Debreceni Emlékkert
Emlékműállítások a kiegyezés után
A 19. század középső harmadában Magyarországon is egyre gyakoribbá vált a monumentumok emelése, előbb a fővárosban, majd országosan is. A megelőző évszázadhoz képest immár nemcsak szenteknek és királyoknak, hanem világi személyeknek is, nemcsak templomi vagy temetői térben, hanem köztereken is emeltek szobrokat. Lényegessé vált ezek identifikációs szerepe, az állandóság („megörökítés”) képzete és a múlttal való kontinuitás ideája. Nemcsak a felállítók számára adhatott tekintélyt, hanem rendszeresen el lehetett zarándokolni a helyszínre, ahol ünnepélyesen emlékezhettek. Az alkotások – mint más időszakokban is – a felállítás korának politikai-kulturális viszonyait, a hatalom történelemképét, a lokális vagy országos közösség múltértelmezését jelenítették meg, tehát a művészin túl még inkább ideológiai célt szolgáltak.
Ebben az időszakban a protestáns felekezetek kommemorációs gyakorlata szabadabbá vált, az 1848–49 utáni másfél évtized elnyomásához képest nyilvánosan beszélhettek a reformációról, s a 17. századi üldöztetésekről is: nemcsak irodalmi szövegekben és egyháztörténeti munkákban, hanem a megemlékezések alkalmával is. A protestáns ünnepléseknek az is aktualitást adott, hogy Magyarországon erősödőben volt a Nyugat-Európában már korábban is jellemző, a protestantizmussal kevéssé toleráns katolikus mozgalom, az ultramontanizmus. (SINKÓ 1983; KOVALOVSZKY 1993; HATOS 2006; RADA 2017.)
Az Emlékkert létrehozása
A debreceni Emlékkert Társulatot 1861-ben alapították, amely ekkor kezdte megtervezni a Nagytemplom és a Kollégium közötti elhanyagolt, poros, bozótos térség átalakítását. Olyan nyilvános park létrehozását tűzték ki célul, amely a debreceni kötődést is megjelenítő, szimbolikus nemzeti panteonként szolgál, s valamiképpen kapcsolódik az 1849 utáni nemzeti ellenálláshoz. (LAKNER 2014, 204–207.) Noha a térség 1861-ben még nem pontosan körvonalazott kommemorációs alkalmak majdani helyszíneként választatott ki, ám a kijelölés indokoltsága nyilvánvaló lehetett.
Egyrészt kiemelt jelentőségű volt református szempontból: délről a Nagytemplom, északról a Kollégium, keletről a professzorok lakásai, nyugatról pedig az egyháztanács székhelye, a konzisztoriális ház állt. Másrészt ezekre az egyházi épületekre úgy is lehetett tekinteni, mint amelyek 1849 első hónapjaiban nemzeti szempontból is szakralizálódtak, hiszen alapvető szerepet játszottak a szabadságharc történetének debreceni szakaszában, 1849 első felében. Ráadásul mivel e belvárosi térségben 1849 ősze óta tiltott volt az ünneplés, a heroikus múlt ismeretének és a jelenbeli elfojtottság tapasztalatának feszültsége is részévé vált az 1850-es, 60-as évek kommunikatív emlékezetének.
Emlékműállítások és szoborcserék
Az Emlékkert Társulat az alapításkor kezdeményezte – nagyjából egy időben a Csokonai-szobor felállításának gondolatával −, hogy az 1849. augusztus 2-i debreceni csata áldozatainak emeljenek monumentumot. A városszéli csatahelyszín, illetve a honvédek sírjai jöttek szóba. Viszont az 1861 áprilisára összehívott országgyűlés augusztusi feloszlatása után a szabadságharcos emlékezés nyilvános rítusai újra tiltottá váltak. Emiatt az 1861 nyarára elkészült, a szabadságharc leverésére emlékeztető allegorikus oroszlánszobornak (Marschalkó János alkotásának) felállítása lekerült a napirendről, és a kiegyezésig rejtegették azt. A Társulat irányításával 1867 márciusában újra felmerült az alkotás elhelyezése. Az év augusztus 2-án, a debreceni csata 18. évfordulóján állították fel nagyszabású ünnepséggel, az Emlékkert közepén, egy mesterséges halmon, nagyjából a mai (1906 óta ott álló) Bocskai-szobor helyén. (Az emlékkert… 1871; SZ. KÜRTI 1977, 27–28; SZ. KÜRTI 1995, 424; BALOGH I. 1982, 15, 20; KOROMPAINÉ 2001, 320–322; SZENDINÉ ORVOS 2019.)
A következő években a forradalomra és a debreceni csatára emlékező alkalmakon (március 15-én és augusztus 2-án) az ünnepi menet – élen az egyenruhás 48-as honvédek a Honvédegylettel és a rendező református kollégiumi diáksággal – a Kollégiumtól indult a csata áldozatai nyughelyét adó Honvédtemetőbe, majd visszatért a kiindulópontra, s az emlékkerti oroszlánszobornál ünnepelve fejezte be a vonulást. (Az 1890-es évektől, a Honvédtemető meglátogatásának háttérbe szorulásával a Városháza előtti tér, majd a Nagytemplom került az emlékező menet színhelyei közé.)
1871. október 11-én leplezték le Izsó Miklós Csokonai-szobrát az ún. keleti vagy kis Emlékkertben, az észak−déli irányú Péterfia utca keleti oldalán. Ennek a szoborállításnak nem csupán irodalmi, illetve kollégium- és várostörténeti jelentősége volt. Ugyanis a korabeli értelmezések – pl. Balogh Ferenc kollégiumi egyháztörténész professzor – szerint mivel Csokonai hozzájárult a nemzeti irodalom önállósulásához, a szoboravatás is fontos szerepet játszott a nemzeti identitás megerősödésének folyamatában. Mások pedig a Csokonai-szobor felállításának előzményeként határozták meg az 1848–49-es honvédemlékek emelésére irányuló nemzeti buzgalmat. (LAKNER 2014, 214–223; SZABÓ 2021.)
Az Emlékkert nyugati szélén 1873-ban felállítottak egy harmadik emlékművet is a debreceni református mecénás házaspár, Szombathy István főbíró és felesége, Veresmarti Zsuzsanna tiszteletére. 1936-ban áthelyezték az általuk alapítvánnyal támogatott Verestemplom mellé. E monumentum sohasem kapott jelentősebb ünnepi figyelmet. (BALOGH I. 1982, 20–21.)
A Gályarabemlékmű
A 17. század végi protestáns gályarabok emlékoszlopát 1895. szeptember 21-én állíttatta fel a református egyház. (Ennek történetét ld. önálló szócikkben.) Az új emlékművet az oroszlánszoborral együtt is lehetett értelmezni. A nemzeti szabadságküzdelmekre, ill. a protestánsok mártíriumára és megszabadulására utaló két emlékmű kölcsönösen felerősítette egymás jelentését. Valamint a gályarabszobrot a felállítástól kezdve felhasználták az 1894/95-ös egyházpolitikai törvények apropóján kibontakozó társadalmi viták és a növekvő katolikus–protestáns felekezeti feszültségek időszakában, a reformátusság demonstratív megjelenítésére. Az Emlékkertben újabb térmorfológiai változás történt, amikor az oroszlánszobrot 1899 júliusában elszállították. Így került a Honvédtemetőbe a debreceni csata 50. évfordulóján: augusztus 2-án leplezték le, nagyszabású ünnepély keretében, máig ott látható. Ezt követően a városi közgyűlési határozat megállapította, hogy mivel Debrecen belterületén nem maradt szabadságharcos emlékmű, emelni kell egyet. Három évvel később, 1902-ben a Szabadság allegorikus szobrát állították fel, Tóth András alkotását, az előző szobor helyén. A magas posztamensen álló, nagy méretű nőalak Hungariát formázta, vassisakkal a fején, sodronyingben, amint jobb kezében a szabadság fáklyáját tartja, bal kezében pajzsot. Mivel a szobor esztétikai szempontból kezdettől nehezen volt elfogadható a város lakossága számára, 1906-ban eltávolították.
A Bocskai-szobor (1906)
Ugyanabban az évben, 1906-ban készült el, és került a Szabadságszobor helyére Holló Barnabás Bocskai szobrának másolata. (Eredetijét a pesti Andrássy úton, a Köröndön állították fel 1903-ban, majd helyezték át 1958-ban a Millenniumi emlékműre. – SZ. KÜRTI 1977, 34, 93.) Az alkotás nemcsak továbbvitte a korábban az Emlékkert közepén álló két szobor szabadságharcos jelentését, hanem magában foglalta az egyszerre nemzeti és egyszerre vallási alapú küzdelmek összefüggését megjelenítő történelemszemléletet is. Bocskai mint az első református fejedelem 1604–1606 közötti Habsburg-ellenes felkelését ugyanis a 19–20. század fordulóján egyszerre értelmezték függetlenségi küzdelemként és vallásháborúként. E szempontokat a közelében álló gályaraboszlop jelentése még inkább felerősítette. A szoros összefüggést Boldisár Kálmán történész is megmutatta a Bocskai-szobor avatásakor elmondott beszédében, 1906 novemberében, a bécsi vallásbéke megkötésének 300. évfordulóján. A monumentum Erdély és Magyarország választott fejedelmét a fejedelmi buzogánnyal és a bécsi békére utaló irattal jeleníti meg. Ez utóbbi jelzi, hogy Bocskai biztosította a vallási szabadságot, az alkotmányos és vallási jogokat és privilégiumokat a protestánsok számára. Igaz viszont, hogy úgy jelenik meg a fejedelem, mint aki a hadakozás eszközét, a szablyát már az oldalára kötötte. (BOLDISÁR 1906; KAPLONYI 1943; VARGA 1986.)
A Gályarabemlékmű mellé állított Bocskai-szobor némileg módosította az Emlékkert Társulat eredeti, 1861-es célkitűzéseit, hosszú időre állandósítva a kommemoriációs gyakorlatot. Egyrészt a nemzeti szabadságharcos narratívához képest erősebbé vált a felekezeti küzdelmek hangsúlya, másrészt lehetővé tette azt az értelmezést, hogy a protestánsok testesítik meg a nemzetet a Habsburgokkal szemben. Harmadrészt, lokális szinten, ez a debreceni emlékezetpolitika háttérbe szorította a katolikusokat az ünneplés emlékkerti gyakorlásában, a reformátusság javára. (FAZAKAS 2022, 33–89, 111–143.) Ezt a hagyományt formálta át némiképpen II. János Pál pápa egyháztörténeti jelentőségű gesztusa 1991. augusztus 18-án. Azt követően, hogy ökumenikus igeliturgiát tartott a Nagytemplomban, s ennek során a katolikus egyház korábbi vétkeit is említette, kíséretével meglátogatta az Emlékkertet, és engesztelésképpen megkoszorúzta a gályarabok emlékoszlopát. Az esemény 15. évfordulóján állított bronzkoszorú emlékeztet az azóta már szentté avatott II. János Pál pápa cselekedetére.
A Reformáció emlékműve
2017-ben, a protestáns hitújítás 500. évfordulóján felállították a Reformáció emlékművét, amely felekezeti szempontból némiképp homogenizálta, a református nézőpontú múltszemléletet újra erősebbé tette az Emlékkertben. De e kommemorációs elem úgy is értelmezhető, hogy az alkotás a református jellegzetességek középpontba állítása mellett (úrvacsora, igeközpontú liturgia, gyülekezetorientált szemléletet) a katolikusokkal közös örökség vállalására is utal. A monumentum fő tömbje ugyanis a Nagytemplom helyén egykor állt gótikus istenházára emlékeztet, ekképpen a Szent András templom továbbélését, a középkori egyház folytonosságát jeleníti meg szimbolikusan.
Bibliográfia
Az emlékkert…, Debreczen 3(1871/53), 1871. márc. 15., 1.
BALOGH István: Városszépítési törekvések a XX. században, A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 40(1982), 7–24.
BOLDISÁR Kálmán: Bocskay hadi népe: Bocskay István fejedelem 300 éves emlék-ünnepére, Debrecen, Hoffmann és Kronovitz, 1906.
FAZAKAS Gergely Tamás: Emlékezet és térhasználat. Nemzeti és felekezeti ünneplés Debrecenben a 19. század második felében, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2022.
HATOS Pál: Az 1909-es Kálvin-jubileum, in KÓSA László (szerk.): Reformátusok Budapesten, Budapest, Argumentum, 2006, 1163–1177.
KAPLONYI György: Debreceni ércemberek, márványnévjegyek, Debrecen, Magyar Nemzeti Könyv- és Lapkiadóvállalat, 1943.
KOROMPAINÉ SZALACSI RÁCZ Mária: A szabadságharc emléke a XIX. századi debreceni hírlapokban, in: KOROMPAI Balázs et al. (szerk.): Emlékek és források..., Debrecen, 1848/49, Debrecen, Hajdú-Bihar Megyei Levéltár, 2001, 317−330.
KOVALOVSZKY Márta: „Bronzba öntött halhatatlan”: A historizmus emlékműszobrászata, in ZÁDOR Anna (szerk.): A historizmus művészete Magyarországon, Budapest, MTA, 1993, 79–98.
LAKNER Lajos: Az Árkádia-pör fogságában: A debreceni Csokonai-kultusz, Debrecen, Déri Múzeum, 2014.
RADA János: A kultúrharc retorikája és a protestantizmus magyarországi röpiratokban, Történelmi Szemle 59(2017/1), 129–144.
SINKÓ Katalin: A nemzeti emlékmű és a nemzeti tudat változásai, Művészettörténeti Értesítő 32(1983), 185–201.
SZ. KÜRTI Katalin: Köztéri szobrok és épületdíszítő alkotások Debrecenben és Hajdú-Biharban, Debrecen, Hajdú-Bihar megyei Tanács, 1977.
Uő: Szoborsorsok Debrecenben, Debreceni Szemle 3(1995/3), 423–430.
SZABÓ Anna Viola: Képtörténetek a fotótárból – Csokonai és a fényképész, in Déri Múzeum honlapja, 2021. https://www.derimuzeum.hu/muzeumiblog.php?id=149
SZENDINÉ ORVOS Erzsébet, Honvédemlékek Debrecenben, in PAPP József (szerk.): A debreceni Honvédtemető és Hősök temetője, Debrecen, [Magyar Honvédség], 2019, 71−86. (Benne újraközölve Zoltai Lajos A debreceni Honvédemlék keletkezése c. 1931-es cikke.)
VARGA Júlia: Térrendszer Debrecen városközpontjában, A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 65(1986), 251–303.
