RefWiki

A Rákóczi-szabadságharc idején, 1704. március 16-án Nagyenyedet (Enyed, Aiud RO) súlyos veszteség érte. A kuruc-pártisággal megvádolt várost a Habsburg katonaság felprédálta, de a legnagyobb pusztítás elszenvedője a nagyenyedi református kollégium volt.

Előzmények

A Rákóczi-szabadságharcban (1703–1711) a császári csapatok és a kurucok az erdélyi hadszintéren is küzdöttek egymással. II. Rákóczi Ferenc csapatainak célja az erdélyi Habsburg haderő megtörése volt, amelynek központi hadereje Nagyszebenben tartózkodott. Az erdélyi főurak közül számosan a szabadságharc zászlója alatt harcoltak, míg a főnemesség jelentős részét, főleg az intézményvezető politikusokat az osztrák haderő Nagyszebenbe internálta. A Rákóczi felkelése Magyarország mellett az erdélyi Habsburg-uralom hatalmának megtörését tűzte ki célul, amelynek sikertörténete 1706-ig tartott és II. Rákóczi Ferenc fejedelemmé választásával (1704, Gyulafehérvár), illetve beiktatásával (1707, Marosvásárhely) jutott csúcspontjára.

A szikra

1704 után a várost hol a Habsburg katonaság (labancok), hol a kurucok (II. Rákóczi Ferenc reguláris és irreguláris csapatai) uralták. Pápai Páriz Ferenc leírása szerint egy a labancoknak kémkedő szász megcsonkítása (Torockó 1704. március 13-án történt pusztítása miatt Torockai parancsára orrát és fülét levágták) vezethetett Enyed pusztulásához. Torockai István kuruc hadnagy mintegy elrettentetés céljával a Habsburg Johann Carl de Tige báróhoz, vezérőrnagyhoz küldte vissza a megcsonkított hírszerzői feladatokat ellátó labanc tisztet (ácsmestert). Tige, Nagyszeben parancsnoka Jean-Louis de Rabutin, császári főgenerális számára ismertette a történteket, akihez elvitték a kézbesítő és hírszerzői feladatokat ellátó sebesült tisztet. A súlyos állapotban levő tiszt látványa mélységesen megrendítette és haragra gerjesztette Rabutint. Azonnali hatállyal parancsba adta, hogy Tige seregeivel támadást indítson a Habsburgoktól elpártolt Enyed ellen. A labanctámadás a várost és teljes környékét elpusztította. Pápai Páriz Ferenc egy az eseményeket ismerő nagyenyedi szemtanúról is írt. A Szentmihályfalván szolgáló Pelsőczi Kovács János református lelkész, későbbi püspök 1703 karácsonyán történt labanc pusztítás következtében Enyedre menekült a családjával és cselédjeivel a felesége házához. A szentmihályfalvi templom tornya és a parókia lángok martalékává lett. Onnan ugyancsak a labancok miatt Magyarigenbe kellett menekülnie. A labanc hadak a református és unitárius egyház infrastruktúráját is ellenségesnek tekintették.

A pusztítás

1704. március 16-án virágvasárnap a labanc sereg a délelőtti templomozás ideje alatt támadta meg a várost. A városbéli és templomos nép egy része a vár mögé húzódott, másik része az Őrhegyre menekült. A templomot körülvevő várban a legtöbb nagyenyedi, akik között ott volt az iskola diáksága és tanárai, bízott az évszázados várfalak és bástyák védelmező erejében. A vártemplomot Tige tűzérsége fenyegette. A vártemplomban diákok és helybeliek mellett a református Pápai Páriz Ferenc, aki a Bethlen Kollégium rektora, Kolozsvári István professzor, Bajcsi András, míg az evangélikusok részéről Csapai András volt a vezető. A szőlős területére menekült Enyedi István családjával és 30 kollégiumi diák. Ez utóbbiak a Miriszló felé vezető útnál (a marosdécsei patakig, azaz a marosörményesi letérőig) üldözőbe vették a visszavonuló osztrák csapatokat. Tige véleménye a háborúról Enyed tragédiáját is sejtette: „A háborúban nagyobb a kemence a háznál, mert a ház elromolván csak a puszta kemence és a kémények látszóttanak a falukban és városokban”.

A Tige által ágyúkkal ostromlott vártemplomban Pápai Páriz Ferenc, elhatárolódva a kurucoktól, hősiesen képviselte a várban rekedt kollégiumi polgárságot és az enyedi lakosokat. A várost fosztogató labancok rövid ostrom után megengedték a magukat megadó várban levőknek, hogy a biztonságosabbnak hitt Kollégiumba átmehessenek. A vártemplom feladása alkalmával az enyedi polgárokat és diákokat megszégyenítették. Pelsőczi Kovács János így emlékezik vissza a történtekre: “Amikor mások mindenektől megfosztattanak, papi professzori emberek mezítelen maradtanak, engem sem személyemben, sem rajtam levő öltözetemben az idegenek keze nem illetett. Mellettem levő s karomon csüggő feleségem majd többire olyan mezítelen maradott, s hagyatott, mint a világra mezítelen szokott ember születtetni.” A fosztogatás és gyújtogatás azonban általánossá vált. A vár mellett felgyújtották a várban levő egyházi épületeket. A tűz átterjedt a Bethlen Kollégiumra, és a város is elpusztult. A labanc sereg leverte az őket üldöző 30 enyedi diákot. Közülük csak 2-en élték túl a mészárlást. Közel 200-an estek el a virágvasárnapi kegyetlen támadásban, beleértve a reguláris csapatok által megölt 28 (más források szerint 14 vagy 18) kollégistát is.

A Stepney-jelentés így ismertette a történteket: „A kurucok március elején Nagyenyeden elfogták Rabutinnak egy kémét, egy szász nemzetiségű ácsmestert és – állítólag Thoroczkay parancsára orrát-fülét levágták. Megtorlásképpen Rabutin, Tige ezredest küldte Nagyenyedre, azzal a paranccsal, hogy a várost megbüntesse. Tige a csapatához csatlakozott oláh és örmény felkelőkkel Virágvasárnap reggel 8 órakor betört a városba, azt több helyen felgyújtotta, úgy, hogy annak lakossága a kollégiumba és a várkastélyba menekült. Innen küldöttséget küldtek Tigéhez, de hasztalan. Az ezredes, Rabutin parancsára hivatkozva, elutasító válasszal küldte vissza… a küldöttséget, annál is inkább, mert a gyújtogatást és rablást megakadályozni már akkor nem is lett volna módjában. Amikor azután az egy óráig tartó prédálás után a császári csapat visszavonúlt, a fosztogatásra visszamaradt martalócok és a kollégiumi ifjúság között véres harc keletkezett, amelynek során 10 diák és 3 városi polgár elesett, 5 diák megsebesült. A mészárlásból megmenekült Püspöki Péter, az erdélyi reformátusok küldöttje, Bécsben Lord Stepney angol követnek személyesen adott át egy panasziratot erről a brutális császári expedicióról, amelyet azután Stepney, afeletti felháborodásának kifejezést adva, Hedges miniszterének Londonba is továbbított. E jegyzékből az tűnik ki, hogy a nagyenyedi dúlás alkalmával nem csupán a harcban elesett tanulók, hanem többszáz más diák, több tanár, sok nő és gyermek is esett e vandál pusztítás áldozatául.”

A pusztulást követő napon Pápai Páriz Ferenc, Kolozsvári István és Enyedi István az elhunyt tanulók emlékére elénekelték a 94. zsoltárt. Püspöki Péter, városi tanácsos, meghagyta, hogy halála esetén a hősként elesett 28 kollégista mellé temessék. A főbíró kápolnát emelt nyugvóhelyükön, ahol ma emlékoszlop található. A kollégium és város szörnyű pusztítást élt át, amely lelkileg is megviselte az erdélyi reformátusokat. Számukra felfoghatatlan volt az, hogy keresztény csapatok által érhet tragikusan véget egy közel 100 éves protestáns sikertörténet. A tragédia az európai protestáns közvéleményt is megrázta és visszafordíthatatlanul szembesítette a háború tragédiái mellett a Habsburg állami célokkal. Pápai Páriz ezt így látta: „Múzsáinknak, kik a vészterhes időkben messze menekültek tőlünk, s már csak alig lakoznak nálunk….„üllő és kalapács között vagyunk itt.” Pelsőczi a korszakról ezt vallotta: “Eléggé meg sem gyászolható és siratható, véres, lángos, tüzes, hamvas, kormos, példa nélkül való veszedelme volt Erdélynek.”

A kollégium tanári kara egy diákot küldött a nagyszebeni kényszerlakhelyen tartózkodó Bethlen Miklós kancellárhoz, hogy győzze meg Rabutint, s kegyelmezzen meg Enyednek. Bár Rabutin számukra védlevelet állított ki, a pusztítást mégsem tudta megakadályozni. Enyed pusztulása Bethlent személyesen érintette, aki Önéletírásában saját politikai tragédiája egyik okaként említette azt: “az haza és proxime Enyed romlása, kit bizony mint egy gyermekemet úgy megsirattam, indita a Noe galambja irására.” Rabutinnak történő szemrehányása után hangzott el az ezredes részéről a következő mentegetőző mondat: „Je ne suis pas tyranne turc, tartare ou barbare” [Nem vagyok török, tatár vagy barbár elnyomó], amiről Bethlen utólag ezt jegyezte fel: „gondolám, hogy Erdély s legközelebb Enyed tudja, kicsoda s micsoda ő?”

A nagyenyedi 1704-es események rekonstruálásánál elsődleges forrásként szolgálnak Cserei Mihály, Bethlen Miklós írásai és Pápai Páriz Ferenc Memoria flebilis cladis et stragis Nagy-Enyediensis Anni 1704 c. művei. A romantikus irodalom Enyed tragikus sorsát Jókai Mór A nagyenyedi két fűzfa c. elbeszélésében tette emlékezetessé.

A második pusztulás: 1707

Enyed és Torockó, Torockószentgyörgy ismételt pusztulását 1707-ben Johann Karl Tige okozta. Kolozsvári István professzor 1707. december 22-én Nagyenyedről írt levele (karácsonyi legátus-konceptus a kollégium romlásáról) ismertette a pusztítást, amelyet a gubernátornak és a főkurátoroknak küldött: „... szép és nagy virágzását Collegiumunknak Isten itéletiből a feljebb való időben a tűz és fegyver hogy elrontaná, kezdettünk vala úgy vagyon Isten áldásából épülgetni és a sok romlások és szükségek között is mind a tanitásban, mind a tanúlásban tisztünket tenni, de most közelebb ebben a változásban, mivel a kuruc magyar urak meg nem engedték, hogy a Collegium itthon maradjon, szoros lévén az időnk, mindenünket elhagyván mentünk a hegyekre magunk, azonban a hatalmas nemzet érkezvén, mindenünket felkereste feltalálta s praedára hányta mindközönségesen a mie volt collegiumunknak, mind magunknak személy szerint valamink volt, úgy hogy ha az Ur Isten könyörülő szemeit ismét ránk nem fordítja, félhetünk végső elpusztulástól. Mivel pedig az isteni kegyelem hagyott még meg, akik nemzetünknek, reformata vallásunknak és a mi collegiumunknak gyámoli lehetnek, akartuk a szent innepi alkalmatossággal ő Nagyságokat és ő Kegyelmeket megtisztelni, ifjaink közűl a praedikálásra kibocsátani.”

Nyugati szolidaritás

Püspöki Péter városi tanácsost a Kollégium egykori diákját, megbízták azzal, hogy Lord Georg Stepney (1663–1707), Anglia bécsi nagykövetének londoni továbbításra adja át az esemény szomorú és tragikus leírását. Pápai Páriz Ferenc mellett a bécsi Udvari Kancellária református tanácsosa, báró Szentkereszti András is jelezte George Stepney nagykövetnek az 1704-ben elpusztított az enyedi kollégium újjáépítési munkálatainak pénzügyi tervezetét. Pápai Páriz Ferenc felhasználva bázeli és zürichi ismerősi körét a svájci református közvéleményt is értesítette az enyedi tragédiáról. A Bethlen-kollégium, mint a 18. század közepének vezető erdélyi református főiskolája 1704 után is ott van a svájci–magyar peregrinációs hálózatban. Pápai közvetítésének köszönhetően az iskola Svájc számára is nemzetközi vonzerejű intézménnyé vált.

Az enyediek virágvasárnapi gyászos emlékezetű eseményt követően a nyugati protestánsok szolidaritásukat fejezték ki a nagyenyedi diákoknak felajánlott ösztöndíjakkal (Leideni Állami Egyetem, Németalföld, Odera Frankfurt, Poroszország, Svájc) és pénzügyi támogatással (II. György angol király a szigetország anglikán és presbiteriánus közösségeinek egy vasárnapi perselypénzét ajánlotta fel: az ún. „angol pénzt”). Mindez a nagyenyedi kollégium 18. századi főnixmadárként beinduló fejlődéséhez, épületeinek bővítéséhez vezetett. A nagyenyedi teológiai szemléletben a keleti lámpás szerepét betöltő leideni egyetem irányultsága volt meghatározó, mely alapján a nagyenyedi kollégium a 18. században Erdély oktatásának élvonalába került.

Szakirodalom

Angol követ jelentése a nagyenyedi eseményekről (1704), Erdélyi Országgyűlési Emlékek, XII, Kolozsvár, 1875, 430–432.
BERNHARD, Jan-Andrea (szerk.): Petrus Dominicus Rosius à Porta. Album amicorum, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2001.
UŐ: Rosius à Porta (1734–1806). Ein Leben im Spannungsfeld von Orthodoxie, Aufklärung und Pietismus, Zürich, Theologischer Verlag, 2005 (Zürcher Beiträge zur Reformationsgeschichte, 22).
UŐ: Petrus Dominicus Rosius à Porta und seine Studienjahre in Debrecen und Nagy-Enyed, in Rudolf GEBHARD et al. (hrsg.): Misericordias Domini. Freundesgabe zum 70. Geburtstag von Prof. Dr. Hans-Dietrich Altendorf, Zürich, 2000, 66–94.
Uő: Das Zürich Zimmermanns, Hagenbuchs und Breitingers als Anziehungspunkt für ungarische Studenten, in Hanspeter MARTI (hrsg.): Reformierte Orthodoxie und Aufklärung. Die Zürcher Hohe Schule im 17. und 18. Jahrhundert, Wien–Köln–Weimar, 2012, 209–261.
CSÖRSZ–RUMEN István, SZABÓ G. Zoltán (szerk.): “Nem sűlyed az emberiség!” Album amicorum Szörényi László LX. születésnapjára, Bp., MTA Irodalomtudományi Intézet, 2007.
GUDOR Kund Botond: „A nagyenyedi kollégium nemzetközi kapcsolatai a 17-18 században: az újkori lelkészképzés kihívásai” in A reformáció öröksége, Egyháztörténeti tanulmányok, KPTI, Kolozsvár 2018 (Erdélyi Református Egyháztörténeti Füzetek, 24), 468–495.
HAUTZ LÁM Irén (szerk.): Válasz az Őrhegy alatt. Nagyenyed szóban-képben, Nagyenyed, Voyo kiadó, é. n., 12.
JÓKAI Mór: A nagyenyedi két fűzfa, Bp., Corvin kiadó, 2013.
KRIZBAI Jenő: “Fejedelem a fundamentum áll”. A Bethlen Gábor Kollégium intézménytörténete. in Kapitány–Horváth Zsuzsa (szerk.): A nagyenyedi főnixmadár. Adalékok A Bethlen Gábor Kollégium történetéhez, Nagyenyed, 2016, 11–30.
MUSNAI László: Nagyenyed és református egyháza -1936, 52.
PÁPAI PÁRIZ Ferenc: A gyulafehérvár-nagyenyedi Bethlen kollégium alapítása és története, kiad. RÁCZ Emese, Kolozsvár, EME, 2016.
RÁCZ Emese: A nagyenyedi Bethlen Kollégium könyvtárának XVIII. századi gyűjteményei I. A Hungarika téka, Bp., MTA KIK, 2019.
SIPOS Gábor: Az Erdélyi Református Főkonzisztórium kialakulása 1668–1713 (–1736), Kolozsvár, Erdélyi Református Egyházkerület – EME, 2000 (Erdélyi Tudományos Füzetek, 230), 57. oldal, 195. jegyzet.
ZSENGELLÉR József: Vörös kakasból főnix. Református kollégiumtűzek története és hatásai az oktatásra, Egyháztörténeti Szemle, 23(2022/1), 75–92.

Szerző

Gudor Kund Botond