Erdély Mohácsa (1657–1663)
17. századi történelmszemléleti paradigma
Történeti háttér
Egyes történelmi eseményekre a visszatekintő emlékezet szimbolikus jelentőségű pillanatként, fordulópontként tekint: a mohácsi csata vagy március 15. szerepe ilyen a magyar gondolkodásban. A kulturális emlékezet a történelmi kontextus helyett néhány aspektus kiemelésével teszi az eseményt mérföldkővé. A mohácsi csata Erdélyben csak sokkal később vált emlékezethellyé: az 1657-es katasztrófa idézte fel azt mint előképet. S ekként vált az 1657-63 közti időszak Erdély Mohácsává. II. Rákóczi György erdélyi fejedelem lengyelországi hadjárata balul ütött ki: fejedelem ugyanis a török engedélye nélkül indított hadjáratot. Vereséget szenvedett, a serege a hadvezérével, Kemény Jánossal együtt a krími tatárok fogságba esett. Ezután az Oszmán Birodalom megtorló hadjáratokat zúdított Erdély és Partium polgári lakosságára: török és tatár csapatok 1657-59 közt városokat, falvakat fosztottak ki, a lakosságot kardélre hányták vagy rabláncra fűzték. A kiegyensúlyozatlan politikai viszonyok éveken át számos uralomváltást, háborút, létbizonytalanságot és szenvedést okoztak, míg végül 1663-ra jutottak nyugvópontra Apafi Mihály fejedelemmé választásával.
Városi történetírók és prédikátorok
A várostörténeti krónikák és a református prédikációk őrizték meg ennek a nehéz időszaknak a lenyomatát. Debrecen (Bartha Boldizsár), Várad (Szalárdi János), Nagybánya (Enyedi István) városainak jegyzői rögzítették a helyi jegyzőkönyvekben a történéseket, és számos helyszín romlását adatolták (Munkács, Várad, Szatmár, Németi, Fogaras, Gyulafehérvár). Debrecen (Komáromi Csipkés György), Várad (idős Köleséri Sámuel) és Sárospatak (Medgyesi Pál) lelkészei ihletett prédikációi idézik elénk a sorsszerű pusztulás képeit. Vannak prózai (történetmondás) és lírai krónikák (négysarkú versekbe szedve), és számos közös vonás akad bennük: ilyen az 1657-es év mint fordulópont illetve Várna (1444), Mohács (1526) mint hasonló súlyú katonai vereség említése, a bibliai idézetek közül az ószövetségi próféciák citálása (Ézsaiás, Jeremiás), a narrációban az óprotestáns jeremiád stílusimitációja, és számos retorikai eszköz alkalmazása (felkiáltások, felsorolások, ellentétezések). Az 1657-es fordulópontra utaló szövegek erősen kapcsolódnak egymáshoz, mind tartalmi, mind nyelvi szinten.
Egy szöveg emelkedik ki a nagy mennyiségű leírásból: a sárospataki lelkésznek, Medgyesi Pálnak a prédikációi. Az 1657-60 közt született egyházi beszédeit jelképesen jajjoknak nevezte, és számozta (1-5.). Ez utalt az ószövetségi Jeremiás próféta siralmait követő egyházi liturgiai műfaj (jeremiád) stílusára, formájára, de az újszövetségi Jelenések könyvének utolsó ítélethez köthető angyali trombitáira is (a 7., egyben utolsó trombitaszó után következik el a történelmi világ végét jelképező végítélet). Emellett Medgyesi Pál az 1657-es évet külön szimbólummal jelölte: fatális évnek nevezte Gregor Richter nevű tudós asztronómiai számításaira (Gorlice, 1600) hivatkozva a 250, 500, 750. éveket, melyek fordulatot, sőt kataklizmát, felfordulást hoznak. Ezen felül vannak speciális visszatérések tetszőleges egész számokkal, és pl. az 1657 számmisztikai értelme is erre világít rá: a Teremtés után 1656 esztendővel következett be a vízözön, majd ugyanennyivel fog az utolsó ítélet idején a világ elpusztulni.
Ezt a szemléletet jelenítette meg id. Köleséri Sámuel Arany alma (Debrecen, 1673) c. kötetének egyik jeremiádja: „ért fohászkodott. „Oh édes beteg Nemzetem! Oh régen sinlő Magyar Haza! [...] Oh vajha azért mindnyájan Jeremiásokká változhatnánk, s mondanók? A' mi népünk leányának romlása miatt meg romlottunk etc. Avagy nem volnaé Balsamum olaj á mi Gileádunkban? Nem volna orvos? hogy a' Magyar nemzet mind ez idáigis még nem gyógyíttatott. NB. Bizony, ha a' Képírók le akarnák írni Mappára a' mostani Magyar hazát, egy sinlő be teg ember képébe kellene leirni, ki csak agonizál, mert, ha elszemléllyük: Beteg ebben az Ecclesia. Beteg a' Politia. Betegek annak igazgatói. Beteg az egész teste a' Nemzetnek, nincs abban épség tetétűl fogva talpig [...] mert 1657. esztendőtől fogva, foly ennek a hazának vére, s nem találkozott meg ollyan orvos, ki ennek vérét meg állatta volna. Ollyan ez, mint amaz tizenkét esztendőtűi fogva vérfolyásban sinylő aszszony. [...] Oh szegény beteg Haza! Bezzeg nagy, mint a tenger a te nyomorúságod, kicsoda gyógyít meg tégedet?”.
Medgyesi Pál a sárospataki várban, Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony udvarában sorra mondta el és adta ki az ilyen narrációjú temetési beszédeket és prédikációkat, kötetekbe szerkesztve (Hármas Jajj, Negyedik jajja, Ötödik jajj és siralom, Sok Jajjokban [...] merült [...] igaz Magyaroknak [...] Siralmi címmel). Szövegei külön-külön is megjelentek, és gyűjteményes kötetekben is. A városi történetírók egész nemzedéke használta Medgyesi Pál szövegeit, prófétikus hangnemét, építette rá saját érvelését, jelölve vagy jelöltelenül idézte a jeremiádjait. Erdély történetének későbbi íróit is megragadta ez a sorspárhuzam és biblikus nyelvezet: szokás az 1657-1711 közti időszakot Erdély romlásának, vagy éppen a teljes 17. századot, Bethlen Gábor aranykorának végétől a Rákóczi- szabadságharc bukásáig terjedő kort, benne számos nemesi és paraszti felkeléssel, vallásháborúval, a romlás századának nevezni.
Szakirodalom
B. Szabó János (szerk.): Mohács, Bp., Osiris, 2006 (Nemzet és emlékezet).
Csorba Dávid: Az 1657-es év mint a nemzeti történelemszemlélet egyik irodalmi toposza [2. kiad.], in: Bényei Péter, Gönczy Mónika (szerk.): Nemzet, identitás, irodalom : A nemzetfogalom változatai és a közösségi identifikáció kérdései a régi és a klasszikus magyar irodalomban, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2005 (Csokonai Könyvtár – BSL, 35), 123–154.
Debreczeni Attila, Fazakas Gergely Tamás: Mohács mint emlékezethely kialakulása. A kezdetektől az 1830-as évekig, kitekintéssel a 19. és 20. századra, in Fazakas Gergely Tamás, Száraz Orsolya (szerk.): Magyar emlékezethelyek a nemzeti és lokális emlékezet kérdései, Debrecen, Egyetemi, 2025 (Debreceni Irodalmi és Kultúratudományi Tankönyvek, 7).
Kármán Gábor, Szabó András Péter (szerk.): Szerencsének elegyes forgása: II. Rákóczi György és kora, Bp., L'Harmattan Kiadó, Transylvania Emlékeiért Tudományos Egyesület, 2009.
Luffy Katalin: „Romlás építőinek fognak neveztetni”: Prédikátori szerepek és alkalmi beszédek az Erdélyi Fejedelemség válsága idején, Debrecen, Egyetemi, 2015 (Csokonai Könyvtár – BSL, 56).
Makkai László (szerk.): Erdélyi emlékírók Erdélyről, VI. Haldokló Erdély 1662–1703, Bp., Franklin-Társulat, 1942 (Erdély öröksége, 6).
Szakály Ferenc (kiad.): Szalárdi János Siralmas magyar krónikája, Bp., Helikon, 1980 (Bibliotheca Historica).
Tarnóc Márton (kiad.): Medgyesi Pál: Ötödik Jajj és Siralom, Bp., Szépirodalom, 1979 (Magyar Remekírók).
