Mikó Jenő (1931–2004)

Dr. Mikó Jenő (Felsőhutka/Bogárpuszta, 1931. május 17. – Pozsony, 2004. július 1.) református lelkész, parlamenti képviselő, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspöke

Tanulmányai, lelkészi szolgálata

A Mikó család az erdélyi fejedelmektől kapták a Sáros és Zemplén vármegyékben lévő birtokaikat. Mikó Jenő - saját életírása szerint – Bogárpusztán született, Mikó Ferenc és Vancák Erzsébet második fiúgyermekeként. Tanulmányait a felsőhutkai népiskolában kezdte meg 1938-ban. Korán elkerült a szülői háztól, mert az elemi iskola utolsó osztályát már a migléci református iskolában abszolválta. Innen a Sárospataki Református Kollégiumba vezetett az útja, ahol az 1941/42-es tanévben kezdte meg a tanulmányait. Nagy hatással volt rá osztályfőnöke, Dr. Jánosi Ferenc, aki megszerettette vele a klasszikus nyelveket és a magyar retorikát. A második világháború vége és Csehszlovákia újraalakulása nem tette lehetővé a sárospataki tanulmányai folytatását. Szülei hazahívták és Kassán újra kezdte a középiskolai tanulmányait, az állami gimnáziumban, szlovák nyelven, hiszen 1945-ben bezártak a magyar iskolák. Érettségiét követően, 1950-ben Pozsonyba ment orvostanhallgatónak, de még abban az évben átlépett Prágába a teológiára. Varga Imre püspök bocsátotta őt ki segédlelkészi szolgálatra 1954. november 30-án, Pozsonyban. Segédlelkészi szolgálatát a püspök mellett kezdte Rimaszombatban, majd egy év után behívták kötelező katonai szolgálatra, két évre. 1957 októberében szerelt le és folytatta segédlelkészi szolgálatát a lévai gyülekezetben, majd esperesi káplánként a Dél-nyitrai (ma Barsi) egyházmegye gyülekezeteiben. 1959-bnen, a lelkészképesítő vizsgái után, meghívta őt a Vágfarkasdi Református Egyházközség. Itt szolgált 20 évig. Itt vette feleségül az ároni családból származó Dr. Borza Erzsébetet. Két leányuk lett: Lívia és Adrienn. 1966-ban, a bázeli teológián kiegészítő teológiai tanulmányokat folytatott, ahol Karl Barthot és Oscar Cullmant hallgatta. Mikó Jenő így emlékezett vágfarkasdi szolgálatára: „Ebben a községben szinte egy nemzedék nőtt fel a szemem láttára, és ez a generáció talán már megértett valamit abból, hogy sajátos realizmussal kell szemlélni az életet. […] Ez azonban nem jelenti a beletörődést, hanem azt, hogy napról napra többet kell akarni”. A pozsonyi gyülekezet 1981-ben hívta meg Mikó Jenőt, aki elfogadta a meghívást és az állami szervek is beleegyeztek abba, hogy ő legyen a főváros kétnyelvű gyülekezetének lelkipásztora. 1981. november 22-én iktatták be. A háttérben az állt, hogy az állami szervek erősen keresték az 1980 decemberében elhunyt Varga Imre püspök utódját. Egyházi berkekben is elfogadott volt Mikó Jenő potenciális püspöksége és az állami szervek is támogatták, ám ellenlábasok is akadtak. Az egyik kifogás az volt vele szemben, hogy nemesi származású. A másik meg egy külföldi „ügy” volt. 1982-ben, a kanadai Ottawában zajlott a Református Világszövetség nagygyűlése, amelyen Mikó Jenő képviselte a Szlovákiai Református Keresztyén Egyházat, majd egy évvel később, 1983-ban, Vancouverben az Egyházak Világtanácsa nagygyűlésén vett részt. Az itt szerzett kapcsolatait játszotta ki ellene Michal Hromaník szlovák és Varga Béla magyar püspökhelyettes. Konkrétan feljelentették Mikót az állambiztonságnál, mert a montreali repülőtéren beszélgetni látták őt Dr. Komjáthy Aladár ottani magyar református lelkésszel. Ezzel ugrott az állami jóváhagyás és – ekkor még – nem lehetett püspök Mikó Jenőből. 1983-től zsinati képviselő, majd 1986-tól a Pozsonyi Református Egyházmegye esperese lett. 1988-ban, Horváth Zsigmond püspök halála után, megkaphatta az állami jóváhagyást és 1988. december 15-én, Komáromban megtörtént a püspöki beiktatása.

Püspök és parlamenti képviselő

Egyházkormányzói szolgálata a számbavétellel kezdődött, hiszen 1980 óta olyan időket élt meg a felvidéki református egyház, hogy évekig nem volt püspöke, nem működött a püspöki hivatala, volt olyan időszak, hogy hetekig a postát sem volt, aki felbontsa a központi irodában. Püspöksége első évében 80 gyülekezet várt önálló lelkészre. 1991-ig 8 lelkipásztor és 1 lévitát tudott szolgálatba állítani. A kommunista rezsim utolsó évében nem sok lehetősége volt, ám a csehszlovákiai 1989. novemberi „bársonyos forradalom”, az egyházban is folyamatokat indított el. Az állami egyházügyi hivatali rendszer megszűnése nagyobb önállóságot és kezdeményezőkészséget biztosított az egyházaknak. Püspökként, Mikó Jenőnek kellett megtalálni az egyház autonómiájának új alappilléreit egy átalakulóban lévő társadalomban.

A többpártrendszer kialakulása a lelkészeket, sőt magát az egyházat is közéleti tényezővé tette. Mikó Jenő püspököt, az 1990. évi parlamenti választásokon, a Duray Miklós vezette Együttélés Politikai Mozgalom indította parlamenti képviselőnek és bekerült a pozsonyi törvényhozásba. A Szociális és Egészségügyi Bizottság tagja lett. Az egyházban, több ízben is összehívott országos lelkészértekezletet, hogy segítse az egyházi belső tisztulást is és a múlttal való szembenézést. Tette ezt úgy, hogy ő maga is érintett volt a régi rendszerben…, ami miatt 1992 után már nem indult képviselőjelöltként és visszavonult a politikától.

Állambiztonsági szálak

Vágfarkasdi szolgálata kezdetére tehető a Csehszlovák Állambiztonsági Hivatal (ŠtB) kötelékébe való beszervezése. Ügynöki aktáját, 8879-es regisztrációs szám alatt, 1964. február 13-án nyitották meg, és 1986. december 21-én megsemmisítették.

Egyházépítői munkája

A lelkészhiányt azzal próbálta orvosolni, hogy lévitaképzést indított az egyház az 1990-ben Komáromban létrehozott katechetikai szemináriumban. Majd 1992-ben Kassán is hasonló intézményt alapított. Végül 1994-ben, a szlovákiai főiskolai törvény értelmében létrejött Komáromban a Calvin János Teológiai Akadémia, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház saját lelkészképző intézete. A teológia létrehozásában Mikó Jenőnek oroszlánrésze volt.

Nagy feladatai között tartotta számon egy új egyházalkotmány kidolgozását, ám erre nem került sor, csak az 1952-es alkotmány módosításaival tudott igazodni a szabadabb környezethez. Fontosnak tartotta a rendszerváltás utáni templomok építését, parókiák lakhatóvá tételét és az államosított egyházi vagyon visszaszerzésének a kérdését, amiben – vonatkozó állami törvény híján – püspökként nem tudott hatékonyan eljárni. Élénk kapcsolatokat alakított ki a többi egyházzal és 1991-től ő töltötte be a Szlovákiai Egyházak Ökumenikus Tanácsának elnöki tisztét, valamint Magyar Református Világszövetség alelnöke volt. Külföldi segélyszervezetekkel alakított ki jó kapcsolatokat és a rendszerváltás első éveinek egyházi eredményeit ezeknek a kapcsolatoknak lehetett köszönni.

Püspökség után

A református egyházon belül, bizonyos körök sürgették az „egyházi rendszerváltást” és a püspökválasztó zsinat összehívását. Felrótták Mikó Jenőnek, hogy „túlhúzta” a ciklusát, mert hat év helyett nyolc évig állt a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház élén. 1966-ban már nem indult a püspöki tisztségre. Maradt pozsonyi lelkész és komáromi teológiai tanár. Hűséggel helyt állt ebben a szolgálatában, betegségéről tudomást nem véve ingázott Pozsony és Komárom között, hogy tanítson. A gyilkos kór 2004. július 1-én győzte le. Temetésén, Koncsol László, irodalomtörténész, későbbi főgondnok, így értékelte Mikó Jenő szolgálatát: „Gúzsba kötve táncolt, ahogy a világiak mondják. Kísérőit nem mindig maga választotta maga mellé, hivatali munkatársait sem mindig csak ő hívta el, azoktól pedig, akiket szeretett volna, nem szabadulhatott.”

Szerző
Somogyi Alfréd
(szócikk megjelent: 2025)

Szakirodalom

• BUZA, Zsolt: Mikó Jenő: „Az elszemélytelenedés tüneteinek kóros hatását sokféleképpen észleljük...”. In: Teológiai Fórum : a Selye János Egyetem Református Teológiai Kara tudományos folyóirata, XVIII. évf. 1. szám, 1/2024. 85-103.p
• Mikó Jenő püspök. In: Szlovákiai Magyar Máűvelődési Inbtézet adattára: Jeles felvidéki személyiségek. https://csemadok.sk/jeles-felvideki-szemelyisegek/miko-jeno/
• SOMOGYI, Alfréd – SZAMBOROVSZKYNÉ NAGY, Ibolya: A két vi9lágháború közötti püspökeinkről. In: Száz év. A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház története az önállósulástól napjainkig. A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház Kulturális és Közművelődési Központja, 2023. 78-81.p