Szatmári béke 1711
A szatmári béke, pontosabban „békesség” („Pacificatio Szatmáriensis”), a Rákóczi-szabadságharcot lezáró, 1711. április 29. és május 1. között megkötött egyezmény, amely a kuruc hadsereg maradványainak a nagymajtényi síkon történt zászlóletételével nem csak a szabadságharc fegyveres küzdelmeit, hanem a Pálffy Géza által „szakítások és kiegyezések évszázadának” nevezett hosszú 17. századot (1606–1711) is lezárta.
A szatmári békességhez vezető út
A Rákóczi-szabadságharc 1708-ra elérkezett hanyatló szakaszához, amelyet a kortársak számára is jól érzékelhetően a súlyos és döntőnek tekinthető trencséni csatavesztés (1708. augusztus 3.) vezetett be. Rákóczi állama a nemzetközi – a spanyol örökösödési háború alakulása, Franciaország, az egymással 1711-ben háborúba keveredő cári Oroszország és a Török Birodalom kézzelfogható katonai és diplomáciai támogatásának hiánya – és hazai helyzet, azaz a Magyar Királyság, valamint az Erdélyi Fejedelemség társadalmi–gazdasági és politikai kimerülésének (pestisjárvány, rossz termés, éhínség) hatására fokozatos térvesztést szenvedett el. Rákóczi hadereje egészen 1710 elejéig szívósan harcolt, és néhány esetben a katonai erények szép példáit is felmutatta (Lőcse, Érsekújvár, Murány védelme), azonban az egyre kedvezőtlenebb katonai erőviszonyok, valamint a mennyiségileg és a kuruc haderőhöz képest minőségileg is jelentős császári túlerő hatására 1710 őszére az összeomlás szélére jutott. Ebben az időszakban a szétesőben lévő kuruc haderő részéről a folyamatos visszavonulás, a felbomlás, a várfeladások figyelhetőek meg a teljes frontvonalon. 1710 őszén–telén elesett Érsekújvár, Szolnok, Sárospatak, Jászó, Krasznahorka, Eger, Bártfa, Eperjes. 1711. január elejére a császáriak gyakorlatilag Zemplén vármegyéből is kiszorították a kurucokat, és elfoglalták Murány és Sarkad várát is. Így a kuruc államiság maradványai 1711 elejére gyakorlatilag arra a területre szorultak vissza, ahonnan 1703-ban a Rákóczi-szabadságharc elindult.
II. Rákóczi Ferenc fejedelem e folyamatok hatására 1710 tavaszán–nyarán késznek mutatkozott arra, hogy jöjjön létre egy, a fegyveres harcot lezáró Habsburg-magyar megállapodás, valamint Magyarországot foglalják bele a spanyol örökösödési háborút lezáró általános békébe. Ennek elérése érdekében pedig Rákóczi, a protestáns vallás védelmének ügyét is felhasználva tapogatózni kezdett a Habsburgokkal szövetséges protestáns hatalmaknál (Anglia, Hollandia és Poroszország). 1710 szeptemberében ugyanakkor a bécsi udvarban és I. József német-római császárnál és magyar királynál is nagy befolyással rendelkező és a szabadságharc megegyezéses lezárását szorgalmazó gróf Pálffy János tábornagy, horvát bán lett a Magyar Királyságban állomásozó császári hadak főparancsnoka. Pálffy kinevezése után nem sokkal több közvetítő, köztük a kalandos életű alsónémedi református prédikátor, Kecskeméti Lovas Mihály, illetve a debreceni főbíró, Komáromi Csipkés György útján felvette a kapcsolatot báró Károlyi Sándor tábornaggyal, tiszántúli főparancsnokkal, aki a Lengyelországban tartózkodó gróf Bercsényi Miklós távollétében gyakorlatilag a kuruc hadak főparancsnoka volt.
Pálffy ugyanis a bécsi udvarban annak a csoportnak volt az egyik befolyásos tagja, amely a Habsburg-kormányzat és a magyar rendek közötti megegyezés híve volt és e csoport bírta az uralkodó támogatását is. Ezek a magyar rendi politikusok és bécsi udvari körök nem kívánták a szabadságharcot katonai erővel leverni, hanem azt a Magyar Királyság Habsburg Birodalmon belüli hosszú távú stabilitása érdekében, a magyar rendi jogok bizonyos mértékű megőrzése mellett tárgyalásos úton kívánták lezárni. Pálffy törekvéseit a kuruc és Habsburg fél közötti újabb tárgyalások megkezdésére elősegítette az a körülmény, hogy 1710-től a spanyol örökösödési háborúban jelentős sikereket elérő angol-holland-porosz-osztrák koalíció tagjai között bizonyos érdekellentétek kezdtek kibontakozni, mivel Anglia nem kívánta a Habsburg Birodalom túlzott megerősödését.
A békesség megkötése
A Pálffy és Károlyi közötti 1710 végén létrejött kapcsolatfelvételt követően, a császári hadműveletekkel párhuzamosan megindultak a puhatolózások a két fél közötti tárgyalások megkezdéséről. Pálffy 1710–1711 őszi-téli hadjárata, amely kuruc szempontból katasztrofális hatású volt, meggyőzte a kuruc konföderáció vezetését II. Rákóczi Ferenccel és Károlyi Sándorral az élen, hogy tárgyalni kell a császári hadak főparancsnokával, bár Rákóczi időhúzó jelleggel kívánt fegyverszünetet kötni a Habsburgokkal, hogy mind a saját, mind a kuruc konföderáció számára kedvezőbb feltételeket érjen el egy univerzális európai béke megszületésekor. Pálffy, miután a kurucoktól 1711 januárjában kedvező választ kapott a tárgyalások megindítására, leállította a császári előrenyomulást és a felek fegyverszünetet kötöttek. Az 1711 januárjától folyó tárgyalások eredményeként, bár a Lengyelországba távozó II. Rákóczi Ferenc a további ellenállást támogatta, 1711 áprilisára végül megegyezés született a felek között.
Gróf Pálffy János tábornagy, horvát bán, aki 1710 szeptemberétől a Magyar Királyságban állomásozó császári hadak teljhatalmú főparancsnoka volt, és a kuruc hadak főparancsnoka, báró Károlyi Sándor tábornagy között Rákóczi-szabadságharcot lezáró, 1711. április 29. és május 1. között megkötött szatmári béke, azaz „békesség” („Pacificatio Szatmáriensis”) és az ennek keretében a magyar és erdélyi konföderáció megmaradt hadai által Nagymajténynál, 1711. május 1-jén végrehajtott jelképes fegyverletétel gyakorlatilag lezárta a Rákóczi-szabadságharc fegyveres küzdelmeit. A „Pacificatio Szatmáriensis” egyrészt elhozta a magyar rendek és a Habsburg-kormányzat közötti hosszabb távú kiegyezést és a Magyar Királyság, valamint az Erdélyi Fejedelemség újjáépítésének időszakát, másrészt viszont a Magyar Királyság területén az evangélikusok és reformátusok számára a korábbi eredményekhez és a Rákóczi-szabadságharc idején biztosított jogokhoz képest korlátozottabb keretek között biztosította a szabad vallásgyakorlást, olyan formában, hogy az uralkodó vállalta, hogy a vallás ügyében hozott törvényeket megtartja és a vallási kérdésekben felmerülő panaszokat a protestáns rendek az országgyűlésen az uralkodó elé tárhatják.
I. József 1711. április 17-i halála nyomán a tárgyalásokat komolyan veszélyeztető helyzet állt elő, hiszen Pálffynak a korábban I. Józseftől kapott felhatalmazását visszavonták. Pálffy ezt követően azt írta, hogy nem tartaná szerencsésnek a tárgyalások megakasztását, mert az veszélyeztetné az elért eredményeket. Hosszas vita után végül Bécsből megadták az engedélyt a megállapodás megkötésére. A megállapodás biztosította a felkelők számára, hűségeskü ellenében a személyi és vagyoni bántatlanságot, közkegyelmet adott, a nemesi kiváltságokat is elismerte és ígéretet tett a vallásszabadság tiszteletben tartására. Rákóczi Ferenc a szatmári béke egészét, és a személyére vonatkozó kedvezményeket is elutasította, és száműzetésbe vonult.
Az egyezmény utóélete
A szatmári békesség vallásügyre vonatkozó, a protestánsok számára a korábbiakhoz képest visszafogott eredményeit végül az 1712–1715. évi országgyűlésen cikkelyezték be.
Szakirodalom
BÁNKÚTI Imre: A szatmári béke, Bp., Akadémiai, 1981 (Sorsdöntő történelmi napok, 6).
UŐ (szerk.): Dokumentumok a szatmári béke történetéhez / Dokumente zur Geschichte des Friedenschlusses von Szatmár, Bp., 1991. (BTM Műhely, 2 / Die Wissenschaftliche Werkstatt des Historisches Museums der Stadt Budapest, 2).
BÓDVAI András (szerk.): Rákóczi emlékkönyv, Bp., Bethlen Gábor Alapkezelő ZRt., 2021.
OROSS András: A szatmári béke, Magyar Nemzeti Levéltár honlapja, https://mnl.gov.hu/a_het_dokumentuma/a_szatmari_beke.html (közzétéve: 2014. júl. 1.)
R. VÁRKONYI Ágnes, KIS Domokos Dániel (szerk.): A Rákóczi-szabadságharc, Bp., Osiris, 2004 (Nemzet és emlékezet).
