„Gályarabok” változatai közötti eltérés
(Új oldal, tartalma: „A magyarországi protestánsok identitásának egyik meghatározó eleme a 350 évvel ezelőtti pozsonyi vésztörvényszék tevékenysége, mely a felségsértési perek, gályarabság és vallási üldözés jelenségeit hozta magával. Az üldözöttség és az ebből való szabadulás hősei a méltatlanul meghurcolt református és evangélikus, magyar és szlovák mártírok és hitvallók, akiknek a Kárpát-medencében mintegy 80 helyen állítottak emlék…”) |
|||
| 7. sor: | 7. sor: | ||
== Események == | == Események == | ||
A pozsonyi vésztörvényszék elé már a korábbi vármegyei kihallgatások alapján összegzett tanúkihallgatások és adatok, illetve előre gyártott, hamisított iratok révén született a vádirat. Az 1673-ban beidézett mintegy 300 fő zömmel evangélikus volt, és hatott rájuk az ijesztés: áttértek, lemondtak állásukról vagy elmenekültek. Az 1674. márc. 5-iki perbe beidézett kb. 700 fő legnagyobb része református felekezetű lelkész és tanár volt. 1675 májusáig előbb szabadlábon, majd börtönben, végül nemesi jogállásuk ellenére rabként és ügyvéd nélkül védekezhettek. 1675 májusában kihirdették a megmaradt mintegy 70 férfire a halálos ítéletet. Többen a volt Wesselényi-felkelés tagjainak jószágvesztéssel a koronára szállt várakban raboskodtak (Sárvár, Kapuvár, Berencs). Két kontingenst indítottak el gyalog Bukkari kikötőjébe, ahol az osztrák Habsburgok a spanyol Habsburgoknak adták el a túlélőket. Ezek egyik része maradt itt börtönben, másik részét Pescarából az Appennineken át indították Nápolyba gyalog, ott pedig Nápoly és Szicília tengermellékén spanyol és francia zsoldban álló hajókon dolgoztatták őket.<br> | A pozsonyi vésztörvényszék elé már a korábbi vármegyei kihallgatások alapján összegzett tanúkihallgatások és adatok, illetve előre gyártott, hamisított iratok révén született a vádirat. Az 1673-ban beidézett mintegy 300 fő zömmel evangélikus volt, és hatott rájuk az ijesztés: áttértek, lemondtak állásukról vagy elmenekültek. Az 1674. márc. 5-iki perbe beidézett kb. 700 fő legnagyobb része református felekezetű lelkész és tanár volt. 1675 májusáig előbb szabadlábon, majd börtönben, végül nemesi jogállásuk ellenére rabként és ügyvéd nélkül védekezhettek. 1675 májusában kihirdették a megmaradt mintegy 70 férfire a halálos ítéletet. Többen a volt Wesselényi-felkelés tagjainak jószágvesztéssel a koronára szállt várakban raboskodtak (Sárvár, Kapuvár, Berencs). Két kontingenst indítottak el gyalog Bukkari kikötőjébe, ahol az osztrák Habsburgok a spanyol Habsburgoknak adták el a túlélőket. Ezek egyik része maradt itt börtönben, másik részét Pescarából az Appennineken át indították Nápolyba gyalog, ott pedig Nápoly és Szicília tengermellékén spanyol és francia zsoldban álló hajókon dolgoztatták őket.<br> | ||
Az 1675 őszén a térségbe kormányzott holland tengernagy, Michiel de Ruyter admirális erélyes közbelépésének köszönhetően hosszas diplomáciai alkukat követően 1676. február 11-én került sor a rabok első csoportjának a kiszabadítására. Angol hajókon Velencébe hajóztak, onnan Zürichbe vitt az útjuk, ahol csatlakoztak hozzájuk a Bukkariból szabadultak. A gályarabságra ítélteknek még a fogságból kijuttatott leveleik révén megmozdult a nemzetközi kálvinista világ, gyűjtést szerveztek számukra, és diplomáciai csatornákon egyház és világi mecénásaik révén elérték, hogy a bécsi udvar is visszakozzon korábbi nyílt erőszakos eljárásából | Az 1675 őszén a térségbe kormányzott holland tengernagy, Michiel de Ruyter admirális erélyes közbelépésének köszönhetően hosszas diplomáciai alkukat követően 1676. február 11-én került sor a rabok első csoportjának a kiszabadítására. Angol hajókon Velencébe hajóztak, onnan Zürichbe vitt az útjuk, ahol csatlakoztak hozzájuk a Bukkariból szabadultak. A gályarabságra ítélteknek még a fogságból kijuttatott leveleik révén megmozdult a nemzetközi kálvinista világ, gyűjtést szerveztek számukra, és diplomáciai csatornákon egyház és világi mecénásaik révén elérték, hogy a bécsi udvar is visszakozzon korábbi nyílt erőszakos eljárásából. A sajtóvisszhang nem ült el: német, holland és svájci protestáns illetve német s magyar katolikus kiadványok, önálló művek és egyetemi disputák szélesítették a vitát. Egyháztörténész professzor, lelkész, diplomata és könyvkiadó az egyik, jezsuita és katolikus pap, jogász állt a másik oldalon. Hitvitázó és apologetikus jellegű, a korabeli kommunikációs teret több szinten átszövő, irodalmi szövegek és forráskiadványok párbeszéde több nyelv között, gyakran álnéven, valódi és hamis nyomdai impresszummal, a különböző szerzőségű szövegek szabad felhasználásával zajlott éveken át 1675-től majd 30 éven át. A téma ébrentartását segítette a franciaországi protestánsok szabad vallásgyakorlatát garantáló nantes-i ediktum visszavonása (1685), s ezzel az üldözött hugenották európai migrációja és támogatásának a megszervezése.<br> | ||
A zürichi 30 (26 református, 4 evangélikus) egyházi ember egyik része maradt Svájcban, a másik része nemzetközi segélygyűjtőútra indult, német, holland és angol testvérgyülekezetekbe és fejedelmi udvarokba. Végül 1676. okt. 31-én a zürichiek is búcsút vettek házigazdáiktól, és az összesen kb. 40 élő mártír 1676-78 közt hazatért és folytatta szolgálatát Veszprém-Pápa-Győr-Léva és Miskolc-Rimaszombat régióiban. A jogorvoslat végül elmaradt: sem a nemzetközi diplomácia, sem a hazai jogalkotás nem érintette a kérdést. Az 1681-es soproni országgyűlés hozott látszatbékét egy olyan vallásügyi rendelettel (XXVI. cikkely), amely bizonyos artikuláris helyeken engedélyezte a vallásszabadságot, és a közösségi szószóló (ágens) révén engedte megjelentetni a vallási sérelmeket, az országgyűlés helyett a királyi ítéletre bízva annak orvoslását. Emiatt az egyéni pereskedések végtelen hosszúságú időszaka következett el: ezt a helyzetet végül csak az 1781-es türelmi rendelet 1791. XXVI. törvénycikke oldotta fel.<br> | A zürichi 30 (26 református, 4 evangélikus) egyházi ember egyik része maradt Svájcban, a másik része nemzetközi segélygyűjtőútra indult, német, holland és angol testvérgyülekezetekbe és fejedelmi udvarokba. Végül 1676. okt. 31-én a zürichiek is búcsút vettek házigazdáiktól, és az összesen kb. 40 élő mártír 1676-78 közt hazatért és folytatta szolgálatát Veszprém-Pápa-Győr-Léva és Miskolc-Rimaszombat régióiban. A jogorvoslat végül elmaradt: sem a nemzetközi diplomácia, sem a hazai jogalkotás nem érintette a kérdést. Az 1681-es soproni országgyűlés hozott látszatbékét egy olyan vallásügyi rendelettel (XXVI. cikkely), amely bizonyos artikuláris helyeken engedélyezte a vallásszabadságot, és a közösségi szószóló (ágens) révén engedte megjelentetni a vallási sérelmeket, az országgyűlés helyett a királyi ítéletre bízva annak orvoslását. Emiatt az egyéni pereskedések végtelen hosszúságú időszaka következett el: ezt a helyzetet végül csak az 1781-es türelmi rendelet 1791. XXVI. törvénycikke oldotta fel.<br> | ||
A lap 2023. december 11., 12:18-kori változata
A magyarországi protestánsok identitásának egyik meghatározó eleme a 350 évvel ezelőtti pozsonyi vésztörvényszék tevékenysége, mely a felségsértési perek, gályarabság és vallási üldözés jelenségeit hozta magával. Az üldözöttség és az ebből való szabadulás hősei a méltatlanul meghurcolt református és evangélikus, magyar és szlovák mártírok és hitvallók, akiknek a Kárpát-medencében mintegy 80 helyen állítottak emléket az elmúlt 150 év alatt.
Történeti háttér
A gályarabság a Mediterráneum térségének ókori és újkori büntetési tétele volt. A gőzhajózás megszületéséig (19. század eleje) a haditengerészet nagy mértékben támaszkodott az emberi hajtóerőre, és kényszerként alkalmazta ezt elfogott ellenséges katonák, elítéltek, és politikai foglyok erőszakos besorozásával.
A 17. századi Habsburg Monarchia I. Lipót császár idején törekedett arra, hogy egységes vallási arculatú országot hozzon létre, és felhasználta az ellene szervezkedő rendi és egyéb felkelések leverését ehhez. A Wesselényi-felkelés (1664–71) leverését követően hatályon kívül helyezte a rendi alkotmányon alapuló kormányzást és intézményrendszert. Nádor helyett királyi helytartó, majd kormányzó, az országbíró és septemvirek helyett törvényszék, majd vésztörvényszék állt fel, a Magyar Királyi Kamara élére egy katona-papot, a jezsuita Kollonich Lipótot nevezte ki, akinek a nevéhez fűződik a mondás: „Magyarországot előbb rabbá, aztán koldussá, végre katolikussá teszem”. 1671-et követően előbb a protestáns értelmiséget fogták perbe (felségsértés vádjával, mintha a nemesi lázadás szócsövei lettek volna), majd a vármegyei köznemességet vegzálták s üldözték el, végül a községekben igyekeztek erőszakos térítéssel, elkereszteléssel etc. egységes katolikus országot teremteni. Az időszakot a hazai egyháztörténetírás a gyászévtized (1670-81), a következő évszázadot (1681-1781) a vértelen ellenreformáció névvel illette. Az előbbinek a pozsonyi országgyűlés rendelkezései, utóbbinak II. József türelmi rendelete vetett véget.
Események
A pozsonyi vésztörvényszék elé már a korábbi vármegyei kihallgatások alapján összegzett tanúkihallgatások és adatok, illetve előre gyártott, hamisított iratok révén született a vádirat. Az 1673-ban beidézett mintegy 300 fő zömmel evangélikus volt, és hatott rájuk az ijesztés: áttértek, lemondtak állásukról vagy elmenekültek. Az 1674. márc. 5-iki perbe beidézett kb. 700 fő legnagyobb része református felekezetű lelkész és tanár volt. 1675 májusáig előbb szabadlábon, majd börtönben, végül nemesi jogállásuk ellenére rabként és ügyvéd nélkül védekezhettek. 1675 májusában kihirdették a megmaradt mintegy 70 férfire a halálos ítéletet. Többen a volt Wesselényi-felkelés tagjainak jószágvesztéssel a koronára szállt várakban raboskodtak (Sárvár, Kapuvár, Berencs). Két kontingenst indítottak el gyalog Bukkari kikötőjébe, ahol az osztrák Habsburgok a spanyol Habsburgoknak adták el a túlélőket. Ezek egyik része maradt itt börtönben, másik részét Pescarából az Appennineken át indították Nápolyba gyalog, ott pedig Nápoly és Szicília tengermellékén spanyol és francia zsoldban álló hajókon dolgoztatták őket.
Az 1675 őszén a térségbe kormányzott holland tengernagy, Michiel de Ruyter admirális erélyes közbelépésének köszönhetően hosszas diplomáciai alkukat követően 1676. február 11-én került sor a rabok első csoportjának a kiszabadítására. Angol hajókon Velencébe hajóztak, onnan Zürichbe vitt az útjuk, ahol csatlakoztak hozzájuk a Bukkariból szabadultak. A gályarabságra ítélteknek még a fogságból kijuttatott leveleik révén megmozdult a nemzetközi kálvinista világ, gyűjtést szerveztek számukra, és diplomáciai csatornákon egyház és világi mecénásaik révén elérték, hogy a bécsi udvar is visszakozzon korábbi nyílt erőszakos eljárásából. A sajtóvisszhang nem ült el: német, holland és svájci protestáns illetve német s magyar katolikus kiadványok, önálló művek és egyetemi disputák szélesítették a vitát. Egyháztörténész professzor, lelkész, diplomata és könyvkiadó az egyik, jezsuita és katolikus pap, jogász állt a másik oldalon. Hitvitázó és apologetikus jellegű, a korabeli kommunikációs teret több szinten átszövő, irodalmi szövegek és forráskiadványok párbeszéde több nyelv között, gyakran álnéven, valódi és hamis nyomdai impresszummal, a különböző szerzőségű szövegek szabad felhasználásával zajlott éveken át 1675-től majd 30 éven át. A téma ébrentartását segítette a franciaországi protestánsok szabad vallásgyakorlatát garantáló nantes-i ediktum visszavonása (1685), s ezzel az üldözött hugenották európai migrációja és támogatásának a megszervezése.
A zürichi 30 (26 református, 4 evangélikus) egyházi ember egyik része maradt Svájcban, a másik része nemzetközi segélygyűjtőútra indult, német, holland és angol testvérgyülekezetekbe és fejedelmi udvarokba. Végül 1676. okt. 31-én a zürichiek is búcsút vettek házigazdáiktól, és az összesen kb. 40 élő mártír 1676-78 közt hazatért és folytatta szolgálatát Veszprém-Pápa-Győr-Léva és Miskolc-Rimaszombat régióiban. A jogorvoslat végül elmaradt: sem a nemzetközi diplomácia, sem a hazai jogalkotás nem érintette a kérdést. Az 1681-es soproni országgyűlés hozott látszatbékét egy olyan vallásügyi rendelettel (XXVI. cikkely), amely bizonyos artikuláris helyeken engedélyezte a vallásszabadságot, és a közösségi szószóló (ágens) révén engedte megjelentetni a vallási sérelmeket, az országgyűlés helyett a királyi ítéletre bízva annak orvoslását. Emiatt az egyéni pereskedések végtelen hosszúságú időszaka következett el: ezt a helyzetet végül csak az 1781-es türelmi rendelet 1791. XXVI. törvénycikke oldotta fel.
Emlékezet
A gályarabság bizonyos időre, de többnyire életfogytiglani büntetés volt: az elítélt neve bekerült a „Halál Könyvébe”, s onnan szabadulni nem sok esély volt. A világirodalom ismert témája lett a jelenség, hiszen gyakran lehetett Európa kikötőiben a hajókhoz láncolt rabokat látni, hallani. Számos dráma, opera kedvelt témája lett a gályarab alakja, főként a 18-19. század folyamán, és nyugat-európai színpadokon, de az eperjesi evangélikus kollégiumban előadott iskoladrámák is tematizálták. Gyakran formálták meg a regényírók a lehetetlent – ami különös módon a 26 magyar lelkésszel-tanítóval 1676-ban megesett – a megszabadulást. Az amerikai Lew Wallace Ben-Hur c. regénye a fiktív történetet Jézus korába helyezte, Victor Hugó Nyomorultak c. regénye főhősének, Jean Valjeannak romantikus fordulatokban bővelkedő fikciója a napóleoni háborúk korában játszódik. A magyar protestáns gályarabok történetét Moldova György Negyven prédikátor c. regénye dolgozta fel (1973).
A 19. század végétől az emlékezetkultúra részeként számos helyen lepleztek le emléktáblákat, állítottak szobrokat a helyi lelkész vagy tanító emlékére. Ezeket a református helyszíneket jeleníti meg a gályarab honlap. Több esetben együttes emlékhelyek létesültek, és közös emléktáblák is születtek az iskolavárosokban (Pápa, Sárospatak) és a kultuszt fenntartó, református központokban (Debrecen 1895, Rimaszombat 2017), és a fővárosban is több helyen (Zsinati székház, Kőbánya).
Kutatástörténet
A gályarabság történetét megírta két hitvalló, Kocsi Csergő Bálint (Narratio brevis) és Otrokocsi Fóris Ferenc (Furor bestiae). Előbbi kéziratos változataiban terjedt, magyarra Bod Péter ültette át egy részét (1738). Utóbbi saját korában megjelent a szerző neve nélkül kis részben latin, nagyobbrészt holland nyelven (Naauwkeurig Verhaal, 1684). A teljesebb magyar nyelvű fordításai mindkét szövegnek csak a 20. században jelentek meg.
A pozsonyi vésztörvényszék peranyagát is előbb a 19. században kezdték egy másolat alapján Sárospatakon publikálni, majd S. Varga Katalin bukkant rá az eredetire az esztergomi Prímási Levéltárban, s kiadta azt kétnyelvű formában 2002-ben. A Bod Péter-féle nem teljes fordítás és a peranyag másolata mint forrás alapján készültek az első egyháztörténeti összegzések, adattárak (pl. Rácz Károly írásai), majd ezek alapján emlékbeszédek az elmúlt 150 évben.
A vádirat mellékleteit annak idején a beidézettek nem tanulmányozhatták. Az eljárás koncepciózus jellegét már a rabok is rögzítették a viták során és emlékirataikban egyaránt. A 20. századi könyv- és nyomdatörténeti kutatások bizonyították be, hogy a pozsonyi perben a protestánsok ellen ütőkártyaként használt szövegek és kiadványok mindegyike hamisítvány volt.
A gályarabok saját írásait már Kocsi Csergő Bálintnak az István nevű fia igyekezett hazahozni, de korai halála megakadályozta ebben. A hazai egyháztörténészek egész nemzedéke kereste (Sinai Miklós, Budai Ézsaiás, Tóth Ferenc, Balogh Elemér) külföldi (svájci, lengyel és bécsi) illetve hazai (Patak, Pápa, Debrecen) közgyűjteményekben. Előbb a pápai teológiai tanár, Thury Etele bukkant rá Zürichben a 19-20. század fordulóján: sokat másoltatott, s ezeket a dokumentumokat hasznosította a dunántúli református egyházkerület történetének megírásakor. Korai hlála megakadályozta a források kiadásában. Majd 2014-ben Csorba Dávid, akkor pataki teológiai tanár lelt rá a teljes korpuszra.
Szakirodalom
KOCSI CSERGŐ Bálint, Kősziklán épült ház romlása, ford. BOD Péter, [1738], kiad. SZILÁGYI Sándor, Lipcse, Köhler, 1866. KOCSI CSERGŐ Bálint, „Kősziklán épült ház ostroma”, ford. BOD Péter, SZIMONIDESZ Lajos, MIKLÓS Dezső, s. a. r. M. D., [Leányfalu], szerzői kiad., [1995]. OTROKOCSI FÓRIS Ferenc: Furor bestiae. Ford., kiad. HERPAY Gábor. Debrecen, Sylverster, 1933.
ANTAL Géza: De Ruyter Mihály emlékezete, Pápa, Főiskolai nyomda, 1926.2 BALOGH Elemér: Az evangyéliom vértanúi, Pozsony, Wigand, 1900. BALOGH Ferenc: Emlékbeszéd a gályarab papok debreceni emlékoszlopának leleplezési ünnepélyén. Debrecen, 1895. BENCZÉDI László: A prédikátorperek történeti háttere: a lipóti abszolútizmus adó- és valláspolitikájának összefüggései, Theológiai Szemle 17(1975/7–8), 199–206, 17(1975/9–10), 262–267. BERNHARD, Jan-Andrea: Konsolidierung des reformierten Bekenntnisses im Reich der Stephanskrone: Ein Beitrag zur Kommunikationsgeschichte zwischen Ungarn und der Schweiz in der frühen Neuzeit (1500–1700), Vandenhoeck & Ruprecht, 2017 (Refo500 Academic Studies, 19) BUJTÁS László Zsigmond: A pozsonyi vésztörvényszékről és a gályarabságról szóló, magyar szerzőktől származó szövegek sorsa 17–18. századi holland kiadványokban, Könyv és Könyvtár, 25(2003), 115–157. https://dea.lib.unideb.hu/dea/bitstream/handle/2437/164075/KK_2003.pdf;jsessionid=D2D4AAEF78BF894D12C161FA2CCD0C21 CSORBA Dávid: Svájci források a magyarországi gályarabok történetének kutatásához, in: Mártírium és emlékezet: Protestáns és katolikus narratívák a 15–19. században, szerk. Fazakas Gergely Tamás, Imre Mihály, Száraz Orsolya, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2015 (Loci Memoriae Hungaricae, 3), 166–178. = https://dea.lib.unideb.hu/dea/bitstream/handle/2437/280280/LMH_4.pdf?sequence=1&isAllowed=y. CSORBA Dávid: Az ún. Csécsi-ösztöndíj iratai, online dokumentum, Iratok (pp. 103) és digitális fotók (1000 tétel), Sárospatak, 2018, ld. https://patakarchiv.hu/portal/index.php?option=com_docman&view=list&layout=default&slug=csorba-david-az-un-csecsi-osztondij-iratai&own=0&Itemid=395 HÄNE, Johannes: Die Befreiung ungarischer Prädikanten von den Galeeren in Neapel und ihr Aufenthalt in Zürich (1675–1677), Zürcher Taschenbuch 27(1904), 121–188. HEGYI Ádám: A gályarab lelkészek bejegyzései Johann Heinrich Fries (1639–1718) albumában: magyarországi diákok Bázelben és Zürichben 1677 és 1720 között, Egyháztörténeti Szemle 11(2010/1), 9–27. LADÁNYI Sándor: A „gyászévtized”" történetének forrásai és szakirodalma: Eredmények és feladatok, Theologiai Szemle 18(1975), 15–23. MIHALIK Béla – NAGY Béla: 1681. XXVI. törvénycikkely. https://tti.abtk.hu/terkepek/terkepek/1681-a-xxvi-torvenycikkely. MIKLÓS Ödön: Holland intervenció a magyar protestantizmus érdekében (1674–1680): Egyháztörténelmi tanulmány, Pápa, Főiskolai nyomda, 1918. PINTÉR Márta Zsuzsanna: Theatrum Eperjesiensis. A gályarab-sorsok színpadi narrációja. In: Protestáns és katolikus narratívák a 15–19. században, szerk. Fazakas Gergely Tamás et al., Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2015 (Loci Memoriae Hungaricae, 3), 160–163). RÁCZ Károly: A pozsonyi vértörvényszék áldozatai, Sárospatak, Steinfeld, 1874; Lugos, Traunfellner, 1899;2 Bp., Kókai, 1905.3 SZABÓ István: Protestáns egyháztörténeti adatok az 1670–1681. évekből a bécsi hadi levéltárból, Egyháztörténet 1(1958), 203–230; Uo., 2(1959), 132–174, 301–370. THURY Etele, Adatok a magyar protestáns gályarab lelkészek történetéhez, Bp., Athenaeum, 1912. V. ECSEDY Judit: A gályarab-per propagandakiadványai – tipográfiai szempontból, Magyar Könyvszemle 124 (2008/1), 1-14. Vitetnek ítélőszékre… Az 1674-es gályarabper jegyzőkönyve, kiad. S. VARGA Katalin, Pozsony, Kalligram, 2002. ZSINDELY, Endre: Die Zürcher Dokumente zur Geschichte der Galeeren-Prediger = Rebellion oder Religion? Die Vorträge des internationalen Kirchenhistorischen Kolloquiums Debrecen, 12. 2. 1976, hrsg. v. Peter BARTON, László MAKKAI, Bp., MRE Zsinati Iroda, 1977 (Studien und Texte zur Kirchengeschichte und Geschichte, 2/3; Studia et Acta Ecclesiastica, N. S., 3), 111–120.
