisztító gyógynövény a kolozsvári sakramentáriusok gyalázatának megtisztítására] vitairattal. Az 1563-as nagyszebeni zsinaton Matthias Hebler szász püspök állt ki ismételten a helvét tanok ellen. Az úrvacsoratan eltérő teológiai értelmezése etnikai és vallási törésvonalakat rajzolt fel az erdélyi reformáció térképére.
A zsinat előzményei
A belső és külső politikai bizonytalanságok közepette János Zsigmond erdélyi fejedelem igyekezett rendezni a vallási ellentéteket, és biztosítani a vallási status-quo-t. Az 1564. január 20-i segesvári országgyűlés megerősítette a vallásszabadság törvényét: „ki-ki szabadon vallhassa azt a hitet, a melyet akar”, de más felekezet gyakorlását ne akadályozza. Ezen az országgyűlésen döntés született egy teológiai vitát lebonyolító zsinat összehívásáról Nagyenyeden, amelynek célja az úrvacsoráról szóló hitbéli különbségek tisztázása volt. Ez egy utolsó kibékítési próbálkozás volt a lutheránus szászok és a többnyire reformátussá vált magyarok között.
A zsinat lefolyása
János Zsigmond, Blandrata és Dávid Ferenc kérésére, 1564. április 8-ra Nagyenyedre hívta össze a zsinatot. A város a magyar - szász etnikai és vallási töréshatárának mezsgyéjén terült el. A nagyenyedi zsinatot 1564. április 9-én tartották meg, miután a húsvét miatt halasztásra került a korábban kijelölt időpont. Dávid Ferenc ekkor már a kálvini irány követője volt. A János Zsigmond hivatalos képviselőjének és a viták irányítójának Blandrata Györgyöt, olasz származású és antitrinitárius meggyőződésű udvari orvost és vallási tanácsadót nevezte ki. Blandrata György a fejedelem levelével érkezett a zsinatra, amelyben János Zsigmond kifejtette, hogy amennyiben nem jön létre a teológiai egység a lutheránusok és a kálvini hitet vallók között, a „sakramentáriusoknak” tartott magyarok külön püspököt választhatnak. A zsinaton tehát a két fő irányzat csapott össze: a lutheránusok, akik Krisztus testének valóságos jelenlétét vallották az úrvacsorában; és a „sakramentáriusok” (kálvinisták), akik szerint az úrvacsora csak Krisztus halálára emlékeztető jel, amely lelkileg (azaz nem pusztán szimbolikusan) táplál Krisztus bűnbocsátó vérével és testével.
A fejedelem elvárása szerint mindkét félnek írásban kellett kifejteni álláspontját. A cél nem pusztán a teológiai különbségek megvitatása volt, hanem az is, hogy mindkét vallási irányzat számára biztosított legyen a külön szervezeti működés. Dávid Ferenc ismertette a nagyenyedi zsinat plénuma előtt az; Optima ineundae Concordiae Ratio, si extra contentionem quaeratur veritas [A legjobb módja az egyetértés megteremtésének, ha a vitatkozáson kívül keressük az igazságot] Kálvin által Tileman Heshusius radikális lutheránus teológus ellen írt, és az úrvacsoratan mellékletével (Dilucida explicatio sanae doctrinae de vera participatione carnis et sanguinis Christi in sacra coena [A Krisztus teste és vére valódi részesedéséről a szent úrvacsorában szóló egészséges tanítás világos magyarázata]) ellátott református vitairatát (Genf, 1561), de Kálvin nevének elhallgatásával. Több német város mérvadó lutheránus teológusának tanácsára a szászok nem fogadták el Dávid Ferenc teológiai felvezetését, aminek következtében Mathias Hebler püspök és a szász lutheránus képviselők zajosan kivonultak a nagyenyedi vártemplomból.
Következmények
A nagyenyedi zsinat a vallási pluralizmus és a hitelvek szabad vitájának egyik példája volt Európában. A fejedelem hivatalosan is engedélyezte, hogy a két protestáns irányzat külön-külön, saját szuperintendenssel (püspökkel) működjön. A fejedelem a szász-magyar udvari lelkészt Alesius Dénest felmentette addigi szuperintendensi tisztségéből és még a vita befejezése előtt megválasztották Dávid Ferencet a magyar lelkészek vezetőjének, azaz az erdélyi református egyház első püspökévé választották. A hitvita eredménye a teljes egyházi különválás lett, amelyet 1564. júniusában a Tordán tartott országgyűlés is szentesített. A nagyenyedi zsinaton a szász-magyar lutheránus egyházból kivált a magyar reformátussá lett egyház. A zsinati döntés nemcsak az egyházi szervezeti különválást jelentette, hanem a vallásszabadság erdélyi fejlődésének új szakaszát is elindította.
A nagyenyedi zsinat történelmi jelentősége abban áll, hogy megerősítette a protestáns felekezetek egyenjogúságát és biztosította a békés vallásgyakorlás feltételeit. Egyháztörténeti szempontból a zsinat nem oldotta fel teljesen az úrvacsora körüli vitákat, de világossá tette a felekezeti különbségek létjogosultságát. Ez az esemény a vallási tolerancia egyik korai példája, amely hozzájárult Erdély sajátos többfelekezetű, viszonylag békés vallási struktúrájának kialakulásához. A felekezetek különállása a kálvini és a lutheri tanítás etnikai, magyar-szász polarizációjának pillanata (kialakul a magyar vallás, szász vallás). A nagyenyedi zsinat éve az erdélyi református egyházkerület létrejöttének dátuma.
Szakirodalom
Borsos Sebestyén, Nagy Szabó Ferenc krónikája János Zsigmondról és az erdélyi reformációról, in MAKKAI László (szerk.): Erdély öröksége. Erdélyi emlékírók Erdélyről. I: Tündérország 1541–1571, Bp., Franklin-Társulat, [1941], 118–119.
KISS Áron: A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései, Bp., Magyarországi Protestáns Egylet, 2008, https://leporollak.hu/egyhtori/magyar/KISSARON.HTM
PIETERS, Hermann: Bischof Matthias Hebler – Der Vollender des Reformationswerkes in Siebenbürgen, in Keul, István, Johannes P. Kirn (hrsg.): Beiträge zur Kirchengeschichte Siebenbürgens, Baden-Baden, Nomos, 1995, 145–168.
RÉVÉSZ Imre: Kálvin az 1564-iki nagyenyedi zsinaton, in Kecskeméthy István Emlékkönyv, Kolozsvár 1934, 109–123.
SCHESAEUS, Christianus: Opera quae supersunt omniai, Bp., Akadémiai, 1979 (Bibliotheca scriptorum medii recentisque aevorum, S. N., 4), 356–357.
SZILÁGYI Sándor (szerk.): Erdélyi országgyűlési emlékek, II, 1556. sept. – 1576. jan., Bp., Akadémiai, 1876 (Monumenta Hungariae Historica. Monumenta Comitialia Regni Transylvaniae / Magyar Történelmi Emlékek. Erdélyi országgyűlési emlékek, 2), II, 231.
ZOVÁNYI Jenő: Magyarországi Protestáns Egyháztörténeti Lexikon, szerk. Ladányi Sándor, Bp., MRE Zsinat Irodája Sajtóosztálya, 1977.
