Séllyei M. István

Séllyei M. István (1627 – Pápa, 1692. október 17.) Dunántúli ref. püspök, gályarab

Korai évek, tanulmányok

Séllyei M. István a nevéből fakadóan dunáninneni származású (Vágsellye, Nyitra vm.), de a nyugati országrészhez való kötődését jelzi az is, hogy 1649 táján a kiskomáromi egyházmegyében (Zala vm.) gyűjtöttek a továbbtanulására (alumnusi ösztöndíj). A Sárospataki Református Kollégiumban tanult (nagydiákként aláírt a törvényeknek 1650. febr. 3-án), és a legfőbb diákvezetői, seniori tisztet is viselte (1652. aug. 13. – 1654. máj.). A rektorságot már Pápán teljesítette (1654–-55), majd külföldi tanulmányokra indult. Németalföldön előbb Utrechtben iratkozott be a teológiai fakultásra (1655. febr. – 1656), utána Angliában élt (1656–57): itt a magyar peregrinusokat támogató szállásadójának fennmaradt a neve (Maria Parsons). Majd visszatért a holland universitasokra: előbb Groningenbe (1657. aug. 31. – 1658), ahol 1657. nov. 6-án Samuel Maresius hugenotta teológus +vezetésével disputált a jezsuita teológus és kardinális Robertus Bellarminus és Martinus Becanus predestinációról vallott téziseiről (RMK III, 1985). A következő év tavaszán már Franeker (1658. márc. 16.–) egyetemét látogatta. Hazatérve Pápán előbb rektor (1662), majd haláláig lelkész (1663–92) és szintén a megválasztásától folyamatosan vezette a dunántúli egyházkerületet mint püspök (1669–92).

Gályarabság

1674. márc. 4-én megjelent a pozsonyi vésztörvényszék előtt. Kocsi Csergő Bálint elbeszéléséből tudjuk, hogy vitázott a katolikus papokkal, védte a református hitvallások szerinti hitét. Az ítélet kihirdetését a következő szóval fogadta: „Mi ártatlanok voltunk, most is azok vagyunk; ha pedig a mi ártatlanságunkban elnyomattatunk, békességes tűrőkké kell lennünk, meg-vagvon irva 2 Kor. 4. 9.-dik versében: háborúságot szenvedünk, de abban el nem hagyatunk”. Később ez az idézet került fel a róla készült festményre is. Fogságának lépcsői: Pozsonyban a Sókamara épületében, Berencsváralján (Podbranc) a várbörtönben, majd Lipótváron (Leopoldov) a birodalom újonnan épített (és máig ekként funkcionáló) börtönében tartották fogva. Innen járta végig a gályarabok útját: előbb a Habsburg birodalom területén gyalog lehajtották az adriai tengermellékig (Trieszt), majd eladták a spanyol hadseregnek. A Nápoly–Szicíliai kettős királyság területén Pescara, Chieti, Nápoly útvonalon jutott le a kikötőbe. Kétoldalt támogatták, mert annyira gyenge volt. Majd annyi verést kapott, hogy csodának tartották, hogy túlélte: Chietitől szamár hátára kötözve vitték. 1675. máj. 9-én beírták a nevét a Halál Könyvébe 30 társával egyetemben, ahol 9 hónapot töltöttek.

1676. febr. 11-én szabadult, Michiel de Ruyter holland tengernagy szabadulólevelével. Velencébe hajóval jutott, onnan kocsival Milánó, Chur, Zürich útvonalon Svájcba. A zürichi tavat áthajózva a gályarabok első csoportjával érte el a Grossmünstert 1676. máj. 19-én, ahol fényes ünnepség keretében fogadták, s itt Séllyei mondta az egyik köszönőbeszédet. Szálláson Johann R. Hospinianusnál volt Alistáli Györggyel együtt. Szokás volt a korban ún. album amicorumot vezetni (ld. Refwiki, emlékkönyv), s fennmaradt az ő saját naplója Zürichben, de számtalan naplóbejegyzését ismerjük magyar és külföldi barátainak köteteiben is. 17 hónapot töltött Svájcban, szolgált több gyülekezet előtt (Zürich, Glarus). A zürichi főiskolán az egyháztörténész professzor, Johann H. Heidegger az egyháztörténeti tankönyvébe a magyarországi protestánsok üldözését is beillesztette, és külön egyetemi vitát tartott a Zürichben lévő 30 gályarab tiszteletére, a kiadványt pedig megjelentette, a magyarországi gályarabok írt ajánlással, felsorolva neveiket és szolgálati helyeiket. A megszabadítottak fele német és dán illetve német, holland, angol, skót közösségekhez indult tovább diplomáciai támogatást kérni az ügyükben. Harsányi M. István és Séllyei M. István maradtak Zürichben, a hozzájuk küldött és ott fennmaradt levelek tanúsága alapján látunk rá a többiek küldetésére. Elküldték egymásnak a rabságuk történetéről megjelent írásokat, a különböző nyelvű beadványokat. És innen tudjuk, hogy Séllyei ifjúkori angliai szállásadója, Maria Parsons fogadta a Londonba érkezett magyar menekülteket. A gályarabok emlékezetének különleges jelenségeként festmény is született. 1677-ben Conrad Meyer nagyméretű olajfestményt készített, mely Séllyei Istvánt és Harsányi Istvánt ábrázolja papi öltözetben, szakállal, bal kezükben bibliával, közöttük a háttérben a gályát látjuk s az angyal tartotta szalagon Séllyei egyik bibliai szimbólumát, a 2Kor 4,9-et görögül. A képek alatt Johann Ulrich latin disztichonjai mutatják be a két lelkészt, majd pedig 24 református és 6 evangélikus lelkész és tanár neve és affiliációja olvasható (ezt ma a Zentralbibliothek Zürich őrzi). Ennek a nagy képnek van külön-külön a lelkészeket ábrázoló másolata. Előbb id. Révész Imre adott hírt a különleges alkotásról (1852), majd Barabás Miklós számára készíttetett egy másolatot, amiből a művész kőnyomatot hozott létre (1858), s ebből a későbbiekben a gályarabság évfordulóin képeslapot, érmét, újabb variánsú metszetet gyakran alkottak újra az emlékezők.

A reformációs istentiszteleten búcsúztatták el a zürichi 14 egykori gályarabot, 1677. okt. 20-án, ahol a magyarok részéről ismét Séllyei István tartott latin nyelven búcsúbeszédet. Ennek a szövegnek számos másolata és német fordítása maradt fenn a svájci közgyűjteményekben. A szöveg az üldöztetésről szól és a zürichi reformáció fogadókészségét köszöni meg. Innen 3 csoportban indultak haza, Séllyei az Ulm, Nürnberg útvonalon jutott Pápára, ahol nagy csodálkozással és az Istent magasztalva fogadták.

A hazatérés utáni évek

A hagyomány szerint többszöri zaklatás ellenére hűséggel szolgált tovább, mint lelkész és mint püspök is. Házas ember volt, felesége Babos Zsuzsanna (1642–1717), gyermekeik: Pál (1698–1701 pápai rektor, neje: Balázsfi Kata, gyermekei: Sámuel, Judit), Kata (fia: Czernel János). Séllyei Pál az apját követve volt zürichi ösztöndíjas (1693–95) és tanult Londonban is (1697). Unokája, Sámuel, zempléni lelkész lett (megh. 1768). Séllyei István temetésén Pápán 1692. okt. 19-én Hodosi Sámuel prédikált (a püspöki székben később az utóda). A 2Tim 4,6-8 alapján beszélt (Pallyajat Alhatatossan meg-futó Isten Hü szolgajanak el-tetetett Igassag Koronaja, RMK I, 1578): a cím és a textus alapján sejthető a magyarázat a mártírok koronájáról, de az írásban megjelent változatban csak közvetett utalás szólt az üldöztetésről. A felesége felett 25 évvel később a gályarabtársának és egyben püspökségben közvetlen utódának, Csúzi Cseh Jakabnak az unokája, Csúzi Cseh János mondta a halotti verses búcsúztatót (DRK, R 1346). Emlékét őrzi a pápai Református Gimnázium falán egy kettős dombormű (Kocsi Csergő Bálinttal együtt), ugyanott a református templomban emléktábla, a közelben utca viseli a nevét. További adatok, képek elérhetőek: gályarabok.drk.hu oldalon.

Szakirodalom

BOZZAY Réka – LADÁNYI Sándor: Magyarországi diákok holland egyetemeken, 1595–1918 / Hongaarse studenten aan Nederlandse Universiteiten, 1595–1918, Bp., 2007 (Magyarországi diákok egyetemjárása az újkorban, 15), nr. 369, 1333, 2205.

CSORBA Dávid: ‘Svájci források a magyarországi gályarabok történetének kutatásához’, in: Mártírium és emlékezet: Protestáns és katolikus narratívák a 15–19. században, Debrecen: Egyetemi, 166–178 (Loci Memoriae Hungaricae, 3).

Galyarabok.drk.hu

GÖMÖRI György: Magyarországi diákok angol és skót egyetemeken, 1526–1789 / Hungarian Students in England and Scotland, 1526–1789, Bp., 2005 (Magyarországi diákok egyetemjárása az újkorban, 14), nr. 261, 295.

HEGYI Ádám: A gályarab lelkészek bejegyzései Johann Heinrich Fries (1639–1718) albumában: magyarországi diákok Bázelben és Zürichben 1677 és 1720 között, Egyháztörténeti Szemle, 11(2010/1), 9–27. (https://epa.oszk.hu/03300/03307/00025/EPA03307_egyhaztorteneti_2010_01_009-027.htm)

UŐ: Magyarországi diákok svájci egyetemeken és főiskolákon 1526–1788 (1798), Bp., ELTE Egyetemi Levéltár, 2016 (Magyarországi diákok egyetemjárása az újkorban, 6), nr. 564, 566. HEIDEGGER, Johann H.: Consolatio Christiana S[anctae] Martyrum. Resp. J. H. Ziegler, F. Brunner, Tiguri, typis D. Gessneri, 1678.

HÖRCSIK Richárd: A Sárospataki Református Kollégium diákjai, 1617–1777, s. a. r.: DIENES Dénes, Sárospatak, SRKTGy, 1998, 81–82, 223.

Inscriptio Album Amicorum, http://iaa.bibl.u-szeged.hu/index.php.

IMRE Mihály: Consolatio és reprezentáció – mártírok vigasztalása Zürichben, in Protestáns mártirológia a kora újkorban, szerk. CSORBA Dávid, FAZAKAS Gergely Tamás et al., Studia Litteraria, 51(2012/3–4), 161–188.

KOCSI CSERGŐ Bálint: „Kősziklán épült ház ostroma”, ford. Bod Péter, Szimonidesz Lajos, Miklós Dezső, s. a. r. M. D., [Leányfalu], szerzői kiad., [1995].

KÖBLÖS József – KRÁNITZ Zsolt (szerk.): A Dunántúli Református Egyházkerület prédikátorai és rektorai, I. 1526–1760, Pápa, 20222 (A Pápai Református Gyűjtemények kiadványai; Forrásközlések, 10), 60, 256–257.

S. VARGA Katalin (kiad.): Vitetnek ítélőszékre… Az 1674-es gályarabper jegyzőkönyve, Pozsony, Kalligram, 2002.

TÓTH Ferenc: A’ helvétziai vallástételt követő Tul a’ dunai superintendentziában élt református Püspökök élete, e’ jelen való időkig lehozva, Győr, Streibig Jósefné, 1808. Staatsarchiv Zürich, A 185.1 Ungarn (1477-1797), nr. 145.

THURY Etele: Adatok a magyar protestáns gályarab lelkészek történetéhez, Bp., Athenaeum, 1912.

ZSILINSZKY Mihály: Egyháztörténeti emlékek a zürichi könyvtárból, Sárospataki Füzetek, 1866, 73–77, 165–167, 280–282, 453–463.

Szerző

Csorba Dávid