Fehérhegyi csata 1620
A csehek Mohácsa
A harmincéves háború első szakaszának, az úgynevezett cseh-pfalzi háborúnak (1618–1623) döntő eseménye volt az 1620. november 8-án lezajló fehérhegyi csata, amelyben a Habsburgokkal szemben felkelő cseh rendek súlyos vereséget szenvedtek. Ez a csata alig két óra alatt dőlt el, és bár az emberveszteség tekintetében meg sem közelítette a mohácsi csata veszteségeit, következményére nézve azonban ugyanolyan tragikus volt a fehérhegyi csata, mint az 1526. augusztus 29-i magyar összeomlás. Ez utóbbiban az egységes Magyar Királyság veszett el végleg, míg a fehérhegyi csatában Csehország veszítette el önálló létét, és vált a Habsburg Birodalom örökös tartományává. Ezért nevezhetjük az 1620. november 8-án lezajló ütközetet a „csehek Mohácsának”.
Előzmények
A csata előzménye a 30 éves háború megindulása volt. 1618. május 23-án a cseh rendek kidobták II. Ferdinánd német-római császár, magyar és cseh királynak a cseh helytartó- vagy kormányzótanácsának két tanácsosát és titkárukat a prágai vár ablakán, és ezt követően 1619. augusztus 26-án megválasztották a pfalzi V. Frigyes választófejedelmet cseh királynak. A cseh rendek szövetséget kötöttek az osztrák, morva és sziléziai rendekkel, valamint Bethlen Gábor erdélyi fejedelemmel. A hadi cselekmények során két irányból támadták a csapatok Bécs városát. Északi irányból Csehország felől, valamint a Magyar Királyság területén keresztül keleti irányból. Bethlen Gábor 1619 szeptemberében indult meg a hadaival Erdélyből nyugati irányba. Október 14-én, vagyis másfél hónappal a hadi cselekmények megindulása után Pozsony is meghódolt Bethlennek, ahol elfoglalta a várat és a koronát is megszerezte. A besztercebányai országgyűlés 1620. augusztus 25-én Bethlen Gábort Magyarország királyává választotta, országát pedig legnagyobb részt uralma alatt tartotta.
Nem sokkal azután, hogy Bethlen Gábor 1619-ben megindult a csapataival, a magyar és cseh-morva-sziléziai rendek a szövetséget 1620 januárjában megerősítették. A csehek számára azonban a külpolitikai események egyáltalán nem kedveztek. A pápa pénzbeli segítséget adott a császárnak, II. Fülöp spanyol király pedig saját pénzén nagy hadsereget fogadott. Miksa bajor herceg is megindult hadaival, sőt a lutheránus szász választó is a császárhoz csatlakozott, aki a Frigyessel való személyes ellentétét akarta ezzel megtorolni. I. Jakab angol király csak csekély mértékben támogatta a pfalzi választófejedelmet, a dánok és hollandok pedig pénzbeli segítséget adtak. Szövetségesként csak az ausztriai protestánsok, illetve Bethlen Gábor harcolt velük. Az erdélyi fejedelem szerette volna a csehek számára is elérni azt, hogy fegyverszünettel egy kicsit fellélegezzenek, ám ez irányú kérésének a császár nem tett eleget, így a csehek tulajdonképpen teljesen magukra maradtak.
Nem csupán a cseh-pfalzi csapatok maradtak egyedül a hadszíntéren, hanem diplomáciailag is teljesen egyedül maradt Frigyes a csehekkel. Az ulmi szerződés július 3-án biztosította a császárt arról, hogy a Protestáns Unió csapatai nyugton maradnak, a spanyol csapatok Pfalzba mehetnek és a katolikus liga megtámadhatja Csehországot. Frigyes veresége ezek után csak idő kérdése volt. Mindeközben még érvényben volt Bethlen Gábor 1620 januárjában a császárral kötött fegyverszünete, amelyben szeptember végéig tartó fegyverszünetben állapodtak meg. Így nem csoda, ha a harmincéves háború első komoly következményekkel járó vereségét is elszenvedte a Frigyes által vezetett Csehország. 1620. november 8-án, a Prága melletti Fehér-hegynél (csehül Bílá hora) vívott csatában, Bethlen Gábor számára is meglepetésként, összeomlottak a protestáns hadak.
A csata
Frigyes cseh király fizetetlen és ezért kisebb harcértékű hadseregének nagyságát a különböző források 13.000 és 30.000 fő között adják meg, amely négy, egymással nem teljesen összhangban lévő hadvezér, Anhalti Keresztély, Thurn Mátyás, Georg Friedrich von Hohenlohe és Heinrich Schlik zu Bassano und Weißkirchen parancsnoksága alatt állt. A cseh rendek hadseregéhez tartozott egy jelentős létszámú magyar könnyűlovas csoportosítás is, amelyet Bethlen Gábor egyik tapasztalt és rátermett lovassági csapatparancsnoka, hadvezére, az evangélikus abosi, vagy szendrői Bornemissza János vezénylete alatt küldött Csehországba. Bornemissza 1620-ban „ötszáz kopjás és ötszáz puskás lovasok” főkapitánya, majd májustól november elejéig ő vezényelte a Bethlentől a cseh protestáns rendek segítségére küldött – fizetetlensége miatt fosztogatóvá váló, így kevéssé megbízható és harcképes – 5–6000 fős magyarországi segélyhadat, azonban a döntő fehérhegyi csata előtt november 2-án súlyosan megsebesült, így a csatában nem vett részt. Bethlen 1620 őszén Péchi Simon vezetése alatt küldött még egyébként 3000 lovast, ők azonban elkéstek és nem vettek részt a csatában.
A másik oldalon a Katolikus Liga és a Habsburg császár egyesült hadseregének nagyságát is eltérően, 23.000 és 40.000 fő között adják meg, ám ebből 17 ezer fő spanyol mintára megszervezett gyalogos egység volt, és jelen volt egy lengyel kozák lovas egység is. A katolikus–császári hadsereg hadvezérei, I. Miksa bajor herceg, a németalföldi Johann t’Serclaes von Tilly (Liga) és Karl Bonaventura Graf von Buquoy (császári haderő), akik koruk legkiemelkedőbb hadvezérei közé tartoztak, amely szintén komoly előnyt jelentett a katolikus oldal számára.
Ezen a napon ködös idő volt, ami a császáriakat segítette. A hadrend reggel nyolc óra körül állt fel. A császáriak ágyúi 12 óra után 15 perccel kezdtek el lőni, két órával később a csata már eldőlt, és csak néhány apróbb csapat küzdött a csatatéren. A visszaemlékezések szerint a csatát egy karmelita szerzetes döntötte el a császáriak javára. Ez az aragóniai származású szerzetes egy kivájt szemű Szűz Mária képet hordott körbe a császári csapatok között. Közben pedig azt mondogatta, hogy a szent képekkel ezt művelik a kálvinisták. Ehhez a történethez társult egy élénk tapasztalat is, hogy három héttel korábban egy teljesen romos házban megrongált ikonokat találtak. Elképzelhető, hogy a katolikus hadak lelkiségét ez feltüzelte. Ahogyan jeleztem, nagy vérvesztesége nem volt ennek a csatának. A csehek és szövetségeseik hatszáz embert vesztettek a csatatéren, ezret a Prága irányába menekülők közül, míg 1200-an megsebesültek. A túloldalon mintegy 650 halottról és sebesültről adtak hírt. Ezt követően a császári csapatok brutálisan kifosztották Prágát.
A csatából a magyar segélycsapatok szinte harc nélkül megfutamodtak, teljesítményükről Bethlen Gábor az alábbi értékelést tette: „Másik főbb oka (mármint a vereségnek), az magyar seregeknek az mely helyt mutattak volna, oda nem állatták az seregeket, és ott egy magyar sem vítt, hanem csak mind elfutott, et quod maius harmada sem volt jelen, mind kurva anyjokban voltanak praedálni.”
Következmények
A fehérhegyi ütközet komoly következményekkel járt. A császár megtorló intézkedéseket vezetett be a cseh fölkelők ellen, fej- és jószágvesztéssel sújtotta a lázadókat. A magyar királyságbeli urak is megijedtek és hasonló sorsukat látva, Bethlentől sokan visszapártoltak Ferdinándhoz 1621 folyamán. A csehek helyzete azonban nem csak ilyen formában határozta meg a magyarországi helyzetet, hiszen vallási téren is előrevetített sok mindent. Csehország, Morvaország és Szilézia elveszítette önállóságát, betagolódtak az örökös tartományok sorába. Ferdinánd császár pedig betiltotta a protestáns istentiszteletek tartását az örökös tartományok területén. Ennek a tilalomnak fegyverrel, erőszakkal szereztek érvényt Csehországban.
A bukás oka
Mi okozta a felkelés gyors elvérzését? Az európai helyzet alapjában véve kedvező volt a protestánsokra nézve, azonban az egyértelműen megmutatkozott, hogy a protestáns hatalmak anyagi és hadi ereje meg sem közelítette a Habsburgok kezében összpontosított erőforrásokat. Ezentúl az is magyarázhatja a helyzetet, hogy ez csak a szűk hatalmi elit akciója volt. Azt is felhozzák okaként, hogy nem is a német, azaz a Habsburg uralom ellen indult a felkelés, hanem tulajdonképpen a hatalom saját kézbe vétele volt a célja ennek a mozgalomnak. Ráadásul a nyugati segítség sem érkezett. „1620 februárjában, amikor döntő jelentőségű lett volna egy nyugati Habsburg-ellenes koalíció létrehozása (…), az angol–holland szövetség terve megbukott”. Bár a holland rendek csapatokat és pénzügyi segítséget is szavaztak meg a cseh felkelés részére, az nem volt olyan mértékű, hogy érezhetően elmozdította volna az erőviszonyokat a felkelők irányába. „A mintegy 5-6000 főnyi katonai segítség értéke kétes volt, sem ez, sem a mintegy 550 000 guldennyi pénzsegély nem menthette meg Csehországot, bár ez volt a legnagyobb nyugati támogatás”.
Végeredményben tehát Csehország – pontosabban a cseh protestáns rendiség – erős szövetségesek nélkül maradt, és elbukott a fehérhegyi csatában, 1620. november 8-án.
Szakirodalom
Angyal Dávid: A vallási küzdelmek százada, in Magyarország története II. Mátyástól III. Ferdinánd haláláig, Bp., Athenaeum, é. n., 278-293.
Balogh Roland: A magyarok is besegítettek a csehek Mohácsába? https://hang.hu/idogep/a-magyarok-is-besegitettek-a-csehek-mohacsaba-120864
Szabó Előd: Katolikus restauráció a Dunántúli és Felső Dunamelléki Református Egyházkerületek területén a bécsi békétől a gyászévtizedig, kézirat (doktori disszertáció), Bp., KRE, 2010, https://corvina.kre.hu/phd/Szabo_Elod_Katolikus_restauracio.pdf
Wittmann Tibor: Anglia és a fehérhegyi csata (recenzió), Századok, 93(1959), 601.
Uő: A holland politika és a fehérhegyi csata (recenzió), Uo., 602.
