Vásárhelyi János (1888–1960)

Vásárhelyi János, (Maroscsúcs, 1888. június 12 – Kolozsvár, 1960. december 11.) református püspök, író

Származása

Erdélyi székely nemes család gyermeke. A szűkebb és szélesebb családban a nemesi cím mindenkit továbbtanulásra motivált. Elődei többnyire lelkészek voltak, nagyapja, Vásárhelyi Lajos lukailencfalvi birtokos, községi jegyző, részt vett az 1848-as szabadságharcban, három gyermeke, köztük Lőrinc, az édesapa, lelkészek lettek. Gyermekkorának nagy részét a nagyszülők otthonában töltötte, mert amikor 3–4 éves volt, a szülei békében elváltak. Anyai nagyapja, Rákossi Lajos, marosi esperes és a lukailencfalvi református egyházközség lelkésze volt, nagyanyja Tolvay Ágnes, mindketten székely nemesi családból származtak, és ők maguk is lelkészi dinasztiák gyermekei voltak. Nagyapjáról igen szépen emlékezik meg Önéletírásában. Teológiai irányultságáról ezt írja: „Nagyapám gondolkozását is, mint az egész korét, amelyben élt a józan, az orthodox hitelveket érintetlenül hagyó, de a valóságban a hitélet kérdéseivel, a belső kegyességi élet ápolásával keveset törődő racionalizmus jellemzi”.

Tanulmányai

Elemi és középiskolai tanulmányait a marosvásárhelyi református kollégiumban kezdte, ahol német nyelvtanára, Paál Gusztáv révén felismerte az öntudatos református nevelés és a kor sajátos egyházi szolgálatának, a belmissziónak a fontosságát. Tevékenyen bekapcsolódott a Bethlen Gábor Kör munkálataiba, ahol vallásos és szépirodalmi tárgyú felolvasásokat tartottak, a rendszeres bibliaolvasást és a bibliaköri munkát ekkor itt még nem kezdték el. Hálával emlékezik vissza a kollégium jellemformáló nyolc évére.

Teológiai tanulmányait 1908–1912 között végezte. Itt teljesen új világ várt rá. Nagynevű, társadalmi szolgálatot is vállaló tanárok oktatták: Kenessey Béla, igazgató és egyházkerületi főjegyző, Kecskeméthy István, Pokoly József, Nagy Károly, Molnár Albert, vagyis a kolozsvári központosított lelkészképző első és második tanári nemzedéke. Itt kötelezővé tették, hogy a teológiai hallgatók két éven át a Ferencz József Tudományegyetemen filozófiai és pedagógiai tárgyakat hallgassanak, ahol főleg Böhm Károly filozófiai előadásai gyakoroltak nagy hatást őrá. A teológiai útkeresés korszaka ez, amikor nem alakult ki egységes közszellem, mert ahány tanár, annyi teológiai irányzat volt. A harmadéves Vásárhelyire Ravasz László volt nagy hatással, aki akkor lett teológiai tanár, és aki – Vásárhelyi szerint – a teológiai intézet nyomasztó életébe elevenséget hozott.

Harmadévesen Besztercére helyezték, az ottani beteg lelkész megsegítésére. A helyi lelkész betegsége miatt a gyülekezet siralmas állapotban volt. Itt nagy hasznát vette annak a belmissziói munkának, amelyet a Teológián végzett, és gyakorlata volt már a vasárnapi-iskolai és az ifjúsági munka végzése terén is. Megszervezte a nőszövetséget, továbbfejlesztette a Kálvin Kört, amelynek komoly sajtóvisszhangja lett.

1911 októberében újra visszakerült a kolozsvári teológiára, hogy elkezdje a negyedik tanulmányi évet. Itt elnöke lett az ifjúsági egyesületnek, amelynek keretében vita-esteket szerveztek az egyetemi ifjúsággal. Záróvizsgákra készülve a lelkészi gyakorlat ragadta meg a figyelmét, ezért lelkes tagja lett a Ravasz László által szervezett szónoklattani körnek. Első lelkészképesítő vizsga után Kolozsváron a monostori gyülekezetbe került segédlelkészi szolgálatra.

A második képesítő vizsgára készült, amikor díszes küldöttség érkezett Besztercéről Kenessey Béla püspökhöz, és Vásárhelyi kihelyezését kérte. Közben nagy fordulat következett be életében, megismerkedett jövendő feleségével. A második lelkészképesítő vizsgát sikeresen letéve, a monostori gyülekezetből kibúcsúzva végre elkezdhette rendes lelkészi szolgálatát Besztercén. Napi és heti feladatok, előadások, vallástanítás, hiterősítés és református identitás-tudatosítás, amelyhez külön kátét is készített, bibliatanulmányozás, stb. Ez bizony már a belmisszió előszobája. Itt német nyelvleckéket vett a helyi szász diáktól, amely már előlegezte a külföldi tanulmányútját. Erre sor is került rövidesen, az 1912 közepén megtörtént eljegyzés és az őszi házasság után.

Külföldi tanulmányút

Püspöki engedéllyel és a presbitérium jóváhagyásával, nagyanyja ajánlatára feleségével együtt kelt útra. Bevallása szerint, hiányos nyelvtudással kezdték el a nagy kalandot. Célja az volt, hogy mindent megnézzen és megtanuljon a lelkészi munka hatékonyabb végzéséhez. Az első fontosabb állomásuk Berlin volt, itt találkozott régi barátaival is. A nyelvi önképzését felesége segítette: kis cédulákra írta fel az épp olvasott szöveg ismeretlen szavait, és azokat másnap visszakérdezte tőle. Így sikerült rövid idő alatt, szótár nélkül olvasnia a különféle teológiai munkákat, és hallgatnia az egyetem előadásait. Berlinben három hónapot maradtak, innen Jénába mentek, ahol három dolog ragadta meg a figyelmét: a Zeiss gyár, az egyetemi előadások, a szociális munka (még a szociáldemokrata párt népgyűlésére is elment). Két hónapi itt tartózkodás után Weimar és a Majnai Frankfurt következett, majd Strasbourg, ahonnan két napi időzés után Bázelbe érkeztek. Itt már három hónapot töltöttek, és a belmisszió által szervezett bensőséges közösségekben szerezte meg az első meghatározó élményeit, és érezte meg az evangéliumi szellemű összejövetelek áldásait. Az itteni egyházi élet is magán hordozta az átmenet jegyeit: a liberális-racionális 19. századi teológia és a 20. századi belmisszió váltása történt éppen. A gyülekezeti tagok hitbeli meggyőződésük alapján hallgatták egyik-másik igehirdetőt, abban a templomban, amelyben prédikálni szokott: modern, liberális, ortodox, evangéliumi, pietista. Vásárhelyire Bentz Gustav igehirdető volt hatással, akinek az igehirdetését így jellemzi: „modern, pozitivista evangéliumi”, igehirdetésében rámutatott arra, hogy „az evangélium útmutatása nélkülözhetetlen és pótolhatatlan alkotó tényezője a modern szellemi életnek”. Könyveit hazatérése után is beszerezte. Bázelben alaposan tanulmányozta a vallásoktatás módszerét, és alaposabban a város misszió tevékenységét is. A tanulmányúton Genf következett, ahol unokatestvére, Vásárhelyi József várta, aki már két éve tanult itt. Nyelvi nehézségek adódtak, hiszen csak a felesége tudott társalogni franciául, Vásárhelyinek ezért nem is volt célja tanulmányokat végezni, látogatásukat tehát puszta szubjektív ok motiválta: megnézni Kálvin városát.

Lelkészi szolgálata

Beszterce

A külföldi tanulmányút végeztével, 1913-ban Besztercére tértek vissza. Itt öt évet töltött lelkészi szolgálatban. Életének egyik legszebb és legeredményesebb időszaka volt ez, annak ellenére, hogy sok gonddal, szegénységgel, pénzhiánnyal kellett megküzdeniük, ám a gyülekezet együttérzése és támogató jóindulata átsegítette őket a bajokon. Rábízták a „Besztercei Magyar Hírlap” szerkesztését, beválasztották a Záloghitel Intézet Igazgatóságának tagjai közé. A bázeli tapasztalatait hasznosította az ifjúsági munkában, egyesületet szervezett az ifjakból, könyvtárat gyűjtött össze számukra, ami csírája volt a későbbi belmisszió egyesületi életének. Beindította a bibliaórákat, amelyen a reformátusok mellett római katolikusok is részt vettek, sőt megjelent a helyi románság egyik fontos tagja is. Itt érte őket az I. világháború is, amely megsokszorozta munkáját: a katonáknak istentiszteletet tartott, a kórházban lelkigondozást végzett közöttük. Besztercei szolgálata alatt született meg két kislányuk.

Dés

1918. tavaszán megüresedett az egyik kolozsvári lelkészi állás, amelyre meghívták nagybátyját, Vásárhelyi Boldizsárt, Désről, ahová az év közepén őt választották meg az egyik lelkészi állásába, volt évfolyamtársa, Farkas Albert mellé. Itt először megismerkedett a gyülekezettel, utána munkaprogramot készített. Itteni szolgálata 1921. novemberéig tartott. Ez alatt történt meg az impériumváltás és a román hadsereg bevonulása Dés városába. A Désen szerveződött Nemzeti Tanácsba őt is behívták, és amikor az a kérdés vetődött fel, hogy ellenálljanak-e a városban elszállásolt honvédezreddel, Vásárhelyi óvatosságra intette a Tanácsot, merthogy az ezred alig néhány napig lett volna képes ellenállni. Az ellenállás végül elmaradt, ezzel pedig elkerülték Zilah sorsát, mely város tevőlegesen állt ellen. A változások után a dési lelkészek templomon kívüli szolgálatát betiltották. E tekintetben bizonyos lazulás csak 1919–1921 között következett be, amikor már bizonyos egyháztársadalmi munkát is végezhetett. Megszervezhette a helyi vallásos nevelést az iskolában, újra elindíthatta a Konfirmáltak Egyesületének jótékonysági munkáját, szervezeti keretet alakíthatott ki az ifjúság számára, „az öntudatos és keresztyénnemzeti műveltség ápolására”, rendszeres heti nyilvános biblia-tanulmányozást indíthatott el. Kulturális előadások tartását szorgalmazta, lány-összejöveteleket tartott 50–60 résztvevővel, a szomszédos Cichegy dési iskolába járó szegény sorsú gyermekeknek, a dési cipészek és csizmadiák céhének bevonásával, ingyen cipőt szerzett.

Itt bekapcsolódott a közegyházi életbe is. Először a Vécsi Szövetség részéről érkezett megkeresés a csatlakozásra, amelyet elfogadott. A szövetség élén Makkai Sándor és teológiai tanártásai álltak, és a belső hitélet lelki kérdéseinek megvitatásával kívánta hatékonyabbá tenni az egyházat. Ebből nemsokára kivált, mert „a benne meghonosodni kezdő piétistáskodással, főként az önvallomásos rendszerrel nem tudtam egyetérteni […], ez a mozgalom is túlságosan hajlandó lett arra, hogy csak egyházpolitikai személyek érvényesülésének tendenciáit szolgálja” – emlékezik vissza Önéletírásában. Ez után bekapcsolódott a Lelkészegyesület munkájába is, amely titkárának választotta. Látván az egyesület kíméletlen, nem mindig indokolt kritikáját az egyházi vezetés ellen, lemondott, akárcsak a Vécsi Szövetség tagságáról.

Kolozsvár

1920-ban két jelentősebb esemény indította el távozását Désről. Az egyik Ravasz László eltávozása a teológiai tanári állásából, akinek a helyére az ő neve is felmerült, főként pedig Barabás Samu kényszerű megválása a magyar-utcai református lelkész állástól, ahová nagy többséggel őt hívták meg. Kisebb egyházpolitikai eseménysor után el is foglalta az állást, ezzel pedig belekerült az egyházi közélet élvonalába. Itt elsősorban az igehirdetésre összpontosított, ezért olyan áldozatra is vállalkozott, hogy megtanult franciául, a igehirdetési szakirodalomban való tájékozódás végett: néhány évi, középiskolai alapismeret birtokában négy évet tanulta magánórákon a nyelvet. Ennek nagy hasznát vette, amikor tagja lett az egyházkerületi liturgiai bizottságnak. Eközben románul is tanulnia kellett, sőt, angol nyelvet is elsajátította bizonyos fokig.

Igehirdetését a teológiai hallgatók is szívesen hallgatták. Mintaprédikációk hiányában hasznukra vált, meg is jelentette első könyvét „Bizonyságtétel” cím alatt, amelynek nagy visszhangja lett Magyarországon is. Ezt követte az Út kiadásában megjelent temetési prédikáció-gyűjteménye, a „Megvigasztaltatva vigasztalni”. A gyülekezeti munka végzése elvonta az egyházi közélettől, a politikai és a szociális-társadalmi mozgalmaktól. Utcák szerinti átszervezéssel teremtette meg a gyülekezet szerkezeti keretét, presbiterek bevonásával; templom-gondnokot állított be, konfirmációt készített elő, ami a kétszázas létszám miatt emberpróbáló munka volt, vallásos estélyeket rendszeresített, öreg- és napközi otthonokban állított be szociális szolgálatot; a külvárosban, először csűrben, utána magánháznál, kihelyezett istentiszteletet és vallásos gyermekfoglalkozást indított be, később imaházat építtetett, a Hitelszövetkezet elnökeként anyagi segítséghez juttata, elsősorban a kolozsvári gyülekezetek tagjait, de híveit is, sőt, a kolozsvári magyarságot a Magyar Párt kolozsvári tagozatának elnökeként is szolgálta.

Szerkesztője lett a havonta 8 oldalban megjelenő Reformátusok Lapja egyházközségi folyóiratnak, amelyet 15 éven át gondozott, az egyházközség jelentős anyagi gyarapodására. A kolozsvári leányiskola építési bizottságának az előadója, mely ügyet, számos állami akadály ellenére, önzetlenül szolgálta a megvalósulásig – írja Önéletírásában. A másik közegyházi szolgálata az Erdélyi Református Nőszövetség és a Férfiszövetség megszervezése, amelyet már püspök-helyettesként valósított meg.

Esperesi szolgálata

Vásárhelyi Boldizsár nagybátyja után, (1923-ban) az ő ajánlatára választják meg esperesnek, mert a nagybátyja a történelmi fordulat teremtette új lehetőségek között nem érezte magát alkalmasnak az esperesi teendők végzésére. Nem érzett magában elhivatottságot az adminisztratív teendők végzésére, ezért kezdetben visszautasította nagybátyja ajánlatát, végül mégis elvállalta. Esperessége alatt az egyházmegye belmissziói munkáját igyekezett elevenné és hatékonnyá tenni, hogy ez közel vigye az evangélium megújító erejét a tagokhoz, erőssé téve az egyházat a társadalmi érdekek védelmében vívott harcában. A két egyházi irányzat középmezőjében állt: egyik oldalon a hagyományos történelmi hitvallásos egyház, a másikon a pietista színezetű szabad evangéliumi alakulatokat sürgető mozgalom (Vécsi Szövetség). Az egyház belső életét terhelő feszültségekre még ránehezedett a román állam iskolapolitikája, amely ellen szűkös hivatali keretei között igyekezett felvenni a harcot, ez kisebb-nagyobb intenzitással folyt három évig tartó esperessége alatt.

A püspök-helyettes

Ravasz László megválasztásával a dunamelléki egyházkerület püspökének, nemcsak a tanári állása üresedett meg, hanem a püspök-helyettesi is. A legtekintélyesebb jelölt Kecskeméthy István volt, de számba jött még Vásárhelyi Boldizsár is, ám Nagy Károly püspök Makkai Sándor mellett állapodott meg, mert az előbbiek azonos teológiai irányultsága iránt nem mutatott valami nagy szimpátiát. Vásárhelyi János Makkait támogatta és melléje igyekezett állítani azokat, akik épp benne, Vásárhelyiben látták volna az alkalmas jelöltet. 1926-ban bekövetkezett Nagy Károly halála, helyébe lépett Makkai Sándor, püspök-helyettesnek pedig Vásárhelyi Jánost választották meg. Ez idő tájt, de mindenképpen a választás előtt jelent meg prédikációs kötete, Az Út folyóirat kiadásában „Tudom, kinek hittem” cím alatt, amelyet Tavaszy Sándor, még a Református Szemle főszerkesztőjeként keményen megkritizált.

A választás során 7/108 szavazati arányban messze alatta maradt a kolozsvári teológia jelöltje, Tavaszy Sándor, ami hosszú időre meghatározta az intézmény és az egyházkerületi vezetés közötti feszült viszonyt, amelyet súlyosbított az is, hogy Tavaszynak le kellett mondania az Igazgatótanács előtt a Református Szemle főszerkesztői tisztségéről, miután hosszú ideig kíméletlenül támadta az egyházi vezetést. Az új egyházkerületi tisztikar, vagyis a püspök és a helyettese közösen megszabták a hivatali határokat a maguk számára, elindulhatott a megvalósulás útján kettőjüknek az egyház megerősítését célzó szolgálata. A püspök-helyettes Vásárhelyi előtt álló tíz év a legmunkásabb időszakok egyike volt, igen kevés magánélettel: az Igazgatótanács elnökhelyettese, rengeteg közegyházi megbeszéléssel, az egyházkerület hivatalos lapjának, a Református Szemlének szerkesztője (alapos profilváltoztatást végzett rajta), egyházközségi elfoglaltság, politikai és társadalmi összejövetelek. Miután a Református Szemlét az egyházkerület szócsövévé tették, hozzáfoghattak az egyház lelki megújításához, irodalmi alkotások, csoportosulások, mozgalmak, társulások és egyesületek szervezése révén. Céljuk volt e sokszor különálló belmissziói intézmények integrálása az egyházba. Továbbá igen fontos intézkedés volt a zsinat megszervezése és elindítása, az 1907-ben elfogadott egyházi törvények átdolgozása (hozzáidomítása az érvényes országos törvényekhez), aztán megoldásra várt a tiszántúli egyháztest Romániába átkerült részének, illetve a közös zsinatnak az ügye, el kellett készíteni az új, egységes magyar Ágendát (az erre kijelölt négy tagú bizottságnak Vasárhelyi is tagja lett), meg kellett reformálni a vallásoktatást és valláskönyvet kellett készíteni, amelyben ugyancsak részt vett, egyszóval az impériumváltás miatt szinte teljesen újjá kellett szervezni az egész egyházat. Ehhez és társadalmi megbízatásuk teljesítéséhez jelentős sikerrel használták ki az új, kiegészítő státusokat: Makkai püspök tagja lett a román Szenátusnak, Vásárhelyi pedig 4 évre képviselője a Parlamentnek. Az ekkor szerzett bukaresti tapasztalatok, minisztériumi kapcsolatok jelentős mértékben kamatoztak később, püspöksége idején.

Mindeközben hatalmas erővel kezdtek kibontakozni a különféle belmissziói intézmények, ami rá nézve azzal járt, hogy se szeri, se száma nem volt a rengeteg konferencián elmondott előadásnak, igehirdetésnek. Igen sikeresnek bizonyultak a Református Hetek nagygyűlések, amelyen részt vettek a királyhágón túli egyháztest vezetői is, és a róluk kiadott emlékkönyvek.

Püspök-helyettesi ideje alatt meghatározó szemléletváltás következett be Vásárhelyi teológiai meggyőződésében, amely utána egész életében végig kísérte őt. Kézhez kapta Karl Barth Római-levél kommentárját, majd dogmatikájának első kötetét, és Emil Brunner munkáját, és ezek hatására lelkes híve lett az újreformátori teológiának, amit mutat az 1930-ban megjelent prédikációs kötete, a „Jobban tiéd”, és az 1933-ban publikált, hasonló műfajú „Hittem, azért szóltam”. Bekövetkezett teológiai irányváltását jelzi, továbbá, a „Református élet” c. könyve, amely már előadásokat tartalmaz. Püspök-helyettesként munkát vállalt a Károli Gáspár Irodalmi Társaság megszervezésében, amely egyesítette Erdély és a Királyhágómellék írói és művészi érdeklődésű lelkészeit és világi tagjait, és amely számára, bevallása szerint, működési szabályzatot készített. A 600 tagot számláló, nagy nevekkel induló társaság (Bánffy Miklós, Berde Amál, Berde Mária, Gruzda János, Kemény János, Kós Károly, Kovács Dezső stb.), sajnos csak keveset valósított meg terveiből. A megvalósítások egyike Vásárhelyi János „A család élete” (1932) c. munkájának kiadása volt. Továbbá tevőleges részt vállal a református kórház bútorzatának előteremtésében. Ez időben váltotta Romániában a Maniu-féle kormányzatot a liberális párt, ami azt jelentette, hogy a korábbi szabadabb korszakban működő egyház és társadalom feje fölé fekete felhők kezdettek el gyűlni.

A püspök

A püspökválasztás előtt már két évvel elindult a református egyházban az a szóbeszéd, hogy Makkai püspök lemondani készül és Magyarországra távozik. Püspöksége utolsó idejében elég gyakran volt távol, ezért az egyházkerület ügyeit helyettesének kellett intéznie. A szóbeszéd beigazolódott, Makkai lemondott, a főgondnoki kar Vásárhelyi püspöksége és Tavaszy Sándor főjegyzősége mellett foglalt állást, amit maga Vásárhelyi is elfogadott. A választői közgyűlés egyhangúlag, 182 szavazattal tette meg Vásárhelyit püspöknek, a román kultuszminisztérium pedig tudomásul vette a testület döntését és megerősítette őt a püspöki tisztben, aki a király előtt letette a szokásos esküt. Ezt követően az egyházkerület sort keríthetett az ünnepélyes beiktatásra.

Püspöki munka a bécsi döntés előtt

Mindenek előtt visszavonult a politikai életből és a politikát sem engedte be az egyházkormányzatba. Kapcsolatot a politikummal csak annyit vállalt, amennyit az egyház vezetése és érdeke föltétlenül megkívánt. Mindenekelőtt tisztázta viszonyát a főgondnokokkal, a teológus ifjúsággal és illetékességi körét a Lelkészértekezlettel szemben, amely az addigi gyakorlattal ellentétben megválasztotta őt elnökének. Ez hozzásegítette őt a lelkészi közösségben kialakult kisebb feszültségek eloszlatására. Rendszeressé tette a korábban csak formálisan működő ún. „püspöki széket”, amely valós tanácskozási fórummá vált. Tagjai az egyházmegyék esperesei voltak, és ezzel kívánta ellensúlyozni a főgondnokok és általában a világi elem súlyát, mintegy párhuzamos intézményt hozva létre az Igazgatótanács mellett.

Másik intézkedése volt a magyar állam által is támogatott, ún. regáti, vagyis a román királyság korábbi területén lévő misszió alaposabb megszervezése. Első püspöki vizitációja ide vezetett, ez alkalommal rendezte a Bukarestben a tanuló ifjúság bentlakásának kérdését és a fővárosban létrehozott három református körzetet.
Megerősítette a Nőszövetség munkáját, igyekezett távol tartani ettől is a politikai befolyást és az erdélyi egyházi hagyományoktól idegen külföldi hatást, folyóiratának, a „Református Családnak” a példányszámát sikerült 200-ról 2500-ra emelnie. Újjászervezte az egyházmegyék egyháztársadalmi munkásait egyesítő egyházkerületi belmissziói bizottságot. Miután korábban a püspökök valamennyien teológiai tanárok voltak, jól ismerték a Református Teológiai Fakultás ügyeit, ám Vásárhelyi nem a tanári kötelékből került ki és lett püspök, ezért a püspöki látogatások sorába beiktatta a Teológiai intézetet is. Utána rendszeres értekezleteket tartott a tanárokkal, ajánlván, hogy évente jelentessenek meg egy teológiai munkát, adjanak ki magyarázatos Bibliát, kommentárokat, ami, sajnos, nem valósult meg.

Felvette a harcot a többi román felekezetekkel folytatott küzdelemben is, mert az ortodox és a román nyelvű görög katolikus egyház hegemóniára tört. Amúgy jó ökumenikus kapcsolatot ápolt valamennyi felekezettel. Az ortodoxokkal kialakított együttműködés eredménye lett, hogy magyar diákok tanulhattak pl. a nagyszebeni és a bukaresti ortodox teológián (pl. a későbbi teológiai tanár, Juhász István). Az akkor regnáló római katolikus püspökkel egyfajta szövetséget kötött, hogy a román hatalom ne játszhassa ki a két egyházat egymás ellen. Az unitárius egyházzal és püspökkel közvetlen, baráti viszonyt ápolt, sokszor végzett vele közös istentiszteleti szolgálatot.

A bécsi döntés után

A bécsi döntés (1940. augusztus 30.) új helyzetet teremtett nemcsak az erdélyi társadalom, de a református egyház számára is, főként mert az egyházkerület jókora része, a déli vidék, Romániában maradt. Vásárhelyinek gondoskodnia kellett az ottani egyházrészről is. A dolgot megnehezítette az, hogy a döntés kihirdetése után a püspöki hivatal udvara megtelt elkeseredett lelkészekkel, akiket meg kellett győznie, hogy térjenek vissza és vállalják a munkát. Kinevezte püspök-helyettesnek a tövisi lelkészt, Nagy Ferencet és őt bízta meg az egyházi élet tovább működtetésével Dél-Erdélyben, és vele együtt szervezte meg a vissza nem tért egyházközségek életét, ezzel elindította a dél-erdélyi református egyházkerület életét. Következett a kormányzó bevonulása Kolozsvárra. Vásárhelyi kezdeményezte, hogy letehesse a kormányzó előtt az esküt. A bécsi döntéssel elrendeződött az erdélyi lelkészek fizetésének és a református nyugdíjintézetnek az ügye, a magyar kormány támogatásával megoldást talált az iskolák ügye is. Kiváló kapcsolatot ápolt Bethlen Istvánnal, akik megválasztatott az erdélyi református egyház főgondnokának. Nemsokára, 1942-ben Vásárhelyi is kitüntetést kapott, Magyar Érdemrend Nagykeresztjét.

A fordulat

1944 után olyan fordulat következett be, amelynek távlatait nem lehetett látni. Először Észak-Erdély visszakerült Romániához, tehát integrálni kellett a kényszerűen megszervezett dél-erdélyi egyházkerületet. A háború után az egyház igyekezett ott felvenni a fonalat, ahol négy évvel korábban letette. Az arisztokrata főgondnokok visszavonultak, az egyház pedig megkísérelte tovább működtetni korábbi intézményeit. Másodszor néhány esztendő múltán új államrend ragadta meg a hatalmat, a kommunista párt, amely 1948-ban, különféle törtvényekkel teljesen kiforgatta az egyházakat vagyonukból.

A reformáció óta nem volt olyan méretű átalakulás az erdélyi református egyház életében, mint 1944 után: elveszítette mindazt, amit a reformáció századától kezdve örökségül kapott, és amit fáradságos munkával és konok kitartással összegyűjtött, és a köz szolgálatába állított. E nagyarányú veszteség miatt egyrészt lehetetlenné vált teljesítenie földi küldetését, másrészt a hatalom kiszolgáltatottjává tette minden téren, ha túlélési harcában, legalább takaréklángon, újra teljesíteni akarta Krisztustól kapott küldetését. Ebben a kifosztott helyzetben kellett Vásárhelyi Jánosnak helytállnia. A kényszerű és kilátástalannak tűnő helyzetben alapjaitól kellett újjászerveznie az egyházat. Újra kellett indítani a kerületi adminisztrációt, intéznie kellett a marosvásárhelyi ref. szanatórium és a kolozsvári kórházlelkészség ügyét, fel kellett építenie a megváltozott körülményekhez igazodó teljes egyházszervezetet, változtatásokat kellett bevezetnie az egyházi közigazgatás terén. Az új államrendnek megfelelően a politikum új alkotmányt és kultusztörvényt készített, ami magával vonta a belső egyházi törvénykönyv megalkotását. Az új statútum új választásokat tett szükségessé, és ennek megfelelően kellett átszervezni az egyházi közigazgatást is. Törvényesíteni kellett az 1944 óta illegitim módon működő Igazgatótanácsot, rendezni kellett a lelkészek és kántorok fizetését, kényszerűen be kellett vezetni a gyülekezeti hozzájárulást, létre kellett hozni a közalapot, a kegyeleti segélyezést és a nyugdíjalapot. Meg kellett teremteni az istentiszteletek, főként a katekizáció jogi és szerkezeti alapjait, engedélyt kellett szerezni a sajtó megjelenésekhez, a könyvkiadáshoz és könyvterjesztéshez, Bukarestet kellett járni a Magyarországon felkínált Bibliák behozatala ügyében, énekeskönyvet kellet nyomtatni, be kellett indítani a teológiai képzést, gondot kellett fordítani a szórványra. Mindezt a püspöknek kellett indítványoznia, intéznie, szerveznie és ellenőriznie, amiért külön kiemelt helyet érdemel az újkori erdélyi református egyház történetében.

Megjelent munkái

• Képek Jéna és Bázel egyházi életéből (Beszterce, 1914).
  
• Alkoholkérdés és család (Beszterce, 1914).
  
• Magyar hazaszeretet (Beszterce, 1915).
  
• Tompa Mihály (Beszterce, 1916).
  
• A társadalmi jótékonyság munkaprogramja (Beszterce, 1917).
  
• Beszédek és imák (Dés, 1918).
  
• Az ifjúsági egyesületek munkaterve (Zilah, 1922).
  
• Lelki vigasz (Kolozsvár, é. n.).
  
• Hittem, azért szólottam (Kolozsvár, 1923).
  
• Bizonyosságtétel (Torda, 1925).
  
• Megvigasztalva vigasztalni. (Temetési beszédek) Kolozsvár, 1926).
  
• Tudom, kinek hittem. (Egyházi beszédek, Kolozsvár, 1927).
  
• Kálvin (Kolozsvár, 1928).
  
• A mi istentiszteletünk. Kolozsvár, 1929.
  
• Jobban tiéd, Uram. (Egyházi beszédek.) Kolozsvár, 1930.
  
• Az Úr színe előtt. (A református lelkipásztor imakönyve.) Kolozsvár, 1930.
  
• Református élet. Kolozsvár, 1931.
  
• A mi hitünk. (Egyházi beszédek.) Kolozsvár, 1931.
  
• Az élet útja. Kolozsvár, 1936.
  
• Akik előttünk jártak In: Erdélyi Emlékkönyv. Kolozsvár, 1942.
  
• Az egyház és a mai idők kérdései. Kolozsvár, 1945.
  
• A mi egyházunk. Kolozsvár, 1945.
  
• Mit ad az én egyházam? Kolozsvár, 1945.
  
• Az idő határán. (Tanulmányok többekkel.) Kolozsvár, 1946.
  
• A Jelenések könyve és a református egyház. Kolozsvár, 1946.
  
• Bibliaolvasó kalauz 1946-ra. Kolozsvár, 1946.
  
• Erdélyi református püspökök az utolsó évszázadban. Kolozsvár, 1946.
  
• És éltek. Két beszéd a nagy¬enyedi és a gyulafehérvári templomban. Kolozsvár, 1946.
  
• Kegyelemből, hit által. (Egyházi beszédek, László Dezsővel.) Kolozsvár, 1947; 2. kiadás Nagyenyed, 1948.
  
• A lelki édesanya, az Anyaszentegyház imádságra tanít. Kolozsvár, 1948.
  
• Egyengessétek az Ő ösvényeit. (Prédikációvázlatok, h. n.).
  
• Református ágendáskönyv. Kolozsvár, 1950.
  
• A lélek gyümölcse. (Egyházi beszédek.) Kolozsvár, 1953.
  
• A feltámadás. (Húsvéti prédikáció.) Kolozsvár, 1957.

Források

Vásárhelyi János: A KGIT megalakulása. Református Szemle, 1931/25.

Vásárhelyi János: A KGIT munkába indulása. Református Szemle, 1932/7.

A Károli Gáspár Református Irodalmi Társaság alapszabályai. Kolozsvár, 1932.

Kovács László: A KGIT művésztagjainak kiállítása. Pásztortűz, 1933/1.

Kós Károly: A KGIT művésztagjainak kiállítása. Erdélyi Helikon, 1933/1.

Járosi Andor: Bizonyságtétel. Pásztortűz, 1926/7.

Járosi Andor: Vásárhelyi János: Vasárnapról vasárnapra. Pásztortűz 1937/7.

Rajka László: Az életből az életnek. Pásztortűz, 1929/11.

Deák Ferenc: Hittem, azért szólottam. Pásztortűz, 1934/5.

Tavaszy Sándor: Vásárhelyi János. Református Szemle, 1936. 290–291.

Tavaszy Sándor: Vasárnapról vasárnapra. Református Szemle, 1937. 189–190.

Tavaszy Sándor: Vásárhelyi János imádságoskönyve. Református Szemle, 1938. 253–254.

Ravaszy Sándor: Vásárhelyi János: Számadás. Református Szemle, 1940. 79.

Tavaszy Sándor: Vásárhelyi János: Erdélyi emlékkönyv. Református Szemle, 1944. 58–59.

Tavaszy Sándor: Vásárhelyi János: Az egyház és a mai idők kérdései. Református Szemle, 1945. 68–69.

Tavaszy Sándor: Vásárhelyi János püspöki szolgálatának tízéves évfordulójára. Református Szemle, 1946. 161–167.

Vásárhelyi János írói munkásságának bibliográfiája. Református Szemle, 1956. 223–244.

Vásárhelyi János húszéves szolgálata. Református Szemle, 1957. 41–44.

Gyászjelentés Vásárhelyi János püspök haláláról. Református Szemle, 1960. 322–323, 343–346.

Dávid Gyula: Isten hű sáfára. Református Szemle, 1960. 324–327.

Tőkés István: Vásárhelyi János emlékezete. Confessio, 1980/4.

A romániai református egyház élete. 1944–1989. Budapest, 1989.

Ladányi Sándor: Egy kolozsvári püspök emlékezete – Vásárhelyi János centenáriuma. Reformátusok Lapja, 1988/32.

Buzogány Dezső–Jánosi Csongor: A református egyház a kommunista rendszer első felében. Budapest, 2011. (Levéltári adatok alapján készített részletes egyháztörténet 1944–1956 közötti időszakról, alaposan bemutatása Vásárhelyi meghatározó szerepének az egyház újjászervezésében és újraindításában).