Testvéri Izenet (1950)

Az Egyetemes Konvent Elnökségi Tanácsának – vagyis a négy magyarországi egyházkerület püspökeinek és főgondnokainak – 1950. decemberében, az egyház hivatalos lapjában, a Református Egyházban – „gyülekezeteink lelkipásztoraihoz és presbitériumaihoz, egyházmegyéink espereseihez és missziói bizottságaihoz, egyházunk minden szolgájához és tagjához”, az egyesületek teljes felszámolásának tárgyában eljuttatott felhívása, mely az 1952-es Missziói szabályrendelettel együtt az 1967-es új egyházalkotmány bevezetéséig a Magyarországi Református Egyház életének egyik meghatározó dokumentuma lett.

Előzmények

Az egyház feletti ellenőrzés kiteljesítésében és szocializációs szerepének leépítésében fontos szerepet játszott az egyház autonóm szervezeteinek, az egyház keretében működő vagy az egyházhoz kötődő egyesületeknek a felszámolása. Ezeknek az egyesületeknek a jelentőségét nehéz túlértékelni a református egyház életében. Az egyesületek a modern polgári társadalom megerősödésével és differenciálódásával párhuzamosan jelentek meg és szaporodtak el a református egyházban a 19. század második felében, de különösen is a 20. század elején. „Azokon a területeken, amelyeket a hivatalos egyház nem tudott (nem akart, nem volt képes) ellátni, vagy ahol nem tartotta magát illetékesnek, ott léptek fel és dolgoztak az egyházszervezeten kívüli, attól független egyesületek. Az egyházi szóhasználat ezért említi ezeket gyakran »szabad mozgalmak«-nak vagy »szabad egyesülések«-nek.”

Az egyesületek ugyanakkor ambivalens szerepet játszottak az egyház életében, mert míg egyfelől – kivált a társadalom alsóbb vagy marginalizált rétegei, illetve a fiatalok között – valóban jelentős szociális és spirituális munkát végeztek, melynek nyomán megélénkült az intézményes egyház élete is (ezt a hatást nevezzük összefoglalóan ébredésnek), azonban másfelől több egyesület, kivált a Testvéri izenet fókuszában álló Bethánia Egylet, már a kortársak által is reflektált módon úgy működött, mint egyház az egyházban, vagy gyülekezet a gyülekezetben. Az egylet protestáns ökumenikus keretek között működött, saját hierarchiát alakított ki, melyben jelentős szerepet kaptak „laikusok” is. A tagság a szigorú hitbeli, erkölcsi és életvezetési elvekhez kötődött, és a tagok egymás életét folyamatos kontroll alatt tartották, ugyanakkor támogatták is egymást az élet megannyi területén. Az egyes gyülekezetekben is önálló csoportként működtek, melyre a lelkipásztoroknak nem mindig volt sem rálátása sem hatása. Sokszor fogalmazták meg velük kapcsolatosan az elkülönülés és exkluzívizmus vádját, amit egy sajátos hitbeli felsőbbrendűség tudata hatott át. Jóllehet ezek a vádak sokszor túlzónak bizonyultak, az kétségtelen, hogy a Bethánia is hajlott a hivatalos egyházzal szembeni kritikus magatartásra.

Mivel az egyesületek az egyházi struktúra homályos szegmenseire koncentráltak, és többnyire a struktúrán kívül álltak, ezekben az egyesületekben jelentősen megnövekedett a liminálisnak és marginálisnak, vagyis a(z egyház)társadalmi struktúra köztes részeiben és a peremén, illetve annak legalsó szegmenseiben alávetettségben vagy alsóbbrendűségben élő embereknek és elveknek a szerepe, mozgástere és jelentősége. Az egyesületek jelentős mértékben léptek túl a strukturált és intézményesült egyházi viszonyokat irányító normákon, és nem ritkán még a felekezeti és hitvallási korlátokat is idézőjelbe téve, fel is oldották azokat. Ezzel a változás sajátos, autonóm színtereit hozták létre, ahol új – vagy épp az egyházi közösség kulturális emlékezetében alapvető – normákat és mintákat jelenítettek meg, és kínáltak fel. Az egyesületek jelentőségét hangsúlyozza az is, hogy ezek keretei közül került ki számos későbbi egyházvezető, így például Bereczky Albert és Kiss Roland is.

Az egyesületek felszámolása az iskolák államosításához hasonlóan két fronton folyt: az állam a maga hatalmi eszközeit felhasználva felszámolta a szervezeteket és arra törekedett, hogy a szervezetek mögött álló kapcsolathálózatokat is felbontsa, amihez igénybe vette az egyházvezetés ideológiai háttérmunkáját is. Az egyesületekkel szembeni állami intézkedések első, 1946-os hulláma a református egyházhoz kötődő szervezeteket alig érintette. A református egyház legfontosabb egyesületeinek feloszlatására 1949. október 5-én, az Egyezmény aláírása előtt két nappal került sor, ekkor hagyta jóvá a Belügyminisztérium az Egyetemes Konvent új elnökségének ezzel kapcsolatos előterjesztését. A szervezetek tényleges felszámolása a következő esztendőben történt meg. A Testvéri izenet fókuszában álló Bethánia egylet 1950. január 19-én tartotta meg rendkívüli közgyűlését, ahol az egyházvezetés iránymutatásának engedve – több más egyesülethez hasonlóan – kimondta önmaga feloszlatását.

Az önkéntesség kényszerítése nemcsak azért fontos, mert ezen a téren a diktatúrát kiszolgáló egyházvezetés módszerei hasonlóak az erőszakot tabusító kommunista rendszer módszereihez, melyeket például ugyanebben az időben a téeszesítés során alkalmazott. Az önkéntesség hangsúlyozása azért is nagyon fontos, mert így az egyesületek feloszlatása egy olyan belátási, érdeklődési folyamat eredményeként volt interpretálható, mely mögött nem emberi kényszer, hanem maga a Szentlélek munkája mutatható ki, s amely így illeszkedett az aktuális egyházvezetés diktatúrával szembeni magatartásának legitimációjára kidolgozott „Keskeny út teológiája” koncepciójával.

A szöveg tartalmából következtethető, ahogyan a szöveget publikáló folyóirat több cikkéből is egyértelműen kitűnik, hogy az egyesületek feloszlatásának programja nem az elvárásoknak megfelelően alakult, és még 1950 végén is gyakori volt az a helyzet, hogy bár az egyesületek hivatalosan megszűntek, a tagok a régi tisztségviselők vezetése alatt, gyakorlatilag illegálisan mégis rendszeresen összejártak, céljaik támogatására pedig több egyházközségben különböző jogcímeken kisebb-nagyobb összegeket különítettek el.

Az Izenet

A dokumentum státusza kérdéses és különös. Az egyház hivatalos közlönyében, a Konvent egyéb határozataihoz hasonló iktatószámmal (2014/1950.) ellátva jelent meg, közvetlenül utána olvasható „A konventi elnökségi tanács határozata a „Missziói Szabályrendelet” végrehajtására nézve 215/1950. — I. sz.” melyet szintén „Valamennyi gyülekezet lelkipásztorához és presbitériumához, az egyházmegyék espereseihez és missziói bizottságaihoz” címzett az elnökségi tanács, a dokumentumot azonban egy régies kifejezéssel egyszerű „izenetnek” nevezik, s nem határozatnak. A szerzőség kérdéses, az elnökségi tanács közösen jegyzi, de a szöveg Bereczky Albert – illetve a mögötte álló Victor János – stílusát, szóhasználatát, fordulatait tükrözi. A műfaj-probléma feloldásához a dokumentum tartalmának vizsgálata vezethet el. Ennek jelentős részét ugyanis egy teológiai jellegű érvelés teszi ki, majd a szöveg utolsó harmadában olvashatjuk az érvelés alkalmazását az aktuális egyházpolitikai helyzetre, és ehhez kapcsolódóan fogalmazódnak meg a dokumentum végén a konkrét utasítások.

A szöveg bibliai hivatkozással, apostoli köszöntés gesztusával indul, és ezzel az egész dokumentumot egy kvázi szent szöveg rangjára emeli. Először a múltat, mintha a gondviselő isteni kegyelem megnyilvánulását értelmezi, figyelmet fordítva arra is, hogy a jelenig tartó múltat mint egységes folyamatot láttassa, mindenfajta – így történelmi – törés nélkül. A gondolatmenetet az alábbiakkal summázza:

„Hálaadásunkat fokozza az is, hogy az elmúlt évtizedekben az Ő irgalmas keze nemcsak megtartotta ítéletre érdemes egyházunkat, hanem olyan megújító Igével ajándékozott meg bennünket, amely gyülekezeteinkben újra megnövelte az evangélium örömét, újra felfakasztotta az atyák hitének néha már-már betemetett forrásait és megvilágosította előttünk egyházunk hitben engedelmes útját úgy, ahogy ma Isten akarata szerint bátran és bizakodva szolgálnunk kell földi hazánk újjáépítésének munkáját és hazánk békéjével együtt az emberiség békéjének nagy ügyét. Amikor egyházunknak e hitben és engedelmességben való megújulását hálaadással köszönjük meg az Egyház Urának, bűnbánó alázatossággal valljuk meg azt is, hogy ez a megújulás még nem elég széles és nem elég mély.”

Ennek alapvető oka az, hogy bár a megújulásra kiemelkedő lehetőséget kapott az egyház, de „az Istentől adott különböző ajándékok néha nem a szolgálatra, nem az alázatos engedelmességre és nem az egy test tagjainak egymás építésére szolgáltak, hanem olykor a versengés kísértését idézték fel. Ez indította egyházunk felelős vezetőit arra, hegy különös figyelmet fordítsanak egyházunk megújuló életének ilyen, itt-ott fölbukkanó kísértéseire…” Ezek a kísértések a szerző(k) szerint a dokumentumban „közösségi kérdésnek” nevezett területen, vagyis az egyházon belül működő missziók és önszerveződő közösségek, illetve általánosan az „ébredés” területén jelentkeznek kiemelten, ezért az egyház vezetése ezeken a területeken kíván lépéseket tenni. Ezeket mint közösségi döntéseket fogalmazza meg a szöveg, hivatkozva egyrészt az érintettekkel 1949 júniusában a Konvent elnöksége támogatásával egybehívott debreceni konferenciájára, másrészt az egyházi döntéseket és folyamatokat meghatározó – és legitimáló – teológiai indoklást megfogalmazó debreceni teológiai tanárokkal való tárgyalásra. Ezt még két egyeztetés követte: Mátraházán november elején „Egyház és ébredés” címmel rendeztek konferenciát az egyházkormányzat vezetői, „theologiánk professzorai” és az ébredési mozgalom munkásai részvételével, majd az országos esperesi konferencián is „megbeszélés és szabad megvitatás tárgya volt ugyanez a kérdés”.

A dokumentum az egyesületek feloszlatásakor is használt módszert követve az önkéntesség – és az érintettek bűnbánatának – köntösébe bújtatva vezeti fel az egyházkormányzat intézkedéseinek megalapozását: a missziói munkaágak képviselői „önmagukra nézve kötelező deklaratív formában” megállapították:

„Arra kell törekednie (az evangélistáknak), hogy az evangélizáció és annak munkásai minél állandóbb és minél bensőbb kapcsolatba jussanak a munkaágakkal és a közös szolgálatban minél világosabban lássák helyüket és részüket az egészben s minél örvendezőbben engedelmeskedjenek a karizmák különbözőségének amelyek azonban együtt szolgálják a test, a Krisztus Egyháza felépítését szeretetben. A vezetés feladata az elkülönülés megakadályozása, az öncélúság és önigazság veszedelmeinek leküzdése, az evangélisták nevelése arra, hogy megbecsüljék és a maguk karizmájával szolgálják és egyben használják a tanítás, a lelkigondozás, a bölcs kormányzás karizmáit…” és emellett teljes engedelmességgel alávessék magukat az egyházvezetésnek.

Ezek alapján a dokumentum ismét egy egyháztörténeti – az egyháztörténetet mint „gondviseléstörténetet” értelmező – áttekintéssel folytatódik. Ennek kiindulópontja az a – teológiailag legalábbis kérdéses – állítás, mely szerint „Isten Igéje azt tanítja, hogy minden áldást az egyéni hívő számára az egyház, az eklézsia nyújt — általában úgy, mint »egyetemes egyház« közelebbről konkréten úgy, mint »helyi egyház«, vagy gyülekezet”, vagyis – a továbbiakban ebben az értelemben konkretizálva – a hívő számára az áldás egyedüli kerete és helye az egyház mint szervezet lehet, illetve csak az lehet áldás, ami, és aki a keretrendszeren, az egyház szervezetén vagy az egyházközség határain belül van. Ez a gondolat összekapcsolódik egyrészt az evangélisták deklarációjával, mely szintén azt a „felismerést” erőlteti, hogy a munkatársak „minél állandóbb és minél bensőbb” kapcsolatot alakítsanak ki az egyház által megszervezett missziói munkaágakkal és ezekben találják meg a helyüket, másrészt pedig azzal az állítással, melyet a gondviseléstörténet elbeszélése konklúziójaként tesz a szöveg: „Az ébredési mozgalmak hosszú ideig nem látták helyüket és szolgálatukat egyházunkban” ezért az egyházon félig belül, félig kívül önálló életet éltek, ám

„Isten az Ö nagy irgalmát abban is megmutatta, hogy a felszabadulás után egyházunknak megújulást és hitben való engedelmességet ajándékozott ugyanakkor jórészt ennek következtében az ébredési csoportok önként adták fel különállásuk külső kereteit (…) s volt tagjaik vállalták most már minden külön szervezet nélkül az engedelmes szolgálatot abban a református egyházban, amelyet mindig szerettek és hívő reménységgel szolgálni igyekeztek.”

Ezt követően olvasható az Izenet kulcsállítása:

„Ennek a feloszlásnak őszinteségéhez és hitből való engedelmességéhez hozzátartozik az is, hogy az egyesületek volt tagjai ezt a felosztást személy szerint is, szívükben is kimondják. Ez az üdvös és egészséges folyamat még egy tekintetben befejezésre vár. A régi, nem egyszer évtizedes megszokásban gyökerező és a beletartozókra sok áldást jelentő együttlét. az ú. n. közösség egészen bele kell épüljön a »test«-be, a magyar református egyház szerves és szervezett életébe. Nem maradhat meg tehát semmiféle formában feloszlott egyesületek volt tagjainak külön összejövetele, vagy bárminő külön munkája.”

A következőkben a dokumentum ezt az utasítást részletezi, kimondva azt is, hogy a közösségi csoportok egykori vezetői semmilyen vezető feladatot nem tölthetnek be a továbbiakban a gyülekezetekben.

A „testbe” való beépülés és az elkülönülés megakadályozása a „testnek” nem csak a szervezeti értelemben vett újradefiniálását (csak az intézményes egyház szervezete) hanem a „test” élettevékenységének konkretizálását is jelenti. „Az Ige hitben megértett és engedelmesen elfogadott tanítása szerint a közösség (koinonia) az egyház életének megnyilvánulása” vagyis az egyház „határvidékein” élő és dolgozó közösségek „kifelé” irányuló tevékenységei, az evangélium ki-hirdetése helyett az élettevékenységek elsődleges formája az egyházközség élettevékenysége, melynek középpontja és legteljesebb formája az istentisztelet. Más nem kell, mert ez maga a teljesség és ezért más nem is lehet. A szolgálat, a közösség megélésének minden más formája – pl. a diakónia – az egyház egészében megélt, és különleges szervei által megvalósított feladata. A dokumentum ezzel alapozza meg egyrészt azt, hogy az egyház élettevékenységét a későbbiekben a templom falai közé igyekeznek szorítani, másrészt azt, hogy a diakóniát – vagyis a hitből fakadó szeretetszolgálat gyakorlását – leválasztják a gyülekezetekről, erre szakosodott intézményekbe szervezik ki, s a hívek részvételének egyetlen legitim formája ebben az marad, ha adományaikkal segítik az intézmények működését.

A dokumentum végül az „engedelmes beépülés” folyamatának segítését és ellenőrzését az egyházkormányzat és különösen a gyülekezeti lelkipásztorok feladatává és felelősségévé teszi. Kettős feladatról van szó, egyik oldala a lelkipásztorok alkalmassá tétele erre az ellenőrző tevékenységre, illetve alkalmasságuk vizsgálata, ami az egyházkormányzatra tartozik. A másik: „gondosan őrködni azon, hogy minden munka a gyülekezetben és a gyülekezetért, a gyülekezet felelős vezetőségének gondos ellenőrzése mellett folyjék.”

Az Izenet teológiája és hatása

A dokumentum fókuszában az „engedelmesség” és az „ébredés” fogalmai állnak. Mindkét fogalommal rendkívül sokszor találkozunk a kortárs egyházi közbeszédben. Intenzív használatuk a két világháború közötti belmissziós megújulási törekvésekre nyúlik vissza, a Keskeny út teológiájához igazodva azonban új értelmezést kapnak, s ez az értelmezés a korszak szövegei közt explicit módon valószínűleg a Testvéri üzenetben jelenik meg leginkább, itt kapcsolódnak össze legerősebben és itt látható újraértelmezésüknek az egyházi életre gyakorolt hatása is legjobban.

A „hitből való engedelmesség” a református vallásgyakorlat egyik fontos, bibliai eredetű fogalma, mely a megtért hívő ember mindennapi életének a hit, mint a transzcendenshez fűződő viszony által legitimált rend szerinti formálására vonatkozik. Ezt az általános koncepciót a Bereczky által folyamatosan hangoztatott ideológia, a „keskeny út teológiája” sajátos módon aktualizálja, és ez a koncepció áll az Izenet érvelése mögött is. Bereczky szerint az egyház a múltban elkövetett bűneivel eljátszotta prófétai küldetését, vagyis azt a lehetőséget és feladatot, hogy a világ előtt vagy azzal – s a világi hatalommal – szemben is Isten akaratát képviselje. Bereczky úgy vélte, hogy az adott helyzetben éppen hogy a világ és a világi hatalom képviseli Isten akaratát az egyházzal szemben: a múlthoz, a régi rendhez ragaszkodó egyház előtt a romjaiból megújuló világ és az épülő „demokrácia” mutatja meg, hogy mi Isten szándéka. Ez a helyzet és mindaz, amit az egyháznak ebben el kell szenvednie az Isten büntetése az egyházon annak bűnei miatt. Erre a felismerésre azonban csak a minden rosszat jóra fordítani akaró Istenbe vetett hit által juthat el az ember, s az egyetlen adekvát válasz az egyház részéről pedig az lehet, hogy „ráhajol az őt verő isteni kézre”, megalázza magát és engedelmeskedik az Isten akaratának. Az Isten akarata pedig nem más, mint az, hogy az egyház a magát megalázó, a világban szolgai formát felvett Krisztust követve maga is szolgálja az Isten tervének, a demokráciának és az új, szocialista világrendnek az épülését. A Testvéri izenet ebbe az értelmezési keretbe állítja az egyesületek önfeloszlatását, és az egyesületek vezetőinek, az egyház és az egyes helyi közösségek elitjének önkéntes pozíciófeladását.

A szöveg azonban nem csak azt mutatja meg, hogy hogyan változik meg az egyházi valósággal párhuzamosan az annak megragadására hivatott nyelv, hogyan lesz a „lelki ébredés és megújulás” tartalma a kibontakozás, a misszió helyett a bezárkózás, hanem azt is, hogy miképpen válik az emberek totális ellenőrzésének instrumentumává a diktatúrában az egyházközség és a lelkész, illetve az egyházkormányzat. Arra, hogy mit jelentett pontosan „a gyülekezet felelős vezetőségének gondos ellenőrzése” például az egyházmegyék 1952-es átszervezése után, az új egyházmegyei elnökségek számára tartott, eligazító jellegű konferencia felszólalásaiban találunk számos példát, s ezek a szövegek egyben az Izenet hatástörténetére is jó példaként szolgálhatnak. Az egyház hivatalos lapjában közölt terjedelmes beszámolóban olvasható például az új Bács-kiskunsági egyházmegye esperese, Pap Géza hivatali fegyelemmel kapcsolatos alábbi megállapítása:

„Határozzuk el mindnyájan, hogy minden legkisebb jelentőségű kérdésben a legnagyobb lelkiismeretességgel a legpontosabb ügyintézést vezetjük be és a legkisebb jelentőségű felszólítás, vagy felettes hatáságunktól érkező felhívás is a legszigorúbb parancs lesz mindnyájunk számára, amelyet nem azért teljesítünk, mert félünk a nemteljesítés következményeitől, hanem azért, mert megalázó és méltatlan hozzánk, az egyház Urának szolgáihoz, hogy lépten-nyomon vétsünk az ellen az igebeli parancs ellen, hogy mindenek ékesen és jó rendben legyenek.”

Arra nézve, hogy a felettes hatóságoktól milyen utasítások származtak, melyeket „legszigorúbb parancsként” az espereseknek végre kellett hajtani – s a lelkészekkel végre kellett hajtatni – az egy évvel későbbi esperesi konferencia előadásaiból kaphatunk nagyon árnyalt képet. A konferencia fő előadását – mely tulajdonképpen a diktatúrával együttműködő egyházkormányzás „kiskátéjának” is tekinthető – Győry Elemér püspök tartotta. A püspök állandó hivatkozási alapja a Testvéri izenet és az 1952-es Missziói szabályrendelet, melyekre alapozva megállapítja:

„A Testvéri Izenet tanítása szerint az őrállóknak (…) feladata az, hogy »az Igéből vett hatalommal éljenek és olyan szabályozó rendelkezéseket adjanak, amelyek még a kétségeskedőket és az engedetlenkedni akarókat is visszaterelik a helyes útra.« Mi más ez, mint az egyházfegyelem gyakorlása. (…) Itt pedig az első és fő dolog a profilaxis. Sohase szabad várni, míg a gyülekezetben a betegség jelentkezik, kirobban. Az általános, megelőző védekezéshez tartozik a szektás hajlamú, a szeparatista, a felébredt, az éhező és veszélyeztetett egyének figyelemmel kísérése és intenzív gondozása. Ezt a munkát minél előbb el kell kezdeni és állandóan folytatni, mindig a veszélyeztetett, vagy a megtámadott egyén kísértéseinek figyelem bevételével. Nincs arra idő, de nem is szükséges, hogy a profilaxis különböző módozatait ismertessem (…) Mégis mint legfontosabbat egyszerűen megemlítem a családlátogatást, a háziistentiszteletek tartását, a bibliaköri munkát és az iratterjesztést. (Ez utóbbi a szekták, a szektás és separátista (sic!) mozgalmak kezében hatalmas hódító fegyver.) (…) Tárgyunk szem pontjából a lelkigondozást a lelkigondozón, tehát a lelkipásztoron kell elkezdeni és végezni, amennyiben szektás, vagy szeparátista (sic!) tünetekben gyanús, vagy egyenesen ilyen mozgalmak vezetője, és lelke a gyülekezetben. De lelkigondozás tárgya a lelkipásztor az esetben is, ha nem tudja a ma rá váró szolgálatot úgy betölteni, hogy tevőlegesen részt vegyen népünk megújulásának munkálásában is. Ez esetben tanításra, eligazításra és testvéri segítésre szorul. A lelkipásztor felelőssége mind a két esetben nagy és súlyos, mert olyan a lelkipásztor, mint a híd. Egyik oldalon van az Ige, másikon a gyülekezet. Isten arra a szolgálatra hívta el, hogy másoknak közvetítse az élő és éltető Igét, vagy mint újabban szoktuk mondani: a megigazító és eligazító Ige rajta keresztül jusson a gyülekezethez, hogy ez abból Isten akaratát megértse, hitben elfogadja és engedelmesen megcselekedje. Már ebből is láthatjuk, hogy milyen döntő jelentőségű a pásztori szolgálat. Ha a pásztor tévelyeg, tévútra vezeti a nyájat is. Ha a lelkipásztor tájékozatlan és tudatlan, tudatlan marad a nyáj is, nem haladó, mozdulatlan marad a gyülekezet.”

Győry a szöveg elején tisztázza, hogy pontosan mit ért szektás és szeparatista mozgalmakon és mi pontosan a probléma velük: ezek a mozgalmak a feloszlatott egyesületek titkos maradványai, melyek az egyház közvéleménye és a világ – első sorban az egyesületek feloszlatását elváró állam – előtt hiteltelenné teszik az egyház jól kidolgozott és tisztázott missziói teológiáját. A probléma megoldása az egyház létfontosságú feladata, hiszen – mint írja – „Éppen úgy vagyunk a szektás, szeparátista és ébredési mozgalmakkal, mint azokkal a betegségekkel, melyek a szervezetben lappanganak, hosszú időn át nem fájnak és tudomást sem veszünk arról, hogy a betegség fennáll, de akkor midőn kirobbannak és fájnak, már késő és csak azt a szomorú megállapítást halljuk: gyógyíthatatlan, itt már segíteni nem lehet.” Itt már nyomát sem találjuk a Testvéri izenet korábbi megállapításának, mely szerint az egyház életében bekövetkezett „megújulás az úgynevezett ébredési mozgalmakon keresztül hatott egyházunkra .s ha ezeknek a mozgalmaknak sok fogyatkozását ma már világosan látjuk is, nem maradhatunk adósok az Istennek való hálaadással azért, hogy megindították egyházunk önmagára eszmélését.” Győrynél az ébredési már azonos a szeparatistával és a szektással. A „szeparatista” kifejezés átvétele a kommunista terminológiából a teológiai-egyházi nyelvbe nagyjából erre az időre tehető. Jelentése ebben a kontextusban is összekapcsolódik az imperializmussal vagy legalábbis valamilyen külső, ellenséges forrásból származó hatással, a nacionalizmussal illetve a reakcióval. Azt a fajta gondolati és státuszbeli különállásra való törekvést – és ezzel a „mozgalmi” egység megbontását – jelzi, melyet az egyházban megszokott, ismert, és meglehetősen negatív tartalmú „szektás” kifejezés is takar. A szektás és szeparatista fogalmak ilyen megfeleltetése illeszkedik az egyházi és a párt által használt terminológia egymásnak való megfeleltetésére irányuló igyekezethez, mindkettő összekapcsolása pedig az ébredéssel egy konkrét ellenségképet állít a hallgatóság vagy az olvasók elé. Győry ugyanakkor az ellenség leküzdéséhez annak saját, „hatalmas hódító” fegyvertárát javasolja használni: a családlátogatás, a háziistentiszteletek tartása, a bibliaköri munka és a vallásos könyvek, folyóiratok, traktátusok terjesztése valóban az ébredési mozgalmak missziós eszköztárának fontos része volt. Kivált a családlátogatás vagy a magánházaknál tartott istentisztelet a vallás gyakorlásának, a lelkész és a gyülekezeti tagok bensőséges, kevéssé formalizált találkozásainak alakalma volt, melyeken a lelkész elsősorban nem egy intézmény képviselőjeként, hanem lelki vezetőként volt jelen, s jobban beleláthatott a hívek mindennapi életébe, problémáiba, vívódásaiba, és a hívek is általában jobban megnyíltak a lelkész előtt. Győry azonban ezeket az alkalmakat nem egyszerűen a lelkész pásztori eszköztáraként, hanem a lelkész híd-szerepéből következően az egyháztagok ideológiai nevelésének és ellenőrzésének eszközeként veszi számba. A tovább élő, de megváltozó tartalmú fogalmak mellett tehát vannak az intézményes kereteknek, a vallásgyakorlatnak is tovább élő, de szintén megváltozó tartalmú részei, melyek a kontinuitás látszatát keltve, kihasználva az ezekkel kapcsolatos korábbi attitűdöket, az egyházvezetés szemében lehetőséget adnak arra, hogy ezek segítségével a lelkészek a hatalom gyakorlásának eszközeivé váljanak.

A Testvéri izenet az ilyen érvelések állandó hivatkozási alapja lett, és elsősorban 1956-ig a református egyházigazgatás teológiai megalapozásának legfontosabb dokumentumaként tarthatjuk számon.

Szerző Nagy Károly Zsolt