Eklézsiakövetés
Az eklézsiakövetés (egyházkövetés) a valláserkölcsi szabályok ellen vétkezők megbüntetése. Az eljárás lényege, hogy a bűnöst a lelkész a gyülekezet előtt kiközösíti (exkommunikálja) az egyházból. A kiközösítés miatt a vétkesnek nem szolgálják ki a szentségeket, valamint régiónként változó módon megalázó büntetéseket szabnak ki rá: kopaszra nyírják, leplet húznak rá, szégyenkőre állítják. Amennyiben megbánja tetteit, akkor a nyilvános bűnbánattartás után a prédikátor és a gyülekezet jelenlétében visszafogadják.
Reformációs gyökerek
A református egyházban Martin Bucer és Johannes Oecolampadius javasolta az egyházi fenyíték bevezetését, de a gyakorlatban Kálvin János valósította meg Genfben. Kálvin a Mt 18,15–18 alapján az Institutióban dolgozta ki a részletes szabályokat. A 16. században Genfben valláserkölcsi kihágások miatt a felnőtt lakosság 6%-át idézték a konzisztórium elé. Magyarországon már a 16. századi zsinatok is rendelkeztek a kiközösítésről (1567 Debrecen; 1576 hercegszöllősi kánonok stb.] és Melius Juhász Péter 1563-ban részletesen szabályozta az eklézsiakövetés módját.
Az eklézsiakövetés a 16–17. században
Viszonylag kevés adat maradt fenn konkrét esetekről. De maradtak ránk adatok arról, hogy mit vártak el az ekklézsiakövetéstől (s ekképpen talán: hogyan történt): sötét ruha; penitenciaszéken vagy az ajtónál állni istentisztelet alatt. A kialakuló egyházigazgatás legalsó szintjén, az egyházközségeknél nem ismert egy eklézsiakövetés sem. Minden bizonnyal azért nem, mert a 16. századból nem maradtak fenn egyházközségi iratok. Az első ismert eklézsiakövetést 1599-ben egy egyházmegyei jegyzőkönyvben jegyezték föl: ekkor Bányai Péter Mezőváriban szolgáló lelkészt ítélték el.
A 17. századból Felső-Magyarországról és Erdélyből több egyházlátogatási jegyzőkönyv és parciális zsinati irat szövege is ismert, amelyekben gyakran szerepelnek egyházi bíróságok ítéletei. A tárgyalt ügyek házassággal, lelkészek és tanítók szolgálati vétségeivel, életvitelével, valamint egyházi személyek közötti nézeteltérésekkel foglalkoztak. Gyakori esetnek számítottak a szexuális normasértések, a vallásos viselkedés szabályainak megsértései, a babonás népi vallásosság és a református dogmák közötti különbségekből eredő problémák. A kutatás jelenlegi állása szerint a Kárpát-medencében nem volt olyan erős az egyház fegyelmező ereje, mint Genfben, illetve egyéb református nyugat-európai régiókban.
Az eklézsiakövetés a 18. században
A 18. században általános gyakorlat volt az eklézsiakövetés alkalmazása a református egyházban. Az egyházközségek presbiteri jegyzőkönyveikben, illetve anyakönyveikben tartották nyilván az eklézsiakövetők névsorát. Erősebb írásbeliséggel rendelkező gyülekezetek részletesen ismertették az elkövetett bűnöket, míg az alacsonyabb írásbeliségű egyházközségek csak a bűnösök nevét jegyezték fel. Kiskunhalason ma is látható a 18. században használt szégyenkő. Az eklézsiakövetők legtöbbször paráznaság, templomkerülés és istenkáromlás vétsége miatt kerültek a lelkészek és a konzisztóriumok (presbitériumok) elé. 1781-ben viszont II. József korlátozta a bevett gyakorlatot, mert csak a magán egyházkövetést engedélyezte. Ráadásul paráznaság vétsége miatt csak akkor ítélhetett a presbitérium valakit egyházkövetésre, ha az önként vállalta a büntetést. 1791-ben a budai zsinat 49. kánonja is megerősítette az új szabályt, amelynek következtében a nyilvános egyházkövetés a 19. század közepére teljesen kikopott a magyar református egyházból. A helyét a magán egyházkövetés vette át, amely a gyülekezet kizárásával, csak a lelkész és a vétkes között zajlott le. Ezáltal az eklézsiakövetés megszégyenítő ereje és a közösségből való kizárás terhe veszített jelentőségéből.
A 19–20. század jellemzői
A 19. század közepére – az ország egyes részein a 20. század elejére – az eklézsiakövetés gyakorlata megszűnt. A presbitériumok erkölcsbíráskodási gyakorlata erősen visszaszorult. 1830-ban a Gyulai Református Egyházközségben a presbitérium által tárgyalt ügyek 30%-a eklézsiakövetéssel volt kapcsolatos, 1879-re ez az arány 0,6%-ra csökkent. Ehhez hasonló arányban változott a Kárpát-medence más református gyülekezeteiben is az eklézsiakövetés szokása. A 20. század végén ritkán alkalmaznak nyilvános- és a magán eklézsiakövetést, kivétel az egyházigazgatás perifériáin lévő egyházközségek vagy más okból zárt közösségek.
Szakirodalom
BARLA Jenő: Az eklézsiakövetés a régebbi kálvinizmusban, Protestáns Szemle 24(1909), 396–406.
BÍRÓ Endre, A nagyzerindi református egyházfegyelem a felvilágosodás korában (1717–1841), Délvidéki Szemle 10(2023/2), 77–97.
ILLYÉS Endre: Egyházfegyelem a magyar református egyházban (XVI–XIX. századokban), Debrecen, Városi Nyomda, 1941.
UŐ: A magyar református földművelő ifjúság lelkigondozásának története, Debrecen, Városi Nyomda, 1936.
KISS Áron: A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései, Bp., Franklin-társ, 1882, 241, 723–33.
KISS Réka: Református egyházfegyelmi iratok elemzési lehetőségei – koraújkori példák, Fülemüle Ágnes, Kiss Réka (szerk.).: Történeti forrás – néprajzi olvasat, Bp., L’Harmattan, 2008, 316–339.
UŐ: Egyház és közösség a kora újkorban. A Küküllői Református Egyházmegye a 17–18. századi irataink tükrében, Bp., Akadémiai, 2011 (Néprajzi tanulmányok).
KÓSA László: A vallási közönyösség növekedése Magyarországon a 19. század közepén, Népi kultúra – népi társadalom, 13(1983), 211–235.
SZIGETI Jenő: A református egyházfegyelem gyakorlásának válsága a XVIII. és XIX. század fordulóján, HORVÁTH Emőke (szerk.): Bűn, bűnhődés, büntetés, Bp., L’Harmattan, 2011, 70–80.
ZOVÁNYI Jenő: Egyházi fegyelem és szeretetmunkásság a régi magyar protestánsokkal, Szeretetszövetség (1935/2–3, nr. 1–2.
